Soproni Hirlap, 1929. április (16. évfolyam, 74-97. szám)

1929-04-03 / 74. szám

2 SOPRONI HÍRLAP 1929 április 3. „Mindent a revízió szolgálatába“ Visszhang Vámos Ferenc cikkére Megilletődéssel olvastam a húsvéti szám­ban a fenti című eszmefuttatást. Kapuvár ékesszavú főjegyzője magyar szívének meg­nyilatkozásából mi, az érdekelt népnevelők, azt látjuk, hogyha odafenn nem is, de a perifériákon rájönnek az illetékesek, hogy a magyar ifjúság nevelésén alapszik a magyar jövő feltámadása. Hogy státusunk minden egyes tagja a nagy cél elérésének szolgálatába állítja lelki és testi energiáit, vita tárgya nem lehet. A húsvéti cikk által hűen megfestett re­­víziós eredmények eléréséhez, egy lelkileg kiegyensúlyozott paedagógus táborra van szüksége a társadalomnak. Hogy ha a revízió eléréséhez megkívántató munka tem­pójában zökkenők állnak be, s hogy a tár­sadalom az iram meg-meggyöngüléséért ne okozhasson minket, kénytelen vagyok Vá­mos barátom cikkére reflektálva, az érmet a mi szemszögletünkből is kellő megvilágí­tásba állítani. Sajnos épen, napjainkban tapasztaljuk sok esetben, hogy a húsvéti cikk utolsó bekez­désének első mondata — „Becsüljük meg a tanítót“ — nem érvényesül a szó legszo­rosabb értelmében. Megkívánják a ma tanítójától, hogy elemi- és ismétlőiskolai tanítói főhivatása mellett legyen leventekiképző, esténként tartson nép­művelési előadásokat. Szervezzen énekkart, rendezzen műkedvelő előadásokat. Irtsa ki a magyar ugarból a háborús idők szülte analfabétizmust. Legyen törzskönyvvezető, szövetkezeti könyvelő, ifjúsági egyesület, gazdakör, olvasókör vezetője. A közel na­pokban kötelezték törvényhatóságilag sta­tisztikai adatok gyűjtésére. Alig van népjó­léti, szociális intézmény, amelynél tudását, erejét, — munkáját — igénybe ne ven­nék. Megcsonkított hazánk, a végtagjaitól meg­fosztott törzs, el van foglalva saját sebei gyógyitgatásával. Tudatában vagyunk an­nak, hogy a kis- és nagyontánt megsilányi­­tottak minket. Tudjuk, hogy munkánk ho­norálása a lehetetlenséggel határos. Hogy gázsink egyenlege az index szempontjából 40°/6-os különbözetet mutat a mi terhünkre, még ezt is meg tudjuk érteni nagy nehe­zen. De, hogy szerzett jogaink megcsorbí­tásával státusunk minden egyes tagját há­rom évre visszadobták a ranglétrán, hogy a kántortanító, kinek kántori jövedelmeit bele­számítják a tanítóiba és egy fizetésért két állás munkáit végezi, — hogy egy léleg­zetre többet ne említsek, — ezt már meg sem tudjuk megérteni. A közigazgatási re­form tárgyalásánál a belügyminiszter kije­lenti, miszerint­ nem híve annak, hogy a ta­nítóság képviseletet nyerjen a megyei kor­mányzatban, mert akkor egyéb érdekeltsé­gek is kívánnák kari képviseltetésüket. A községi képviselő testületnek hivatalból tag­jai: a jegyző, orvos, állatorvos, de az any­­nyira fontosnak hangoztatott népnevelés tényleges képviselőjéről, a tanítóról említés sem létezik. Már­pedig úgy a községnél, mint a vármegyén sok oly ügy kerül tár­gyalásra, amelyhez gyakorlati szempontból, szakszerűen csak a tényleg működő hivatá­sos tanító szólhatna hozzá érdemileg. Folytathatnám 3—4 hasábon át. De mi, az általunk hirdetett krisztusi szeretethez híven még panaszkodni sem akarunk, össze­­szorított ajkakkal tűrjük a mellőztetéseket