Soproni Hirlap, 1930. augusztus (17. évfolyam, 174-198. szám)

1930-08-01 / 174. szám

XVII. évf. 174. szám. Sopron, 1930 augusztus 1, péntek Ara 12 miér. AZ ELŐFIZETÉS ÁRAI Negyed évre 8­00 P — Egy hónapra 2­80 P Szerkesztőség: Várkerület 66. Tel.345. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: RÁBEL LÁSZLÓ Egyes példány ára 12 fillér, vasárn­ép ünnepnapon 20 fillér. Kiadóhivatal: Várkerület 66. Tel. 394. Az erdélyi szászok siralma Villámcsapásként járta át az egész magyarságot az 1918. évi összeomlásra bekövetkezett román megszálláskor az a hir, hogy az erdélyi szászok legelsők­ként rohantak a román impérium kar­jaiba s kinyilatkoztatták, hogy az új éra szimpatikusabb nekik, mint a régi, mert az faji aspirációik teljes kielégítését ígéri. A megdöbbent magyarság néma megadással látta, hogy a hatszáz éven keresztül velünk állami közösségben élő és minden módon favorizált erdélyi szászok kárörömmel fogadják régi ha­zájuk politikai széttördelését és pru­­denc és circum spectus mivoltuknak megfelelőleg a feltünedező új hatalom­mal vállalnak lelki és politikai szoli­daritást. A magyar publicisztika és az erdélyi magyarság politikai vezetői mély elkeseredéssel figyelmeztették az erdélyi szászságot arra, hogy cseleke­detük keserű következményekkel fog járni. A szászság azonban mit sem törő­­dött a történelmi kapcsolatok emlékei­nek egyoldalú felidézgetésével, ment a maga utján s mielőtt a kakas három­szor kukorékolt volna, megtagadta az ősi hazát. Azóta tiz esztendő telt el. A román uralom elfeledkezve az erdélyi szászok­nak annak idején tett ígéreteiről, a maga módja szerint rendezkedett be. Hogy ez a berendezkedés mit jelentett a szász atyafiak faji és kulturális életé­ben, arról most szomorú beszámoló je­lent meg éppen a szászságnak ama ve­zetői részéről, akik legelőször kezdemé­nyezték a románokkal való paktálást. Nem vagyunk kárörvendők! Ezért ma­gunk is megdöbbenéssel vesszük tudo­másul a feltárt adatokat. A beszámoló szerint a román agrár­reform miatt 35.000 hold földet vesztett el a szász egyházi vagyon. Az egykor 325.000 aranykorona évi jövedelmet haj­tó szász nemzeti alap az igazságtalan koronabeváltás következtében felére csökkent. Ugyanebből az okból teljesen megsemmisült a szász kulturális intéz­mények másik állandó anyagi erőfor­rása, a tizedalap, melynek jövedelme évenként félmillió aranykoronát tett ki. Ugyanez a sors érte a szász egyházak iskolai és egyéb kulturális alapját ki­tevő, körülbelül tizenegymillió arany­korona értékű állampapírokat is. A veszteség­számlán szerepel az a 750.000 aranykoronát kitevő államsegély is, a­mellyel az a bizonyos, az erdélyi szá­szok fajiságát és kultúráját elnyomó magyar állam évenként támogatta az erdélyi szász atyafiakat, összegezve az egyes tételeknél mutatkozó veszteséget, 78 millió lejra teszi a beszámoló azt az összeget, amelytől a szász kultúra az impérium változása, vagyis a történelmi Magyarország széttördelése folytán el­esett. Szörnyű nagy összeg ez és rettentő tanúság az erdélyi szászoknak, akik fö­lényesen utasították el annak idején a magyarok figyelmeztetéseit, hogy a be­ígért román barátkozás csak a nyugat­európai közvélemény megtévesztésére kezdeményeztetett. Bizonyosra vesszük, hogy a szászság nem fogja véka alá rejteni a maga faji és kulturális sérel­meit. Mindenképpen módját fogja ej­teni annak, hogy erre a kérdésre is rá­terelje az európai közvélemény figyel­mét. Nekünk kapóra jön ez, mert újabb adat fogja a világ előtt hirdetni a ro­mán impérium brutalitását azokkal a kisebbségekkel szemben, amelyek szá­mára igen sok jogot biztosított a béke­­szerződések papírja. Megláthatja belőle Európa, hogy nemcsak az egymilliós erdélyi magyar kisebbség, de a mind­össze kétszázezer fejre menő erdélyi szászság is halálra van ítélve a román impérium által, ha csak gyors beavat­kozás nem történik azok részéről, akik megalkották a trianoni szörnyű békét. Sopron és Bécs között augusztus negyedikén indul meg az autóbuszjárat