Soproni Hirlap, 1929. április (16. évfolyam, 74-97. szám)
1929-04-03 / 74. szám
2 SOPRONI HÍRLAP 1929 április 3. „Mindent a revízió szolgálatába“ Visszhang Vámos Ferenc cikkére Megilletődéssel olvastam a húsvéti számban a fenti című eszmefuttatást. Kapuvár ékesszavú főjegyzője magyar szívének megnyilatkozásából mi, az érdekelt népnevelők, azt látjuk, hogyha odafenn nem is, de a perifériákon rájönnek az illetékesek, hogy a magyar ifjúság nevelésén alapszik a magyar jövő feltámadása. Hogy státusunk minden egyes tagja a nagy cél elérésének szolgálatába állítja lelki és testi energiáit, vita tárgya nem lehet. A húsvéti cikk által hűen megfestett revíziós eredmények eléréséhez, egy lelkileg kiegyensúlyozott paedagógus táborra van szüksége a társadalomnak. Hogy ha a revízió eléréséhez megkívántató munka tempójában zökkenők állnak be, s hogy a társadalom az iram meg-meggyöngüléséért ne okozhasson minket, kénytelen vagyok Vámos barátom cikkére reflektálva, az érmet a mi szemszögletünkből is kellő megvilágításba állítani. Sajnos épen, napjainkban tapasztaljuk sok esetben, hogy a húsvéti cikk utolsó bekezdésének első mondata — „Becsüljük meg a tanítót“ — nem érvényesül a szó legszorosabb értelmében. Megkívánják a ma tanítójától, hogy elemi- és ismétlőiskolai tanítói főhivatása mellett legyen leventekiképző, esténként tartson népművelési előadásokat. Szervezzen énekkart, rendezzen műkedvelő előadásokat. Irtsa ki a magyar ugarból a háborús idők szülte analfabétizmust. Legyen törzskönyvvezető, szövetkezeti könyvelő, ifjúsági egyesület, gazdakör, olvasókör vezetője. A közel napokban kötelezték törvényhatóságilag statisztikai adatok gyűjtésére. Alig van népjóléti, szociális intézmény, amelynél tudását, erejét, — munkáját — igénybe ne vennék. Megcsonkított hazánk, a végtagjaitól megfosztott törzs, el van foglalva saját sebei gyógyitgatásával. Tudatában vagyunk annak, hogy a kis- és nagyontánt megsilányitottak minket. Tudjuk, hogy munkánk honorálása a lehetetlenséggel határos. Hogy gázsink egyenlege az index szempontjából 40°/6-os különbözetet mutat a mi terhünkre, még ezt is meg tudjuk érteni nagy nehezen. De, hogy szerzett jogaink megcsorbításával státusunk minden egyes tagját három évre visszadobták a ranglétrán, hogy a kántortanító, kinek kántori jövedelmeit beleszámítják a tanítóiba és egy fizetésért két állás munkáit végezi, — hogy egy lélegzetre többet ne említsek, — ezt már meg sem tudjuk megérteni. A közigazgatási reform tárgyalásánál a belügyminiszter kijelenti, miszerint nem híve annak, hogy a tanítóság képviseletet nyerjen a megyei kormányzatban, mert akkor egyéb érdekeltségek is kívánnák kari képviseltetésüket. A községi képviselő testületnek hivatalból tagjai: a jegyző, orvos, állatorvos, de az anynyira fontosnak hangoztatott népnevelés tényleges képviselőjéről, a tanítóról említés sem létezik. Márpedig úgy a községnél, mint a vármegyén sok oly ügy kerül tárgyalásra, amelyhez gyakorlati szempontból, szakszerűen csak a tényleg működő hivatásos tanító szólhatna hozzá érdemileg. Folytathatnám 3—4 hasábon át. De mi, az általunk hirdetett krisztusi szeretethez híven még panaszkodni sem akarunk, összeszorított ajkakkal tűrjük a mellőztetéseket és folytatjuk