Soproni Hirlap, 1930. november (17. évfolyam, 250-274. szám)

1930-11-01 / 250. szám

b Azaemlékezések napján Nyirkos köd hideg palástja vonja be a földet. A fák lassan leszórják meghalt ékes­ségüket és a földre barna szőnyeget terí­tenek. A meleg hónapok díszéből alig maradt ékesség a nyár bús ravatalára. De hát minek is pompa, szépség az enyészet­nek, a tél kérlelhetetlen kegyetlenségének. Igaz, a virulás, szépség, a virágzás csak át­menet a hervadásba, pusztulásba ... A természet haldoklásába mennyire bele­ülő ünnep a halottak napja, a sirhalmok ünnepe. A temetőnket ma kitapossák a lépések. A sírok ma különösen vonzók: el­hívnak mindenkit emlékezni, elmélkedni. Igen, a halál névnapja kivonz bennünket a földi élet megállóhelyére, hol a gyertyák fénye megvilágítja előttünk a korhadt fa­keresztek, a mohos márvány síremlékek homályos fölirásait. Ezek a régi fölirások pedig beszélnek. Megmagyarázzák a kezdet és vég fontos kérdőjelét, hogy ezer évek csak napok és percek az örökkévalóságban ... A megkoszorúzott keresztek tövében ma találkoznak az árva lelkek, a vérző szívek felejthetetlen elköltözötteikkel. A sírok pedig beszélnek könnyszárító, vigasztaló szavakkal. Elmondják az ott kesergőknek, hogy ők is gyászoltak, sírtak, amíg meg nem szaba­dultak, örömeik, vágyaik, szenvedéseik keresztjétől... De hányan vannak, akik ma koszorút kötnének, de nem tudják hova helyezzék. Hány anya, özvegy, gyermek borulna ma szerette sírjára, de csak a sóhajuk szállhat el oda... Hosszú évek múltak el azóta, hogy reményüket letörte, örömüket legázolta az embertelenségek „barbár éjszakája“ ... Az idők szele is megváltozott azóta, hogy a hősök a halál malmának garatában meg­őrlődtek, az áldozat tüzében elégtek a haza oltárán ... Rég volt, de mintha csak most történt volna ... A hősi halottak visszajárnak, min­den évben kérnek a megemlékezés krizantém­bokrétájából ... Hány hófehér gyertya ég ma el a csendes szobák asztalán, melyek fénye megvilágítja a mély sirkaszárnyák jeltelen sirhalmait... Doberdó, Kárpátok temetői, Piave völgye kapnak-e ma virágot, vagy talán a földet is elhordta róluk a szél ?! Hányán és hányán küldik ma fohászukat a förtelmességek hazájába, oda, ahol már megfagyott könnyeket hullat a sötétszürke égbolt, ahol a süvítő novemberi szél már hósivatagokon száguld végig . . . Ezek a szomorú esték visszatérnek minden évben, amíg a feledés vagy a hit világos­sága föl nem szárítja az emlékezés könnyeit. Mi lenne az ilyen lelkekkel a hit enyhítő balzsama nélkül? A fájdalmas emlékezés sivatagában mi lenne enyhítő forrás a talál­kozás, a viszontlátás reménye nélkül ? Kik kétségbeesetten simák — írja a nagy Püspök — azok sötétségbe merülnek, akik vigasztalan fájdalommal emlékeznek, azok legtávolabb esnek azoktól, akikhez ma leg­közelebb szeretnének állni. A hittel virrasztók, az áldozatos, magasba szárnyaló lelkek nyugodt, megenyhült ér­zéssel szállnak vissza a katonatemetők, a tömegsírok, a halhatatlan halottak csendes hazájából is. Ezek szívét is marcangolja a veszteség keserűsége, de az ő gyászuk sötétségét eloszlatja az örök világosság nagy hitének fénysugara. A fölvirágozott, a jeltelen sírok nemcsak a hozzájuk legközelebb állókhoz szólnak, hanem üzenetet küldenek ma minden ha­landónak. Ma éjjel a bús rögök alatt megszólalnak a halottak. Fülébe zúgják az élet zajában törtető embernek, hogy ő is a halál árnyék­­­kában él, ott vergődik lázas tevékenységgel a végtelenség küszöbénél.­­ A szegedi ünnepségek zaja hozzánk, a nyugati végekre is elhangzott. A 140.000 lelket magába ölelő nagy alföldi város az államfő, a hercegprímás, a kormány több tagjának és rengeteg idegennek a jelenlété­ben nemcsak nagyszerű fogadalmi templo­mát avatta fel, de egyidőben bemutatta azokat az új intézményeket, melyekkel az utóbbi időben az állam megajándékozta. Az ünnepségek során az egyik fővárosi újság L­e­n­d­v­a­i István tollából cikket kö­zölt, melybe beleillesztette Somogyi Szilveszternek, a város polgármesterének bennünket, soproniakat közelebbre is érintő nyilatkozatát. — Trianon következtében — hangzik a nyilatkozat — egyik város sem vesztett annyit, még Sopront is beleértve, mint Szeged. A továbbiakban pedig így hangzik: — Nekünk nincs olyan művelt szomszé­dunk, mint Sopronnak . . . Amikor a szóbanforgó újságközlemény megjelent, Sopron polgármestere annyi mással együtt ugyancsak Szegeden tartóz­kodott. A Soproni Hírlapra várt a feladat, hogy a nyilatkozattal foglalkozzon. Közle­ményünkben