Soproni Hirlap, 1930. november (17. évfolyam, 250-274. szám)
1930-11-01 / 250. szám
b Azaemlékezések napján Nyirkos köd hideg palástja vonja be a földet. A fák lassan leszórják meghalt ékességüket és a földre barna szőnyeget terítenek. A meleg hónapok díszéből alig maradt ékesség a nyár bús ravatalára. De hát minek is pompa, szépség az enyészetnek, a tél kérlelhetetlen kegyetlenségének. Igaz, a virulás, szépség, a virágzás csak átmenet a hervadásba, pusztulásba ... A természet haldoklásába mennyire beleülő ünnep a halottak napja, a sirhalmok ünnepe. A temetőnket ma kitapossák a lépések. A sírok ma különösen vonzók: elhívnak mindenkit emlékezni, elmélkedni. Igen, a halál névnapja kivonz bennünket a földi élet megállóhelyére, hol a gyertyák fénye megvilágítja előttünk a korhadt fakeresztek, a mohos márvány síremlékek homályos fölirásait. Ezek a régi fölirások pedig beszélnek. Megmagyarázzák a kezdet és vég fontos kérdőjelét, hogy ezer évek csak napok és percek az örökkévalóságban ... A megkoszorúzott keresztek tövében ma találkoznak az árva lelkek, a vérző szívek felejthetetlen elköltözötteikkel. A sírok pedig beszélnek könnyszárító, vigasztaló szavakkal. Elmondják az ott kesergőknek, hogy ők is gyászoltak, sírtak, amíg meg nem szabadultak, örömeik, vágyaik, szenvedéseik keresztjétől... De hányan vannak, akik ma koszorút kötnének, de nem tudják hova helyezzék. Hány anya, özvegy, gyermek borulna ma szerette sírjára, de csak a sóhajuk szállhat el oda... Hosszú évek múltak el azóta, hogy reményüket letörte, örömüket legázolta az embertelenségek „barbár éjszakája“ ... Az idők szele is megváltozott azóta, hogy a hősök a halál malmának garatában megőrlődtek, az áldozat tüzében elégtek a haza oltárán ... Rég volt, de mintha csak most történt volna ... A hősi halottak visszajárnak, minden évben kérnek a megemlékezés krizantémbokrétájából ... Hány hófehér gyertya ég ma el a csendes szobák asztalán, melyek fénye megvilágítja a mély sirkaszárnyák jeltelen sirhalmait... Doberdó, Kárpátok temetői, Piave völgye kapnak-e ma virágot, vagy talán a földet is elhordta róluk a szél ?! Hányán és hányán küldik ma fohászukat a förtelmességek hazájába, oda, ahol már megfagyott könnyeket hullat a sötétszürke égbolt, ahol a süvítő novemberi szél már hósivatagokon száguld végig . . . Ezek a szomorú esték visszatérnek minden évben, amíg a feledés vagy a hit világossága föl nem szárítja az emlékezés könnyeit. Mi lenne az ilyen lelkekkel a hit enyhítő balzsama nélkül? A fájdalmas emlékezés sivatagában mi lenne enyhítő forrás a találkozás, a viszontlátás reménye nélkül ? Kik kétségbeesetten simák — írja a nagy Püspök — azok sötétségbe merülnek, akik vigasztalan fájdalommal emlékeznek, azok legtávolabb esnek azoktól, akikhez ma legközelebb szeretnének állni. A hittel virrasztók, az áldozatos, magasba szárnyaló lelkek nyugodt, megenyhült érzéssel szállnak vissza a katonatemetők, a tömegsírok, a halhatatlan halottak csendes hazájából is. Ezek szívét is marcangolja a veszteség keserűsége, de az ő gyászuk sötétségét eloszlatja az örök világosság nagy hitének fénysugara. A fölvirágozott, a jeltelen sírok nemcsak a hozzájuk legközelebb állókhoz szólnak, hanem üzenetet küldenek ma minden halandónak. Ma éjjel a bús rögök alatt megszólalnak a halottak. Fülébe zúgják az élet zajában törtető embernek, hogy ő is a halál árnyékkában él, ott vergődik lázas tevékenységgel a végtelenség küszöbénél. A szegedi ünnepségek zaja hozzánk, a nyugati végekre is elhangzott. A 140.000 lelket magába ölelő nagy alföldi város az államfő, a hercegprímás, a kormány több tagjának és rengeteg idegennek a jelenlétében nemcsak nagyszerű fogadalmi templomát avatta fel, de egyidőben bemutatta azokat az új intézményeket, melyekkel az utóbbi időben az állam megajándékozta. Az ünnepségek során az egyik fővárosi újság Lendvai István tollából cikket közölt, melybe beleillesztette Somogyi Szilveszternek, a város polgármesterének bennünket, soproniakat közelebbre is érintő nyilatkozatát. — Trianon következtében — hangzik a nyilatkozat — egyik város sem vesztett annyit, még Sopront is beleértve, mint Szeged. A továbbiakban pedig így hangzik: — Nekünk nincs olyan művelt szomszédunk, mint Sopronnak . . . Amikor a szóbanforgó újságközlemény megjelent, Sopron polgármestere annyi mással együtt ugyancsak Szegeden tartózkodott. A Soproni Hírlapra várt a feladat, hogy a nyilatkozattal foglalkozzon. Közleményünkben