Sopronvármegye, 1922. május (25. évfolyam, 98-121. szám)

1922-05-03 / 98. szám

2 mányjogi fölfogásom a királykérdésről. Erre nézve a következőket válaszolhattam. Én a trianoni békét, mint soproni képviselő, nem szavazhattam meg. Hiszen ez azt jelentette volna, hogy én mint soproni képviselő hozzájárulok Sopronnak Magyarországtól való elszakításához. De ha például kecske­méti képviselő lettem volna, okvetlenül megszavaztam volna, mert nem vehettem volna magamra a békeszerződés elvetésével járó következményekért a felelőséget. Ne­vetséges azt állítani, hogy azok a képviselők, akik a trianoni békét elfogadták, nem len­nének olyan jó hazafiak mint azok, akik a megszavazás elől kivonultunk, hiszen ki­­kényszerített törvényről volt szó. Jogilag teljesen azonos a helyzet az 1921. évi XLVII. t.-c.-el. Azokról, akik ezt a törvényt megszavazták, egyáltalán nem lehet azt állítani, hogy a Habsburg-ház restau­rációját cserben hagyták volna. Itt is kül­politikai nyomással kikényszerített törvény­ről van szó, amelynek törvényi mivoltát ugyan kétségbe vonni nem szabad, de a­melynek alkalmas időben való megváltozta­tására törvényes eszközökkel törekedni minden polgárnak jogában áll. Már fent érintettem, hogy a mai időpont erre egyál­talán nem alkalmas. Itt csak egytől akarok óvva inteni és ez az 1921. évi XLVII. t.-c. alaki törvény erejének kétségbevonása. A törvények hatályának kétségbevonása vesze­delmes lejtő. Ha ezen egyszer megindulunk, akkor minden érdekcsoport más és más törvényekről fogja kijelenteni, hogy érvény­telen és egy jogi kacsba sülyedünk. (Úgy van !) Mit tanácsolt Klebelberg a királynak. Amikor a múlt év decemberében a Bethlen-kabinetbe beléptem és a belügymi­niszteri széket elfoglaltam, a gyakori parla­menti lármás jelenetek alkalmával a zsivaj­ból egyszer egy hangot hallottam ki, egy közbekiáltást: »Titkos tanácsos«. Való igaz, hogy 11 nemzedék Klebesberg szolgált a Habsburg-ház alatt mint katona, vagy mint hivatalnok és én is titkos tanácsos vagyok. A nemzetgyűlés elején, amikor még nagyon szórványosak voltak a legitimizmus hívei, küzdöttem az eckartsaui levél becikkelyezése ellen, általában az ellen, hogy már az 1921 évi I. t.-c.-ben is kimondassék a trónfosz­tás. És általában én helyt is me­rek állni azokért a titkos tanácsokért is, a­melyeket bátor voltam éppen a soproni eredű Jób Rezső udvari tanácsos és egy nemzetközi összeköttetésekkel bíró szerze­tesrend magyarországi tartományi főnöke útján Őfelségének adni. Azt üzentem, hogy az idő a restaurációs politika mellett dol­gozik és éppen azért a mai külpolitikai helyzet mellett Őfelsége pucsot a világért sem kisértsen meg. Éppen Sopronban vol­tam a második pucs alkalmával és több e teremben ülő jó ismerősömnek nyomban megmondtam, mikor itt még sokan öröm­mámorban úsztak, hogy minden veszve van. Szavam nem nyert meghallgatást és a ka­tasztrófa bekövetkezett. Akkori szerény ha­táskörömben a tőlem telhetőt megtettem, lelkiismeretem nyugodt. Álljanak elő a többi titkos­ tanácsosok is . . Én tanukra is hivatkozva őszintén el­mondhattam azt a tanácsot, a­melyet titok­ban adtam és nagyon óhajtanám, hogy­­ azok is nyílt sisakkal váltják be titokban adott tanácsukat, akik IV. Károly Őfelségét a két puccsba és ezzel a katasztrófába bele­sodorták Őfelsége a svájci köztársaság el­nökéhez intézett levelében megírta, hogy magyarországi híveinek hívására kötelessé­gének tartotta, hogy az országba vissza­jöjjön. De mindezideig még senki sem ál­lott elő, azzal az önvallomással, hogy én voltam az, aki a királynak a visszatérést ta­nácsoltam. Úgy látszik nincsenek abban a helyzetben, hogy titokban adott tanácsukért nyíltan helyt álljanak. (Helyeslés !) A felekezeti kérdésről. Egy másik kérdés, amely szintén al­kalmas arra, hogy valósággal megmérgezze választási mozgalmainkat, a felekezeti kér­dés. Én ebben a tekintetben igen könnyű és­­ kellemes