Soproni Napló, 1907. január-március (11. évfolyam, 1-26. szám)

1907-01-03 / 1. szám

2 Árpádkori kápolna, Sopron, jan. 2. Esterházy herceg süttöri uradal­mában igen érdekes épület alapfalaira buk­kantak a múlt hó végén. Körülbelül három kilométernyire Süttör községtől kelet felé némi északi elhajlással a Hanság medrében hosszúkás földi lát emelkedik vagy két mé­ternyi relatív magassággal az uralkodó szél irányában, tehát északról délkeletnek dél felé. Az egész földhát a körülötte fekvő la­pályból sziget gyanánt emelkedik ki, miért is népünk igen találóan és jellemzően J­a­­kabszigetnek nevezi a tagot. A Jakab név határozottan történeti vo­natkozású, csakhogy oklevelek és hagyomány híján semmiféle támpontunk sem való ere­detének megmagyarázására. Most a véletlen megfejtette e rejtélyt. Régészeti társulatunk buzgó tagja, Lackner Béla, hercegi főmér­nök értesülvén arról, hogy a nevezett domb­háton gyakran köveket és téglákat vet föl az eke vasa, a süttöri intézővel, Kovács­ich Károly úrral egyetemben ásatást rendez­getett a domb legmagasabb részén. Csak­hamar méternyi széles falakra bukkantak, melyeknek föltárásával oly épület alapfalai kerültek napszínre, melyek kétségtelenné teszik, hogy e helyen valamikor kápolna állott. A falak elrendezése határozottan román stylü. A kápolna hajója hosszúkás négyszög, melynek belső térfogata 37­80 m 2, a­meny­nyiben hossza 7­8 m, szélessége pedig 5­5 m. A kápolnának apsisa, mely majdnem pontosan van keletnek fordítva, 132 m-nyi területtel bir, hossza ugyanis 3­7 m, széles­sége pedig 3*56 m. Maga az apsis fala, mely 80 cm. széles kőből épült; padlója is kőla­pokkal volt kirakva. A kápolna nyugati falától 1­ 5 méternyi távolságban befelé három pillér alapja mu­tatkozik, alkalmasint, ezekre épült a kar. A hajó falai téglából épültek, ezek jó­­v­al hosszabbak és szélesebbek, de vékonyab­bak a mostaniaknál, színük vöröses vagy sárga. Alsó lapjuk benyomásaiból kitetszik, hogy vetés után sásos alapon száríthatták. Anyagjuk a széplaki határban levő agyagra emlékeztet. A kövek részben faragottak, de többnyire csak ki vannak nagyolva. Van — Férfi. — Hogy is ne. Itt a szinlap, koldus­­fiú: Harsányi Margit. Bizonyság okáért a közel könyöklő pi­­ros-bajtókás tüzérönkénteshez fordult: —­­ Nemde Harsányi Margit volt a ci­gánykerekező ? — Nem bizony. Annak a neve Ferenci Frigyes. A mi Bélánk nyomban széttépte a színlapot. Szidta azt is, a ki íratta, azt is, a ki irta, azt is a ki árulta. Tetejébe ki­gyót-békát kiáltott az igazgatóra, a ki né­zete szerint mindennek az oka. De lesheti mikor megint bolonddá teheti. Nemhogy szín­lap nem kerül többet a kezébe, de a szín­­házbajárást is beszüntetjük. Most tehát arra kérem komáruramat, engesztelje ki valahogy a Bélát, nehogy el­essünk végképpen a kedves szórakozóhe­lyünktől, a színháztól. Az igazgatót pedig, mivel többször jár a színház körül, ha meg­érdemli, hát szidja meg jól. Ezzel vagyok komámuramnak köztük keményebb (rákosi) és puhább (sop­roni zárhalmi) homokkő. De előfordulnak konglomerátumok is. A leletek közt rendkívüli nagy szám­mal fordulnak elő a rövid vasszögek, alkal­masint a tetőzetből valók. Találtak még egy egész agyagpoharat és több cserepet, továbbá egy darabka pontokkal és kereszttel díszített bronzbádog szalagot és ugyanilyent díszítés nélkül valót. Két drb ajtósarokra való vas és egy körülbelül 1/0 kg­ súlyú bronzlemez, alkalmasint kisebb harang töredéke egészíti ki a leletet. A szomszédos föld felületén mindenütt köveket és tégladarabokat találnak, ezeken kívül igen sok neolit kori cseréptöredé­ket. Itt is ismétlődik az országszerte tapasz­talt ama tény, hogy az egyszer telephelyül szolgáló területet a későbbi jövevénynépek is megszállották. Bizonyosra fogható, hogy a kápolna körüli ásatások bővebb anyagot szolgáltat­nak e földház történetének megismeréséhez. Maga a kápolna alkalmasint a XII szá­zadban épült és a tatárdúlásnak esett áldo­zatul. Bizonyára szt. Jakabnak volt szentelve, innen maradt meg e dűlőnek neve.