Ismeretes, hogy az illetékes minisz­térium egy magyar-osztrák tőkeérde­keltséget képviselő részvénytársaságnak Bécs — Magyaróvár — Győr—Budapest,­ illetve Bécs—Sopron—Győr—Budapest útvonalra autóbuszjáratokra adott en­gedélyt. A részvénytársaság egyelőre teljes egészében nem él jogával, az au­tóbuszokat egyelőre csupán Bécs és Sopron között járatja. A bécs-soproni viszonylatban a válla­lat igazgatója egy piros-fehér színre fes­tett autóbusszal, négy gépkocsivezető társaságában tegnap indította el az első próbakocsit. A gépkocsi a próbautat Ebenfurthon keresztül pontosan két óra alatt tette meg, utasai negyedórával előbb értek ide, mintha vonaton jöttek volna. Sopronba érkezve az igazgató és Heimler Károly dr. városi főjegyző az Idegenforgalmi R. T. irodájában hosszasan tanácskoztak. A tanácskozás eredménye szerint Sopron és Bécs kö­zött előreláthatólag hétfőn, augusztus harmadikén indulnak meg a rendszeres autóbuszjáratok, melyeknek viteldíja a személyvonatok harmadosztályú menet­díjával lesz egyenlő. Mi a magunk részéről ettől az autó­­buszjárattól semmi jót sem várunk. El­lenkezőleg. Megkönnyíti csupán a sop­roniaknak a Bécsbe jutást anélkül, hogy nálunk legkevésbbé is emelné az ide­genforgalmat. Feltevésünkben szeret­nénk csalódni. Szellemjárás egy fertőszentmiklósi házban A falu népe nem tudja mire vélni a különös esetet Fertőszentmiklós, július 29. Körülbelül egy hónap óta jár szájról­­szájra a községben a hír, hogy «Kupi»­­éknál szellemek járnak. A község északi szegélyén van a ser­téslegelő. Az 50-es évek közepén egy cigánykaraván ütötte fel sátorfáját e helyütt. A párnapos pihenőt engedé­lyezte az elöljáróság, mert a Sztojka mama családi örömek elé nézett, s el­érkezett a gólyajárás utolsó stádiuma. A kis rajkot annak rendje és módja szerint keresztvíz alá tartották. Csaptak hatalmas paszitát, majd felszedték sá­torfájukat s tovább vándoroltak. Tettek, múltak az évtizedek, egyszer­­csak rendezni kezdték a cigányügyet. A már időközben derűsfejűvé öregedett Sztojka József a fertőszentmiklósi plé­bánia születési anyakönyvi kivonatával igazolta valahol, hogy ő Fertőszent­­miklóson született, így aztán két kakastollas egy szép napon el­kísérte a famíliájával együtt szülő­földjére. Boldogult Guzmits főjegyző, a vár­megye Guszti bácsija tiltakozott ször­nyen a vendégek idetelepítése ellen, de úgy látszik hiába volt neki oly nagy­ esze, nem használt semmiféle apelláta, a Sztojka család ottragadt a fertőszent­miklósi gyepszélen. A mindinkább sokasodó Sztojka csa­lád, megértvén a kor szellemét, szakír­í­tott ősei nomád szokásaival, s a közö­s­ség vezetőségétől engedélyt kért arra,­­ hogy szellős sátora helyett kőházat építhessen a csordajáró egyik szögle­tében. A viskó elkészült. Belekerült vagy 300 pengőbe. Cseréppel fedték a na­gyobb biztonság kedvéért. Ettől kezdve kulturéletet élt a família. Ágyban aludtak, asztalnál étkeztek, sőt az idősebb családtagok még széket is kaptak maguk alá, ha asztalhoz ültek. Múlt év tavaszán eltűnt a família a községből, úgy mondják a győri «ci­gánylaposon» ütötték fel tanyájukat. Üresen maradt a kalyiba, a szél vígan dudorászott ürességtől kongó szobács­­kája ablakán át. Ez időben történt, hogy Ebergőc köz­ség vezetősége «B» listára tette fertő­szentmiklósi származású mondását. Ko­­vacsicsék, kiket rossz falusi szokás sze­rint melléknevükön Rúpiáknak ismer­nek, hazakerültek Fertőszentmiklósra. Legnagyobb erőlködésük dacára sem kaptak maguknak és zsebjük tehervi­selő képességének megfelelő lakást. A család feje, a «Panna» néni, gon­dolt merészet és nagyot, s megvetette fiaival a Sztojka cigány elhagyott kú­riáját vagy 150 pengőért. Jól érezték magukat új rezidenciájukban. Első kéz­ből kapták a friss fertői levegőt, ud­varuk a legtágasabb az egész községben, kilátásukat nem zavarta holmi deszka vagy léckerítés, övék volt az egész disznólegelő. Nem magyar az, ki a külföld áruját többre becsüli a magyar föld és a magyar ipar termékénél.

Next