és folytatjuk népnevelői munkánkat. Egyet azonban le kell szögeznünk határozottan. Mindenütt igénybe vesznek bennünket, ahol dolgozni kell, de legkevésbé láthatók ne­veink ott, ahol a megbecsülés látható jelei­­ osztogattatnak. A magyar tanítóság kezelése iskolapél­dája annak, mikép lehet egy lelkes tábor szívének tüzét lelohasztani. Vámos barátom cikke nyomán hálásan könyveljük el azt a megállapítást, hogy a magyar nép, a falu, a község vezetői igaz magyar szívvel kez­dik értékelni népnevelői munkánkat. Ez a tudat a jó Isten segítségével tán tud elég erőt adni ahhoz, hogy a felülről tapasztalható mellőzések dacára is, sikerülni fog „minden érzést, minden gondolatot, minden vágyat összefogni a magyar feltá­madásban.“ Fertőszentmiklós, 1929. április 1. Szalay Lajos a Sopronvármegyei Ált. Tanítóegyesület alelnöke. T«l»fivetkiteti MipciHs Budapest, I. Horthy Miklós­ út 119-12 Milyen volt a soproni kereskedők húsvéti vására ? Húsvéti vásár: élelmiszer, cipő, harisnya — A hideg télen elégtek a húsvéti ajándékok — Újdonság: a saláta A húsvéti piac rendes élelmicikke: a bá­rány, amiben a soproni sem szűkölködött. Napokon át jóltáplált bárányok kínálgatták gyönge húsukat, nem is drágán, mert a bor­júhúsnál olcsóbb volt az ünnepi pecsenye. Saláta is került újdonságképpen a kiraka­tokba, finom melegágyi, fejenként 80 fillér­ért, ilyenformán némelyek többet fizettek a salátáért mint a pecsenyéért. Cipő és harisnya Ebben a két cikkben volt még forgalom. A húsvét nemcsak ünnep, hanem tavasz kezdete is, bár az idei télutónak is beillett. A téli ruha már kopott vagy megunt és rendszerint lekivánkozik a gazdájáról. Azért sokan vannak, akik új ruhát nem vehetnek, de cipőt és harisnyát mindenki vesz. Diva­tos szinű cipője és harisnyája kell, hogy legyen és van is mindenkinek. Ajándékok, finom kis húsvéti meglepe­tések? Az más. .Azokat elégette a hosszú tél, szénben, fában lobogtak el. A súrlódó polgárok tömegeinek legfeljebb egy-egy kis virágajándékra maradt. Egy kiló óriás levágott illatos szegfű vámja tizenkét arany­korona A nyitó virág mindig kedves ajándék nemcsak húsvétkor, de a vám igen meg­drágítja. Ilyenkor a szegfűt, rózsát, violát még külföldről hozatják a virágkereskedők, mert Magyarországon nem foglalkoznak vele úgy, hogy elláthatnák a piacot. A vám igen magas, ami túl drágává teszi a levágott virágot is. Egy kiló elsőrendű óriás hosszúszárú levágott szegfű vámja tizenkét aranykorona, 35—40 szál van benne, mert a virág is, a szára is igen súlyos. A levágott rózsa kilója után ugyancsak tizenkét aranykorona vám esik. Ebben még az a vigasztaló, hogy nyáron viszont mi Szegedről szállítunk ki igen sok vágott ró­zsát külföldre és így visszatérül az, amit a külföldre küldünk. Vasárnap délig nyitva marad­tak az illatszer-üzletek Húsvéti cikk az illatszer is, amelyből mindig elég fogyott. A kereskedelmi mi­niszter rendeletéből vasárnap délig marad­tak nyitva a drogériák és parfemériák, te­hát meg volt az alkalom a jó vásárra, annyival inkább, mert közben fizetéseket is kaptak a havi fizetésesek és így könnyeb­ben vásárolhatták a szimbólikus húsvéti öntözés illatszereit. A mosolygó sonkák Falusi nénik állanak egy hentesüzletben. Nézegetik az árukat. Az egyik szinte áhí­tattal mondja: „Hogy