*'" Elvárjuk a régészeti társulattól, hogy e helyet bővebb kutatások tárgyává teszi. Komaasszonya, Komámasszony! Olvastam kedves levelét, méltányolom a Béla fölindulását és kórusban szidom vele a színigazgatót, akire ráfér megannyi szidás, akinek óriási tarisznyája van, amelyben el­fér a kigyó, a béka, amit özönével szórnak felé. A színigazgató a színház minden hibá­jáért felel. A siker neki hajtja a hasznot, a kudarc az ő zsebén üt rést. Meggazdagodni nem igen szokott, a saját pénze annál több­ször a kockán forog. Kenyur, zsarnok a tár­sulatával szemben. * Cigánybáró. Vasárnap érdekes szín­házi esemény volt Fülöp Rita operaéne­kesnő fellépése. A művésznőt már a tanítók estéjéről ismerte a közönség és így várako­zással tekintett fellépése elé. Saffit énekelte és erőteljes, szép hangjával tisztességes si­kert aratott. Sok énekszámát megtapsolta a közönség. Egyébként a régi volt a szerep­osztás, az előadás pedig a javából való * A válás után. Bisson kiváló vígjá­­téka Szilveszter napján, gyorsan gördülő, pompás előadásban került színre. A közön­ség igen jól mulatott. * Mátyás király, vagy a cinkotai irce. Régi, kedves, naiv darab, melyet régen láttunk színpadunkon. Jobb előadást érde­melt volna. Szerepnemtudás, ingadozás, bá­tortalanság váltakoztak. A gyenge előadást megelőzte Tompa Kálmánnak egy gye-Hanem a karácsonyi Gül babának és a Koldusgrófnak a szerepváltozásában ártat­lan a színigazgató, mint a ma világrajött bárány. Annak a szerepcserének az egyszerű története az, komámasszony, hogy az a két színésznő, az a két kisasszony, már mint a Gábor diák, meg a koldusfiú színlap szerint való személyesítője, kicsit mohókodni talált a karácsonyi diós­kalácsból. Innét hirtelen az indiszpozíció, a szerepcsere, más tag részéről a beugrás stb. Hanem azért az igazgató nem menekül most a körmeink közül. Nem viszi el szá­razon az irhát. Mert valami messze se kell keresgélnünk a bizonyságot, hogy rásüssük a zsarnokság, a kényuraság bélyegét. Egyik igen kedves tagját a színtársulatnak, aki hivatik Nádasy Józsefné született Takách Jolán úrasszonynak, őt hívjuk fel tanúság­­tételre. Mondja szemébe őnagysága az igaz­gatójának : nem alkalmaz-e vaskényszert vele szemben, hogy példának okáért ma a Vas­gyárosban játsza el a grófné szerepét, hol­­nap meg a Hiláriusz mester feleségeként táncoljon a Babában? Hogy holnapután mint a Csorba Laci édesanyja keseregjen a Sárga csikóban, az azt követő nap meg a Gonosz Pista lisztesmarka élete párja képé­ben mulattasson bennünket a Falu rosszában ? És merje tagadni ezt a vádat és merje állítani, hogy ez nem zsarnokság a javából, a tisztelt színigazgató úr! Talán ez a pár rend Írás­a Bélát is kiengeszteli. Komámasszonynak Komája. S 0 P S­­ OKI NA P L O SZÍNHÁZ. nyerv költeménye, melyet az új év alkalmá­ból irt és díszmagyar öltözetben, nagy ha­tással szavalt el. A szép prológus helyi vo­natkozású volt és a megmagyarosodott Sop­ronról szólott. Hazafias szárnyalása buzdítás volt a közönséghez, mely — sajnos — nem nagy számban töltötte meg a nézőteret, de annál lelkesebben tapsolt a jeles költőnek és színésznek. A költemény befejező akkordja