Soproni Napló, 1906. október-december (10. évfolyam, 79-103. szám)

1906-10-04 / 79. szám

X. évfolyam. 79. szám. Sopron, 1906. csütörtök, október 4. Egy ivra 16 K, félévről 8 K, nsgysdivn K K. j L*ptni*jdon»» *• f«ui6* siegelt®. ; Szsrksszícség és kisdóhivsíil Vaiksiülst­ih sz. »egjelMlk «»fktörtök­ftn­ém TMAnu|MB. j ' ' A Hirdetéseit ejfreisen szerint. M. kir. pMtatakarstpfoiták­ nála Is chnriac-feifateai 1T1N. ! * Távb.ti.ló : Si.rteMti.tr *»1. — KitdGhi.aU! 1». «»»«­. A mikor ünneplünk. Sopron, okt. 3. Az egész ország szive megdobbant arra a gondolatra, hogy hazahozzák második Rákóczi Ferenc hamvait. Ké­szülnek is már a nagy ünnepre, a feje­delem méltó fogadására. A hazatérő fejedelem útja diadalut lesz az ország szivén keresztül Kassáig, a­hol szent hamvait örök nyugovóra elhelyezik. A késő ősznek minden virágát letaroljuk, hogy feldiszithessük vele nagy Rákóczink és bujdosó társainak koporsóit Úgy érezzük azonban, hogy az ün­nep előkészületei között megfeledkeztünk valamiről. Van a mi törvénytárunknak egy szégyenletes fejezete. Az, a­melyben egy hitvány kornak aulikus epigonjai hazaárulónak mondották ki II. Rákóczi Ferencet, a magyar hazafiak legdicsőbb­­jét. Örök szégyene a magyarnak, hogy akadtak soraiban hitvány emberek, a­kik a szabadságharc legközvetlenebb hatása alatt, mikor tehát még eleven emlékkel éltek a hősiesség csodatételei, mikor még élt maga választotta szám­kivetésben ez idők legendás alakja, hogy akadtak mondom hitvány emberek, a­kik a magyar Corpus Jurisba beállították a Rákóczi Ferencet és hős társait meg­bélyegző törvényt. Néhány évvel előbb a törvényható­ságok, köztük Sopron vármegye is, feliratban fordultak a törvényhozáshoz és a kormányhoz, kérve a szégyentör­vénynek hatályon kívül helyezését. Mert ez a törvény ma is él és érvényben marad mindaddig, míg a törvényhozás azt egy másik törvénnyel ki nem tépi törvénytárunkból. Akkor történt a haza­fias törvényhatóságok mozgalma, a­mi­kor a Rákóczi-féle szabadságharc két­százéves fordulóját ünnepeltük Azóta nagy dolog történt: maga koronás királyunk rendelte el, hogy Rákóczi Ferencznek szent hamvai hazahozassanak. Ez most meg is fog történni. Mi akadálya van tehát annak, hogy a kor­mány törvényjavaslatot terjesszen a Ház elé, a­melyben megadja az elégtételt a nagy fejedelem és hős társai dicső em­lékének. Ki kell törülni törvénytárunkból a Rákóczit és társait meggyalázó tör­vényszakaszt. E nélkül hazug a mi ünneplésünk és káromkodássá válik aj­kunkon a szó, a­mely a nagy fejedelem dicséretét zengi. Hisszük is, hogy a nemzeti kor­m­ány e téren is megteszi kötelességét Az ország közvéleménye már nyilatko­zott a törvényhatóságok útján. Most a kormányon és a törvényhozáson van a cselekvés sora. Rákóczi fejedelem nagy emlékéhez csak sarainkat leoldozva sza­bad járulnunk, mint a prófétának az égő csipkebokorhoz. Csak így leszünk méltók hozzá, a nagyok legnagyobbjához.­­6. A „SOPRONI NAPLÓ“ TÁRCÁJA. Nem boldog a magya. — A „Soproni Napló“ eredeti tárcája. — (Folytatás.) Ily eljárás mellett csudálhatjuk-e, ha a pásztorokból elszaporodott oláhság, mert a magyar a harcokban áldozta életét és va­gyonát a hazáért és szabadságért, római történetet akar magának faragni. Ezek a ta­­lián pópák vezetésével rumuszszá átvedlett délszlávok el akarják bolonditani a világot, hogy ők dák és római utódok s a magyaro­kat itt megelőzve laktak. Pedig hegy, folyó és városok nevei úgy hazánkban, mint Ha­­vasalföldön, Moldvában egész a tengerig arról tanúskodnak, hogy az u. n. dákok szabad hegylakók (dagh-hegy) általános neve alatt