mosolygnak azok a sonkák, milyen gyönyörük“. Hogy nem vet­ték meg őket? Egyszerre nemcsak a son­kák mosolyogtak, de a mogorva emberek is, olyan kedves és üde volt a néni mon­dása, bár ő maga már öreg­ és törődött vala. Tiltott kolduláson értek és letartóztattak egy volt közös hadseregbeli osztrák századost A volt századosnak a szerencsejáték adta kezébe a vándorbotot A háború előtti 76-os gyalogezred egyik zászlóalja éveken keresztül állomásozott Esztergomban, a magyar hercegprímások városában. Azok a sopronmegyeiek, akik történetesen ennél a zászlóaljnál töltötték ki katonaidejüket, bizonyára emlékeznek Mayer Henrik századosra, a magyarul is jól beszélő köpcös kis bécsi emberre, aki egyidőben a zászlóalj helyettesparancsnoka volt. Nos, Mayer százados azok közé az emberek közé tartozik, akiknek egziszten­ciája megszakadt akkor, amikor ketté vált a magyar-osztrák monarchia. Hogy most neve mégis a felszínre vetődik, csak pilla­natnyilag tartó és különösen szerencsétlen körülménnyel hozható kapcsolatba. Az egykori 76-os bécsi tiszt derekasan küzdött a világháborúban és több kitünte­tést is szerzett. A forradalmak után, mint­hogy nem tudott elhelyezkedni a polgári életben, szolgálatra jelentkezett a köztársa­sági osztrák hadseregnél, hol jelentkezését elfogadták és az egyik bécsújhelyi csapat­hoz osztották be szolgálattételre. A derék katona azonban sehogysem tudta magát beleélni a vörös árnyalat felé hajló had­sereg pragmatikájába és hamarosan, mint az évekkel korábban divatban volt, nem nyugdíjaztatását, hanem végkielégítését kérte, amely kérelemnek a hadügyminisztérium annál is szívesebben tett eleget, mivel a bizalmi férfiak jelentése szerint Mayer fe­­hérérzelmű, monarchista s mint ilyen meg­bízhatatlan. Végkielégítésekor súlyos pénzeket vett fel az egykori esztergomi tiszt. A pénzzel birtokában azzal az elhatározással ült vo­natra, hogy azt Bécsben valamely jövedel­mező vállalatba fekteti, mely azután bizto­sítja további megélhetését. Bécsben az első útja az egyik kávéházba vezetett, ahol összetalálkozott régi kamerádokkal. A ta­lálkozás örömére bort hozattak, a bort pezsgő váltotta fel, a pezsgőt kártya. És reggelre Mayer elveszítette pénze negyed részét. A veszteség nem hagyta nyugodni. Ter­veivel felhagyott, előbb pénzét akarta tel­jes összegében visszaszerezni, hogy azután sohase nyúljon többet kártyához. A sze­rencse hol melléje állt, hol ellene fordult. Közben hozzászokott az örökös éjszakázá­sokhoz és az italhoz. A pénze utáni haj­szából azonban nem engedett. A vad hajsza eredménye lett, hogy egy félév után min­denéből kiforgatva, árva fillér nélkül, kol­dusszegényen került az utcára. A pénz utáni bánkódás és a játék szen­vedélye felőrölték idegrendszerét. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy a lejtőn megálljon, zuhant azon egyre lejebb. Egyetlen öröme az alkohol lett. Koldult és ivott. Előbb csak volt bajtársait kereste fel, később mindenki felé kérőleg tartotta a tenyerét, akivel a véletlen összehozta. Kolduló útjai során többször átszökött a határon is. Egy­szer már elfogták és visszatoloncolták. Most újból ő főszolgabiróság foglya, mely­nek cellájából ismét csak toloncúton teszi meg Bécs felé az utat a jobb sorsra érde­mes egykori derék katona.

Next