helyzetben vagyok. Ugyan­erről a helyről, a­honnan ma Önökhöz beszélek, 1919 decemberében mondtam, hogy nem vagyok kapható egy általánosító és agresz­­szív antiszemitizmusra, amely belsőleg jo­gosulatlan és amelyet Európával szemben nem is lehetne képviselni. Ezt mondtam akkor szó szerint, amikor még sokan, akik ma a jogrend lovagjai, egészen más húro­kat pengettek. Ma sajnos azok, akik e hon fiainak egymás ellen uszításában specialis­­ták, nem állanak meg a zsidókérdésnél, ha­nem azon vannak, hogy a katholikusok és protestánsok között is konkolyt hintsenek. Széltében hallani a suttogó vádat, hogy a jelenlegi rezsim voltaképpen kálvinista és hogy a katolicizmus háttérbe szorul. Min­denekelőtt megállapítom, hogy a jelenlegi kabinet három protestáns tagjával szemben hét katolikus miniszter áll, hogy az egy­mást követő három kultuszminiszter kife­jezetten katholikus­ érzelmű és politikai múltú férfiú volt. És én felszólítok min­denkit, álljon elő komoly sérelemmel, amely az utóbbi időkben a magyar katolikus egy­házat, a­ magyar katolikus érdekeket érte volna. És különösen azokat, akiknek a ke­resztény politika szent, kérve kérem, hogy a katolikus és protestáns ellentéteket ne szítsák, mert ha valami, hát ez az, ami szükségképpen a keresztény irányzat teljes elgyengüléséhez fog vezetni. (Helyeslés.) A város és falu egymásra utaltsága. Valahányszor jelét látom annak, hogy feszegetik a városi és falusi érdek ellen­tétét, szinte megdöbbenés fog el. Hiszen a háború kitörése óta a városi népesség folyton fokozódó megélhetési válságban vergődik. Ez a városi népesség,, amely számbelileg is kisebbségben van, egészsé­gében megtört, anyagilag tönkrement, lelké­ben csügged, tényleg könnyen leteríthető lenne a politikai harcban. A harc igazi vesztese azonban nem is annyira ez az agyonzaklatott városi népesség lenne, mint inkább maga a magyar nemzet, amelynek intelligenciája túlnyomólag a városokban tömörül. Intelligenciánk összeomlását pedig a nemzet nem bírná ki és itt van a nagy nemzeti és politikai jelentősége az egysé­ges párt létrejöttének, amely egyfelől a kis­gazda és földmíves, másfelől a városi pol­gári elemet van hivatva a maga táborába egyesíteni. Azzal persze számolnunk kell, hogy csonka­ Magyarország túlnyomó részé­ben mezőgazdasági ország és hogy a jövő­ben az agrár­gondolat domináló lesz a politikai programmokban. De az egységes párt garanciáját nyújtja annak, hogy a városi népesség érdeke is megfelelő és igazságos ápolásban fog részesülni. Mint belügyminiszternek egyenes kötelesé­gem lesz, különösen a városi politika kérdéseit felkarolni és módját találni annak, hogy városaink hitel­igényei kielégíttesse­­nek, egyelőre sajnos nem annyira újabb beruházások véglegesítésére, mint inkább a háború és a forradalmak alatt teljesen le­használódott közműveknek karban helye­zésére. Alkotó munkában keressük helyzetünk javítását. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Beszédemnek ezt a részét azzal a hár­mas kívánsággal zárom le, ne feszegessük a királykérdést, ne feszegessük a felekezeti kérdést, ne feszegessük a falu és város ellentétét, általában ne az ellentétek kiéle­zésében keressük helyzetünk javítását, hanem az alkotó munkában (úgy van, hosszantartó helyeslés) azokban a refor­mokban, amelyekre hazánknak gyökeresen megváltozott jogi és gazdasági helyzetében égetően szüksége van. Hogyan készült a választójogi reform ? Engem a belügyminiszteri székbe nem mint politikust, hanem mint szakembert hívtak, azért, hogy megoldjam a választó­­jogi és közigazgatási reformot. Tartozom azzal Önöknek, hogy a választójogi reform­ban elfoglalt álláspontomat körvonalazzam. Alkotmányunknak 1867.