Soproni Hirlap, 1928. október (15. évfolyam, 223-248. szám)

1928-10-02 / 223. szám

2 SOPRONI HÍRLAP 1928 október 2. szeretetre, kötelességteljesítésre tanítottak s minden szegénységük mellett is olyan erkölcsi tőkét hagyományoztak reám, amelyet százezer holdas hitbizománnyal fel nem cserélnék. Azután a csornai kerület választóközönségére, mely engem, az ismeretlen és igénytelen falusi papot bizalmával megtisztelt, honatyai méltósággal felruházott, törvényhozói tevékenységemet lehetővé tette s hűséges ragaszkodással nehéz körülmények között is annak folytonosságát biztosította. Végül Csorna község képviselőtestületére, mely díszpolgárává választott s a mai ünnepély szónokaira, akik mint tanuk felálltak és tanúságot tettek mellettem e díszes közönség előtt. Ők közéleti működésem eredményét olyannak ítélik, amely ünneplést érdemel, bár én tudatában vagyok annak, hogy a felsorolt érdemekből vajmi kevés az, amit magamnak tulajdoníthatok, mert hogy egyebet ne említsek, ha nem lennének ez érdemes községnek oly vezető férfiai, akik támogattak, segítettek, informáltak, figyelmeztettek s nyakamra jártak, úgy e község felvirágoztatása is minden bizonyára lassúbb ütemben haladt volna előre. Midőn ezt megállapítom, ezzel természetesen nem csökkentem azt a mélységes hálát, melyet e község szeretetének mai megnyilvánulása iránt érzek. Jóakaratomért, becsületes törekvéseimért a Rábaköz szíve olyan busásan jutalmaz, hogy örökké adósa maradok buzgó igyekezettel, lankadatlan munkával, mélységes hálával és forró, lángoló, ki nem oltható szeretettel. Igen, szeretettel, mégpedig cselekvő szeretettel, az úgynevezett operosa charitasszal, melyre a legkisebb ember is képes. Mert bár itt nagy ünnepeltetésben van részem, tudom, hogy nem tartozom az úgynevezett „nagy“ emberek közé. Nem vagyok hegycsúcs a magyar lapályok és dombok között, melyre a kortársak csodálattal feltekintenek. Nem vagyok termékenyítő, életet növesztő harmat és eső, melynek bőségéből minden talpalattnyi földre jut. Nem vagyok átcikkázó villám, amely bevilágítja az elsötétült tájat. Nem vagyok fénylő, tüzes oszlop, mely a jövő felé az utat mutatja, de azt minden alázatosságom mellett is érzem, hogy szerény pásztortűz vagyok, mely köré a testvérek bizalommal gyülekeznek, hogy melegedjenek, érzem, hogy szivem túlárad a szeretettől, hogy szivemnek nincsen értékesebb kincse, mint az a szolgálat, melyet polgártársaimnak s választókerületemnek tehetek s hogy jólélekkel mondhatom szent Pállal: „Isten a tanúm, mennyire szeretlek benneteket,11 És most mit mondjak önöknek országos politikámról ? Azt, hogy közpályámba bevittem egész emberi mivoltomat, papi lelkületemet, hitemet, annak legfőbb erkölcsi parancsát, felebaráti szeretetemet, keresztény erkölcseimet, krisztusi eszményeimet, hogy soha nem tettem különbséget egyéni és közéleti morál, egyéni és politikai becsületesség között, hogy lelkiismeretemmel, ama hű barátommal, akinek szava még választóim véleményénél is fontosabb előttem, kinek parancsát szentnek tartom, soha meg nem alkudtam, hogy politikai pályafutásom alatt — a változott politikai viszonyokhoz és pártom döntéséhez képest — akár harcias, akár mérsékelt ellnzéki, akár kormánytámogató álláspontot foglaltam el, nem a magam önös érdekét nem kerestem, hanem mindig kerületem és