rámutattunk arra, hogy nem irigyeljük Szeged helyzetét, de Szeged vesztesége Soproné mellett mégis eltörpül. Ebben a kérdésben azóta beszélgetést folytattunk Thurner Mihály dr. polgármesterrel, aki az alábbiakat mondta: — Budapestről az elmúlt hét péntekjén szakadó esőben érkeztem Szegedre. Villanyfényben úszott a város és a nagyszerű kép az első pillanatra szinte elbűvölt. Hogy mit csináltak Szegedből, azt nehéz elmondani. A város egyes részei csodálatosan szépek, megkapóak, melyek maradandó nyomot hagynak a látogató lelkében. Különösen páratlan a fogadalmi templom és környéke. — Ahogy álltam a téren és a magam városára gondoltam, bizony elszomorodtam. Mi lehetne Sopronból, ha!... Maga az egyetem ezernél több alkalmazottat foglalkoztat, kétezernél több a hallgatója. — Vannak azonban Szegednek olyan részei is, melyeket nem cserélnék el. Szegeden a főváros és a falu ölelkezik. — Ami szegedi kartársam nyilatkozatát illeti, az a válaszom, hogy nekem mindegy: kulturált-e, vagy barbár-e az a nemzet, amely megrabolt. Talán mégis csak fájdalmasabb az, hogy azok raboltak meg bennünket, akikkel fél ezredéven át együtt védelmeztük javainkat. — Ami a nyilatkozatnak azt a részét illeti, hogy egyik város sem vesztett annyit, még Sopront is beleértve, mint Szeged, erre csak az a megjegyzésem, hogy bizony nagyon Ma éjjel a halál harsonája megremegteti a levegőt, hangját nem nyomja el semmiféle fülsiketítő lárma, ezt akaratlanul is meg kell hallania mindenkinek. A rohanó életben törtető emberek álljunk meg egy kicsit az emlékezések napján és elmélkedjünk! Mátray M. Miklós: szomorú sors, magyar „sors“, hogy a nyomorúságban elsőbbségünket kell bizonyítanunk. Jut a magyar nyomorúságból ma minden városnak és minden honpolgárnak. De ha már összehasonlítást végzünk, akkor azt kell mondanom, hogy örülnék, ha a soproni polgártársaim baja nem volna nagyobb, mint a szegedieké. Szegednek a nagy határa (benne a városnak 48.000 kat. holdnyi birtoka), amelyen 140.000 ember él és dolgozik, az mégis csak nagyobb erőt jelent, mint Sopronnak 26.000 hát. holdnyi határa 35—36 000 nyi lakossága és a városnak 10.000 hold erdeje, 4000 hold szántója és 3000 hold Fertő mocsár-területe. — Sopronnak éltető (?) ereje az 5 km-es körzetre terjedő „Hinterlandja.“ — Mennyire maradt el Sopron Szeged mögött és mennyire előzött meg minket Szeged azokkal a mesébe illő mérföldcsizmákkal, amelyeket Klebelsberg Kunó gróf húzott nagyobb testvérünk lábára, egyetem, megyéspüspökség, kulturális és tudományos intézetek és különböző iskolák képében, azt csak az mérheti meg, aki a két várost ismeri. — Mikor keresztül-kasul bejártam Szeged városát, hogy megismerjem a testvérnek a helyzetét, gépkocsim vezetője nem győzte mutogatni azokat az épületeket, amelyeket Klebelsberg csináltatott ott. Ha összeadom azokat a nagy összegeket, amelyekkel Szeged városa is tudta támogatni ezeket a kulturális intézeteket, akkor a mi nyomorúságunk tudatában ki kell jelentenem, hogy ennyi áldozatot Sopron városa nem tudott volna vállalni, mert nincs miből előteremtenie azt a 8.500.000 pengőt, amelybe Szegednek kerültek ezek a különböző intézmények az államnak még nagyobb támogatása mellett. Hogy mi könnyebb, barbár szomszéddal, vagy műveltebb szomszéddal harcolni, küzködni, erről a kérdésről is lehetne vitázni. Én úgy érzem, hogy fájóbb seb az, amit a művelt szomszéd tépett rajtunk, mikor elvitte azt a területet, amely ezer évig a mienk volt. Elvitte az a szomszéd, akivel 500 esztendőn át éltünk szövetséges viszonyban. A 70 milliós németségnek jobb az ipara és fejlettebb a kereskedelme és az erősebbnek a nyomása nehezebben hárítható el, mint az egyenlő erejű szomszédé. Szegednek kulturális fölénye Jugoszláviával és Romániával szemben neki erős pozíciót jelent ott, a délkeleti határon. — Mi őseinktől sok olyan kultúrintézményt vettünk át, amelyekkel őseink valamikor a magyar hazában úttörők voltak. Sopron polgármesterének válasza a szegedi polgármester nyilatkozatára „Nekem mindegy: kulturált vagy barbáráé az a nemzet, amely megrabolt. XVII. évf. 250. szám Sopron, 1930 november 1. szombat Ára 20 fillér, az előfizetés Ára: Negyed évre 800 P — Egy hónapra 280 P Szerkesztőség: Várkerület 66. Tel.345. ■■niiirnruTiirin--------------——— KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: RÁBEL LÁSZLÓ Egyes példány ára 12 fillér, vasár- és ünnepnapon 20 fillér. Kiadóhivatal: Várkerület 66. Tel. 394