-i helyreállítása óta belügyminiszter nehezebb helyzetben alig volt mint én december első napjaiban, amidőn állásomat elfoglaltam. Egy sor választói törvény, egy szó névjegyzék sem volt. Mindent legelőb­ől kellett kezdeni. Január hó első napjaiban már készen volt két alternatív törvényjavaslat, amelyek alap­jául szolgáltak a kormánypártokkal folytató­­ előzetes megbeszéléseknek. Tárgyaltam a javaslatot, előbb a kormány és az ellenzéki pártokkal, azután a választójogi bizottság­gal, végül a nemzetgyűlés plénumában abból a célból, hogy a javaslat törvényerőre emelkedését biztosítsam. Eredeti javaslatom­mal szemben messze­menő engedményeket­­ tettem, mind hiába­való volt. Az ellenzék egy része el volt szánva arra, hogy az új választójogi törvény létrejöttét taktikai cé­­l­­okból mindenáron meghiúsítsa (úgy van,­­ úgy van). Taktikai okokból kényszerhely­­­­zetbe akarta hozni a kormányt, hogy az­­ kénytelen legyen a választójogi reformot rendeleti uton megvalósítani és hogy ennek f­olytán azt a választási mozgalmakban a tör­l­­vényszegés és alkotmánytörés vádjával­­ illethesse. (Úgy van.) Az ellenzéknek az a­­ töredéke azonban még taktikai téren is f­elszámította magát, mert jogászaink szine­­­ java a leghatározottabban foglalt állást azon­­ álláspont mellett, hogy a választójogi re­­­­form rendeleti úton való megvalósítására s az 1920. évi I. t.-c. megfelelő alapul szolgál. És miért nem sikerült az ellenzéknek­­ a választójogi rendeletek ellen felkorbácsolni­a a közharagot, aminek elérésére pedig min­­­­dent elkövetett? Azért, mert a magyar nem­­­­zet széles rétegeiben élt a meggyőződés,­­ hogy a Friedrich-féle szükségrendeletek­­ tarthatatlanok (úgy van). Az 1920. évi nem­­­­zetgyűlési választások olyan erkölcsi és­­ politikai légkörben folytak le, amely soha­­ többé visszatérni nem fog. A Károlyi-féle­­ forradalom és a proletárdiktatúra után vol­­­­tunk és mind­ez valóságos szemléltető­­ oktatás volt a magyar nemzetnek, hogy­­ szélsőségek, politikai irányzatok követése­­ milyen siralmas eredményekhez vezetett.­­ (Úgy van.) Mindenki valósággal sóvárgott­­ a konszolidáció után. A volt nemzetgyűlés kritikája. Ilyen rendkívül kedvező politikai at­­­­moszférában folytak le az 1920. évi válasz­­­­tások és mégis lett az eredmény, hogy a­­ parlament színvonala aláhanyatlott. Az in­­t­telligencia elvesztette vezető szerepét. (Úgy van!) Voltak, akik szinte örömmel mond­­­­ták, hogy a magyar értelmiség súlyos ba­­j­neivel bőségesen rászolgált erre, hogy vét­kezett erkölcsileg, vétkezett politikailag. Méltán megérdemelte pozíciójának össze­omlását. Én itt nem akarok ennek a vád jogosságának bírálatába bocsátkozni, de kérdem, ha az intelligencia elvesztette ve­zető szerepét, hát kire szállt a magyar nemzet irányítása? A tömegekre? Amelyeket a szenvedély vagy legjobb esetben a tö­­r­megösztön vezet? Ennek nem igen láttuk­­ jelét. (Úgy van!) Be kell hát vallanunk, hogy vezető nélkül hánykódott volna a ■ hajó, ha Magyarország kormányzójának ■ (éljenzés) erős keze az irányt nem tartotta­­ volna. (Úgy van, helyeslés.) Az első nem­­­­zetgyűlés bőségesen alkotott bár törvé­­­­nyeket, nem volt képes a magyar nemzet­­ politikai gondolkodásának vezetőjévé válni. (Úgy van!) A nemzet széles rétegei nö­vekvő bizalmatlansággal nézték a nemzet­gyűlésen folyt személyeskedéseket, viharo­kat, szenvedélyeskedéseket, interpellációkat és a több órás parlamenti beszédeket, meg­győződéssé érlelődött, hogy ez így tovább nem mehet, a nemzetgyűlés feloszlásakor mindenki fellélegzett és egy újabb, jobb par­lament eljövetele után sóvárgott. (Úgy van!) Az új választójog előnyei. Ezért fogadta örömmel a magyar nem­zet köztudata választójogi reformomat, bár­mennyire is nyilatkoztak a sajtóban egyes régi politikusok ellenem. Az új választójog lényegesen tágabb, mint a francia, olasz és spanyol választójog, mert szavazati joghoz­­ juttatja a nagykorú népesség 60 százalékát. Amikor javaslatomat beterjesztettem, Vá­­r­zsonyi Vilmos azt a megjegyzést kockáz­tatta meg, hogy a javaslat nevetséges és SOPRON VÁRMEGYE 1922. május. ]

Next