nemzetem üdvét iparkodtam szolgálni, — hogy törvényhozói tevékenységemben a nemzeti egység, az integritás és a szociális haladás és a jogfolytonosság gondolatának a szolgálata vezetett. Csodálatos faj a magyar faj és csodálatos értékek rejlenek benne. A világháborúban megmutattuk, hogy vitézség, kitartás tekintetében alig versenyezhet velünk egyetlen nép is. Amikor külső ellenség szorongat, egymásnak vetjük a hátunkat és egyesült erővel küzdünk, de a béké s nyugalom napjaiban jobban gyűlöljük egymást, mint az ellenséget. Ez — sajnos! — így van a társadalmi, így a politikai életben. S azért, amikor azt látom, hogy a törvényhozás szent csarnokában is pártoskodás dúl és a tündéri dunamenti palota, az ország háza felett is a gyűlölet fekete hollója károg, amikor csak alkalom kínálkozik, az ország első szószékéről beledörgöm a magyar szívekbe: „Magyarok, ne tipródjatok egymáson, elegen vannak, akik rajtatok tipródnak. Hazátok sírja szélére jutott, de a népek millióinak, kik sirját körülállják, szemében nem gyászkönny, hanem káröröm ül. Ne keserítsétek egymást hántásokkal, ne emeljetek mesterséges válaszfalakat egymás közé, hanem mennél kevesebben maradtatok e csonka ország szűkös határai között, annál melegebben forrjatok össze egy szent akaratban, a nemzeti megújhodás szent hitében és munkálásában s fogjatok kezet, mint édes testvér, a közös anya, a haza javára.* Második vezércsillagom: a trianoni úgynevezett békeszerződés revíziója. E szerződéssel, melynél becstelenebbet, embertelenebbet a világtörténelem nem ismer, országunkból, mely bokréta volt Isten kalapján, siralomházat csináltak; e szerződésnek 364 paragrafusa mindmegannyi skorpió és vipera tépi, gyötri, marja s kínozza minden jóravaló magyar ember szivét. Azt mondom, minden jóravaló magyar embernek szivét, mert — sajnos — úgy látom, vannak magyarok, politikusok és nem politikusok, akiknek lelkét valami petyhüdt egykedvűség üli meg, akiknek elhalt a jobb jövendő akarásának a hite, akiknek önérzetét s élniakarását a nagy nemzeti katasztrófa megtörte. Ezekkel szemben hirdetem a sorsunkba való bele nem nyugvást, azt, hogy amint Franciaország nem feledkezett meg Elzász-Lotharingiáról, mi sem felejtjük el Aradot, a Vágvölgyét, kincses Kolozsvárt, a Tátra, Fátra, Mátra hóval koszorúzott ormait, a Vaskapu barna szikláit, a Dráva partját s elszakított testvéreinket, a torontáli németet, a felvidéki tótot, Rákóczi népét, a rutént, Attila utódait, a székelyeket, ahogy nem akarunk a trianoni börtönben elrothadni, a trianoni kereszten elvérezni, hogy fájdalmunkat, elkeseredésünket belekongatjuk és belésűjük Európa népeinek s minden kulturembernek álmába, hogy tudomást vegyen arról az egész világ, hogy az irredenta tövist szivünkből csak szivünkkel együtt téphetik ki kebleinkből. Harmadik politikai vezércsillagom: a szociális gondolat. Az egész világ s igy hazánk is gyökeres szociális átalakulásnak idejét éli s kétségtelen, ha a szociális eszmét a maga igazságosságában nem tudjuk értékelni, ha azt a feszült viszonyt, melyben a tőke és munka, a termelésnek e két tényezője egymással szembenáll, a kereszténység és szolidarizmus felséges pozitívumain keresztül nem tudjuk kiegyenlíteni, ha a kapitalizmus túlkapásaival szemben a szegénység, a szenvedés, az elhagyatottság enyhítésére nem tudunk