népnevelői munkánkat. Egyet azonban le kell szögeznünk határozottan. Mindenütt igénybe vesznek bennünket, ahol dolgozni kell, de legkevésbé láthatók neveink ott, ahol a megbecsülés látható jelei osztogattatnak. A magyar tanítóság kezelése iskolapéldája annak, mikép lehet egy lelkes tábor szívének tüzét lelohasztani. Vámos barátom cikke nyomán hálásan könyveljük el azt a megállapítást, hogy a magyar nép, a falu, a község vezetői igaz magyar szívvel kezdik értékelni népnevelői munkánkat. Ez a tudat a jó Isten segítségével tán tud elég erőt adni ahhoz, hogy a felülről tapasztalható mellőzések dacára is, sikerülni fog „minden érzést, minden gondolatot, minden vágyat összefogni a magyar feltámadásban.“ Fertőszentmiklós, 1929. április 1. Szalay Lajos a Sopronvármegyei Ált. Tanítóegyesület alelnöke. T«l»fivetkiteti MipciHs Budapest, I. Horthy Miklós út 119-12 Milyen volt a soproni kereskedők húsvéti vására ? Húsvéti vásár: élelmiszer, cipő, harisnya — A hideg télen elégtek a húsvéti ajándékok — Újdonság: a saláta A húsvéti piac rendes élelmicikke: a bárány, amiben a soproni sem szűkölködött. Napokon át jóltáplált bárányok kínálgatták gyönge húsukat, nem is drágán, mert a borjúhúsnál olcsóbb volt az ünnepi pecsenye. Saláta is került újdonságképpen a kirakatokba, finom melegágyi, fejenként 80 fillérért, ilyenformán némelyek többet fizettek a salátáért mint a pecsenyéért. Cipő és harisnya Ebben a két cikkben volt még forgalom. A húsvét nemcsak ünnep, hanem tavasz kezdete is, bár az idei télutónak is beillett. A téli ruha már kopott vagy megunt és rendszerint lekivánkozik a gazdájáról. Azért sokan vannak, akik új ruhát nem vehetnek, de cipőt és harisnyát mindenki vesz. Divatos szinű cipője és harisnyája kell, hogy legyen és van is mindenkinek. Ajándékok, finom kis húsvéti meglepetések? Az más. .Azokat elégette a hosszú tél, szénben, fában lobogtak el. A súrlódó polgárok tömegeinek legfeljebb egy-egy kis virágajándékra maradt. Egy kiló óriás levágott illatos szegfű vámja tizenkét aranykorona A nyitó virág mindig kedves ajándék nemcsak húsvétkor, de a vám igen megdrágítja. Ilyenkor a szegfűt, rózsát, violát még külföldről hozatják a virágkereskedők, mert Magyarországon nem foglalkoznak vele úgy, hogy elláthatnák a piacot. A vám igen magas, ami túl drágává teszi a levágott virágot is. Egy kiló elsőrendű óriás hosszúszárú levágott szegfű vámja tizenkét aranykorona, 35—40 szál van benne, mert a virág is, a szára is igen súlyos. A levágott rózsa kilója után ugyancsak tizenkét aranykorona vám esik. Ebben még az a vigasztaló, hogy nyáron viszont mi Szegedről szállítunk ki igen sok vágott rózsát külföldre és így visszatérül az, amit a külföldre küldünk. Vasárnap délig nyitva maradtak az illatszer-üzletek Húsvéti cikk az illatszer is, amelyből mindig elég fogyott. A kereskedelmi miniszter rendeletéből vasárnap délig maradtak nyitva a drogériák és parfemériák, tehát meg volt az alkalom a jó vásárra, annyival inkább, mert közben fizetéseket is kaptak a havi fizetésesek és így könnyebben vásárolhatták a szimbólikus húsvéti öntözés illatszereit. A mosolygó sonkák Falusi nénik állanak egy hentesüzletben. Nézegetik az árukat. Az egyik szinte áhítattal mondja: „Hogy