gyanánt a kulisszák mögött felhangzott a Szózat, majd fellebbent a függöny. A soproni szín­ház állott előttünk, a­melyhez ünnepi lel­kesedéssel mennek magyarok és németek. Bár így volna Egy másik tabló az újévet ábrázolta. A közönség a színes, eleven képe­ket zajosan megtapsolta. Műsor: Csütörtökön: Koldusgróf. (Feledi Boris­ka fellépte.) Pénteken: Az arany híd. (Bohózat) HÍREK. Lábnyomok a hóban. Sárű­ hóréteg födi az erdőt és mezőt. A tél itt van a maga kérlelhetlen szigorúságával. Az ember csak meghúzódik a biztos fedél alatt, bármilyen szegény legyen. Életemre is kerül valamelyest, hiszen télen sem szünetel a munka. Még a hóesés is ad némi jövedelmet a szegény embereknek itt a városban. Napok óta lapátolják a havat. Van tehát egy kis napszám. De a szegény kis madárkák ugyancsak ínségbe jutottak. A hó betemetett minden zugot; nincs hol meghúzódniok és nincs élelem sehol. Meggémberedett szárnyakkal, éhségtől erőtlenül röpködnek a házak körül, hogy némi ételmaradékra találjanak. A nélkü­lözés egészen bátrakká tette őket; tegnap néhány cinkével találkoztam a lőverek közelében. Annyira be­vártak, hogy majdnem elértem őket a kezemmel. Az ablakom alatt pedig búbos pityrek, sármányok, pirókák keresnek eleséget. Hangos csicsergéssel figyelmeztet­nek nagy ínségükre. Naponkint többször szórok nekik kenyérmorzsát és gabonaszemet. Elnézem ezeket a kedves kis állatokat. Eleinte bizalmatlanok. Amint járó­kelőt látnak, felrebbennek. De később bátorságra kapnak. Ott maradnak a járdán akkor is, mikor a házmesterné tőlük két lépésre la­pátolja a havat. Kezdik belátni, hogy nem kell félniök az emberektől. Vagy talán olyan éhesek a szegénykék, hogy a félelem érzése kihal belőlük. Mennyivel jobb dolga van a verébnek. Az bátran bebújik minden képzelhető lükön az épületek belsejébe. A győri vasúti állomás érdemes főnökétől, Willingstorffer úrtól hallottam, hogy náluk számtalan veréb tanyáz a sütőházban, ahol persze jó meleg van. Már messziről meg lehet ismerni őket, mert a szén­porttól és füsttől egészen fekete színt kapnak. De azért nem hagyják el jó meleg tanyájukat. Ha igen meg­szorulnak élelem dolgában, akkor a raktár­épületben megfúrják a lisztes­ zsákokat, sőt leszedik a külde­ményekről az avizet, amely tudvalevőleg kovászból készült péppel van felragasztva. A leleményes veréb ezt a pépet is elfogyasztja, ha egyéb élelme nincs. A varjak sem nélkülöznek A szántóföldön egy­­egy halomra negyvenen-ötvenen is rátelepednek. Való­ságos fekete foltot mutatnak a végtelen hósivatagon. Ott azután közös munkával kotorásszák elő az élelmet. Tegnap az erdőben egy harkályt is megfigyeltem. A sürü hó nem érdekelte. Erős csőrével olyan kopácsolást vitt végbe a fa sudarán, hogy már messziről hallani lehetett. Ő most is csak úgy megtalálja a fák kérge alatt eledelét, mint jó időben. De az énekes madarak nagy része sokat szen­ved. Az Alsó-lővér-utcában egy fekete rigót láttam, amint benne ült egy cseréptálban és szedte onnét az ételmaradékot. A tálat a kutyáknak tették oda és azok távollétét használta fel a lakmározásra. Egészen közel voltam hozzá, rám is nézett okos szemeivel, de nem repült el. Mennyit nélkülözhetnek ezek a kedves madárkák, ilyen zord időben. A­merre csak járok, kinn a sza­badban, mindenütt látom apró lábuk nyomát a frissen esett hóban. Élelmet­­ keresnek. De ha könyörületes emberek nem segítenek rajtuk, éhen kell vesznie. Az állatvédő-egyesület mesterséges fészkeket helyeze­ el számukra a lőverekben, és a sétatereken etetik őket. De én azt hiszem, hogy a mostaninál jóval te január 3.

Next