vagy nem akarunk minél több törvényt és intézményt létesíteni, hazánk történelmének egyik legsötétebb korszaka felé tartunk. Sajnos, a múltban, a háború előtt a magyar politikai élet kimerült a közjogi harcok küzdelmeiben s a törvényhozás a szociális problémát teljesen elhanyagolta. Azt hiszem, nem csalódom, nagyrészt ez volt az oka annak, hogy az összeomláskor az államhatalom végtelen prédájává lett a demagógiának és operettforradalomnak: — nem volt, aki védelmezze, mert nyomasztó súlyát, hatalmát, öklét a dolgozó tömegek érezték, simogató, áldó, jutalmazó kezét pedig a kiváltságosak, a kicsinyeknek, a szegényeknek, a kisembereknek az volt a felfogása, hogy az állam csak akkor gondol reájuk, amikor adóra és katonára van szüksége s e gondolattól vezéreltetve, ha nem is vettek részt a forradalomban, közönyösen s részben kárörvendő lélekkel nézték az államhatalomnak összeomlását, a privilegizált osztályok pedig, melyeknek érdekeit, vagyonát védelmezte, a hatalomnak uj birtokosai előtt meglapultak és gyáván meghunyászkodtak. Ha ez nagy hiba volt a háború előtt, még nagyobb, még végzetesebb lenne a háború után, mert a háború óta az állam különös obligóval van népével szemben: az állam vette el az emberek nyugodt existenciáját, megtakarított tőkéjét, soknak egészségét, életét, és azért az államnak most jobban, mint valaha, kötelessége minden rendelkezésére álló eszközzel, hatalmának teljes latbavetésével a kicsit a nagy ellen, a gyöngét az erős ellen megvédeni és szociális reformokkal, a dolgozó tömegekkel, a háború alatt agyonstrapált emberekkel megértetni és megéreztetni, hogy a vérzivatar idején ugyan rettenetes áldozatokat követelt tőlük, de most kézzelfoghatólag jót akar nekik, egész jót, testüknek és lelküknek. Azért amióta az országháza kapujának a küszöbét átléptem, szüntelen a nagy XIII. Leó pápának ama intelmét követtem, hogy a törvényhozóknak különösen az alsóbb néposztályokra és szegénysorsunkra kell tekintettel lenniök, mivel a gazdagok amúgy is körül vannak véve saját védőbástyáikkal és kevésbé szorulnak állami oltalomra, míg a szegények, kik semmi eszközzel sem rendelkeznek érdekeik védelmére, egyedül az államra támaszkodhatnak. A jogfolytonosság és törvényesség híve vagyok. A trónt a forradalom törte össze, a jogfolytonosságot a forradalom szakította meg és én a jogfolytonosság elvének megtagadásával nem akarok a forradalmárokkal egy gyékényen árulni, de nem kívánok a csehek, szerbek és románok, a kis és nagy entente kedvében sem járni, akik tudvalevőleg — ők tudják — hogy miért — a királykérdés megoldásának minden más formájába szívesebben és könnyebben beletörődnek, mint a legitim megoldásba. És éppen azért, mivel sem forradalmi, sem trianoni alapon nem állok, a királykérdést nem abból a szempontból tekintem kérdésnek, ki legyen Magyarország és a magyarok királya, mert nekem van törvényes királyom, hanem abból a szempontból, elérkezett-e az ideje annak, hogy a törvényes király trónját elfoglalja. Ettől az időtől, sajnos, nemzetközi és és külpolitikai helyzetünk okából messze állunk és éppen ezért a királykérdést a közeljövőben aktuálisnak nem tartom és remélem, nincs az országnak egyetlen kő gyönyörü szép (száraz) 1 kg-ként P 1____ Gruber János csemegekereskedésében Sopron, Várkerület 107 a szám. Telefon 375. sz.