rámutattunk arra, hogy nem irigyeljük Szeged helyzetét, de Szeged vesztesége Soproné mellett mégis eltörpül. Ebben a kérdésben azóta beszélgetést folytattunk Thurner Mihály dr. polgár­­mesterrel, aki az alábbiakat mondta: — Budapestről az elmúlt hét péntekjén szakadó esőben érkeztem Szegedre. Villany­fényben úszott a város és a nagyszerű kép az első pillanatra szinte elbűvölt. Hogy mit csináltak Szegedből, azt nehéz elmon­dani. A város egyes részei csodálatosan szépek, megkapóak, melyek maradandó nyomot hagynak a látogató lelkében. Kü­lönösen páratlan a fogadalmi templom és környéke. — Ahogy álltam a téren és a magam­­ városára gondoltam, bizony elszomorodtam. Mi lehetne Sopronból, ha!... Maga az egyetem ezernél több alkalma­zottat foglalkoztat, kétezernél több a hall­gatója. — Vannak azonban Szegednek olyan részei is, melyeket nem cserélnék el. Sze­geden a főváros és a falu ölelkezik. — Ami szegedi kartársam nyilatkozatát illeti, az a válaszom, hogy nekem mindegy: kulturált-e, vagy barbár-e az a nemzet, amely meg­rabolt. Talán mégis csak fájdalmasabb az, hogy azok raboltak meg bennünket, akikkel fél ezredéven át együtt védelmeztük javainkat. — Ami a nyilatkozatnak azt a részét illeti, hogy egyik város sem vesztett annyit, még Sopront is beleértve, mint Szeged, erre csak az a megjegyzésem, hogy bizony nagyon Ma éjjel a halál harsonája megremegteti a levegőt, hangját nem nyomja el semmi­féle fülsiketítő lárma, ezt akaratlanul is meg kell hallania mindenkinek. A rohanó életben törtető emberek áll­junk meg egy kicsit az emlékezések napján és elmélkedjünk! Mátray M. Miklós: szomorú sors, magyar „sors“, hogy a nyo­morúságban elsőbbségünket kell bizonyíta­nunk. Jut a magyar nyomorúságból ma minden városnak és minden hon­polgárnak. De ha már összehasonlítást végzünk, ak­kor azt kell mondanom, hogy örülnék, ha a soproni polgártársaim baja nem volna nagyobb, mint a szegedieké. Szegednek a nagy határa (benne a városnak 48.000 kat. holdnyi birtoka), amelyen 140.000 ember él és dolgozik, az mégis csak nagyobb erőt jelent, mint Sopronnak 26.000 hát. holdnyi határa 35—36 000 nyi lakossága és a város­nak 10.000 hold erdeje, 4000 hold szántója és 3000 hold Fertő mocsár-területe. — Sopronnak éltető (?) ereje az 5 km-es körzetre terjedő „Hinterlandja.“ — Mennyire maradt el Sopron Szeged mögött és mennyire előzött meg minket Szeged azokkal a mesébe illő mérföldcsiz­mákkal, amelyeket Klebelsberg Kunó gróf húzott nagyobb testvérünk lábára, egyetem, megyéspüspökség, kulturális és tudományos intézetek és különböző iskolák képében, azt csak az mérheti meg, aki a két várost ismeri. — Mikor keresztül-kasul bejártam Szeged városát, hogy megismerjem a testvérnek a helyzetét, gépkocsim vezetője nem győzte mu­togatni azokat az épületeket, ame­lyeket Klebelsberg csináltatott ott. Ha összeadom azokat a nagy összegeket, amelyekkel Szeged városa is tudta támo­gatni ezeket a kulturális intézeteket, akkor a mi nyomorúságunk tudatában ki kell je­lentenem, hogy ennyi áldozatot Sopron városa nem tudott volna vállalni, mert nincs miből előteremtenie azt a 8.500.000 pengőt, amelybe Szegednek kerültek ezek a külön­böző intézmények az államnak még nagyobb támogatása mellett.­­ Hogy mi könnyebb, barbár szomszéd­dal, vagy műveltebb szomszéddal harcolni, küzködni, erről a kérdésről is lehetne vi­tázni. Én úgy érzem, hogy fájóbb seb az, amit a művelt szom­széd tépett rajtunk, mikor elvitte azt a területet, amely ezer évig a mienk volt. Elvitte az a szomszéd, akivel 500 esztendőn át éltünk szövetséges viszonyban.­­ A 70 milliós németségnek jobb az ipara és fejlettebb a kereskedelme és az erősebb­nek a nyomása nehezebben hárítható el, mint az egyenlő erejű szomszédé. Szegednek kulturális fölénye Jugoszláviával és Romá­niával szemben neki erős pozíciót jelent ott, a délkeleti határon. — Mi őseinktől sok olyan kultúrintéz­ményt vettünk át, amelyekkel őseink vala­mikor a magyar hazában úttörők voltak. Sopron polgármesterének válasza a szegedi polgármester nyilatkozatára „Nekem mindegy: kulturált vagy barbáráé az a nemzet, amely megrabolt. XVII. évf. 250. szám Sopron, 1930 november 1. szombat Ára 20 fillér, az előfizetés Ára: Neg­yed évre 8­00 P — Egy hónapra 2­80 P Szerkesztőség: Várkerület 66. Tel.345. ■■niiirnruTiirin--------------——— KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP FŐSZERKESZTŐ: RÁBEL LÁSZLÓ Egyes példány ára 12 fillér, vasár- és ünnepnapon 20 fillér. Kiadóhivatal: Várkerület 66. Tel. 394

Next