szittya eredetű, keleti törökfaj népségként terjeszkedtek jazggokkal — ijjászok, filisz­­teusok, — együtt egész Magyarország köze­pén a Dunáig, s utóbbiak a római uralmat soha el nem ismerték maguk felett. Jászok és kunok, besenyők és kazárok szállották meg Moldva és Bessarabia térsé­'' ' ---- ---­geit s ott még a múlt század elején mint magyarok laktak. Jászvásár volt főhelyük, ma Jassy, csudálni lehet, hogy Daksyra nem változtatták, mert a jász eredet még benne van most is, ők pedig mindenre reá akarják a dako-román jelleget ütni és római eredetre visszavinni. Dühös vadállattá válik, ha mai nap az odavetődött magyart anyanyelvén hallja be­szélni, s ha már egy kulturliga elnöke csak annyi műveltséggel sem bír, hogy tisztelné az idegent és vendégjogot, hát akkor a többi módtól mit lehetne várni durvaság és vad­ságnál egyebet ? Sértette volna csak meg az oláh az angol vagy amerikai konzult, eddig már Constanza romokban heverne. Az angolok, vagy az amerikaiak hadihajói megtanították volna a mócokat az idegenek tiszteletére. A mieink, ha lehet így mondani, csak parádézni járják a tengereket. Elköltik reájuk keservesen szerzett pénzünket, de elégtétel­­verésre még ágyút el nem sütöttek. De hát csak így jár a szegény magyar! Ha száz kezű Briaveusok volnánk, akkor sem tudnánk a sok porlevest kiosztani azoknak, kik ben­nünket úton-útfélen bántalmaznak. Különben az ilyen oláh dicsőség után nem vágyódunk, inkább elhisszük, hogy az oláh, valamint a sváb nyelv gyönyörűen hangzatos. Próbálja csak bárki például kilenc tojás, kilenc új tojást bármelyik nyelven hangosan kiejteni így: novu ou, novu nov ou, vagy nem­ ei, nem­ neue ei, hát nem hiszem, hogy a Duni eszébe nem jut. Különben semmi sem új a nap alatt. Nyolcszáz év előtt a bolgárokat legyőzték a magyarok és a győzők beleolvadtak a szláv bolgárságba. Kár éreztük! Ha nem így tör­ténik, másként folytak volna a most muszka pórázon vergődő bolgárok szabadságtö­rekvései. Azt mondják más kárán tanul az okos. Hát ezen közmondás mindeddig nem illik reánk, mert még a magunk kárán sem ta­nultunk, tehát az okos jelzőre igényt eddig nem formálhatunk, iparkodjunk ezen rossz tulajdonságunktól megszabadulni. Ezen megjegyzések csakis IV. Béla századokra kiható alkotásai folytán torlódtak szintérre, térjünk tehát vissza hozzá, mert mai helyzetünkben okulhatnánk tettein és következményein. A­mint az ország rendezésével végzett, cognac és töriksi dúsan Stow raktárai splji aj p n '' ' ‘•h. RHUd MW*# G Jtütt Willa* Gazdasági cseléd­díjazás. A vármegyei gazdasági egyesület vasár­nap délelőtt a megyeháza nagytermében cseléddíjazást rendezett. Tíz évvel ezelőtt, a millenniumi esztendőben volt vármegyénk­ben az első ilyen cseléddíjazás, s akkor el­határozta az egyesület, hogy ezt minden ötödik évben megismétli. A mostani cseléd­díjazás tehát a harmadik. Hetven jóságos arcú, munkában megőszült földművelő embert ért a jutalom hosszú hűséges szolgálatukért. A munka ünnepére az egyesület ve­zetőségén és számos tagján kívül eljött sok vendég is. Ott volt B­a­á­n Endre dr főispán, Molnár István alispán-helyettes, főjegyző, Hajas Antal t. főügyész, P­r­i­n­t­z Ferenc dr helyettes-polgármester, Dőry Miklós cs. és kir. kamarás, P­á­r­i­s Frigyes nyug. kir. ügyész, Schneider Gábor kir. ügyész, Tá­l­o­s István dr orsz. képviselő, Bauer Ottó, Rupprecht Olivér földbirtokosok, id. W­o­l­f­f Lajos és S­o­ó­s Géza, az egyesület alelnökei, S­e­­­i­g­m­a­n­n Kelemen kapuvári tiszttartó, a vármegye több tisztviselője és mások. A terem közepén, az emelvénynyel szemközt

Next