mosolygnak azok a sonkák, milyen gyönyörük“. Hogy nem vették meg őket? Egyszerre nemcsak a sonkák mosolyogtak, de a mogorva emberek is, olyan kedves és üde volt a néni mondása, bár ő maga már öreg és törődött vala. Tiltott kolduláson értek és letartóztattak egy volt közös hadseregbeli osztrák századost A volt századosnak a szerencsejáték adta kezébe a vándorbotot A háború előtti 76-os gyalogezred egyik zászlóalja éveken keresztül állomásozott Esztergomban, a magyar hercegprímások városában. Azok a sopronmegyeiek, akik történetesen ennél a zászlóaljnál töltötték ki katonaidejüket, bizonyára emlékeznek Mayer Henrik századosra, a magyarul is jól beszélő köpcös kis bécsi emberre, aki egyidőben a zászlóalj helyettesparancsnoka volt. Nos, Mayer százados azok közé az emberek közé tartozik, akiknek egzisztenciája megszakadt akkor, amikor ketté vált a magyar-osztrák monarchia. Hogy most neve mégis a felszínre vetődik, csak pillanatnyilag tartó és különösen szerencsétlen körülménnyel hozható kapcsolatba. Az egykori 76-os bécsi tiszt derekasan küzdött a világháborúban és több kitüntetést is szerzett. A forradalmak után, minthogy nem tudott elhelyezkedni a polgári életben, szolgálatra jelentkezett a köztársasági osztrák hadseregnél, hol jelentkezését elfogadták és az egyik bécsújhelyi csapathoz osztották be szolgálattételre. A derék katona azonban sehogysem tudta magát beleélni a vörös árnyalat felé hajló hadsereg pragmatikájába és hamarosan, mint az évekkel korábban divatban volt, nem nyugdíjaztatását, hanem végkielégítését kérte, amely kérelemnek a hadügyminisztérium annál is szívesebben tett eleget, mivel a bizalmi férfiak jelentése szerint Mayer fehérérzelmű, monarchista s mint ilyen megbízhatatlan. Végkielégítésekor súlyos pénzeket vett fel az egykori esztergomi tiszt. A pénzzel birtokában azzal az elhatározással ült vonatra, hogy azt Bécsben valamely jövedelmező vállalatba fekteti, mely azután biztosítja további megélhetését. Bécsben az első útja az egyik kávéházba vezetett, ahol összetalálkozott régi kamerádokkal. A találkozás örömére bort hozattak, a bort pezsgő váltotta fel, a pezsgőt kártya. És reggelre Mayer elveszítette pénze negyed részét. A veszteség nem hagyta nyugodni. Terveivel felhagyott, előbb pénzét akarta teljes összegében visszaszerezni, hogy azután sohase nyúljon többet kártyához. A szerencse hol melléje állt, hol ellene fordult. Közben hozzászokott az örökös éjszakázásokhoz és az italhoz. A pénze utáni hajszából azonban nem engedett. A vad hajsza eredménye lett, hogy egy félév után mindenéből kiforgatva, árva fillér nélkül, koldusszegényen került az utcára. A pénz utáni bánkódás és a játék szenvedélye felőrölték idegrendszerét. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy a lejtőn megálljon, zuhant azon egyre lejebb. Egyetlen öröme az alkohol lett. Koldult és ivott. Előbb csak volt bajtársait kereste fel, később mindenki felé kérőleg tartotta a tenyerét, akivel a véletlen összehozta. Kolduló útjai során többször átszökött a határon is. Egyszer már elfogták és visszatoloncolták. Most újból ő főszolgabiróság foglya, melynek cellájából ismét csak toloncúton teszi meg Bécs felé az utat a jobb sorsra érdemes egykori derék katona.