Sopronvármegye, 1922. augusztus (25. évfolyam, 171-196. szám)

1922-08-01 / 171. szám

1922. augusztus 1. SOPRONVÁRMIGYI Bacsó, Somogyi és Cservenka gyilkosait interpellálja a képviselőházban, ezek már jó helyen vannak, hanem az élőhalottakkal foglalkozzanak és magyarázzák meg a mi nagy urainknak, hogy ilyen javak mellett nem nevelhetünk családot, nem kívánunk sza­porodni, bacilus és tuberkulótikus közpon­tokat nevelni. Ne neveljenek bennünket csempészekké, vagyonfel­ördülőkké, gaz­emberekké, és várják meg míg ismét a gyomor fog parancsolni. Nem tanultak még a múltból. És még valamit: a B) lista alapján, továbbá a kommunizmusból elbocsátottak és most majd újabb orvosi mustrán kimustráltak, nem lesznek a Mave tagjai . . . Sok, sok mondani és sírni valónk volna, de hagyjuk, úgyis süket fülekre találunk mindenütt.­ Nagyon kérem a teV. szerkesztő urat, adjon nap­világot e soroknak, talán mégis, mielőtt lezüllenénk teljesen, belátják e kis ismer­tetésből, hogy a szükség törvényt bont. Tisztelettel.­­Nem merem a nevem kiírni, mert akkor a B listába kerülök .. .“ Szívbemarkolóbb, igazabb feljajdulást rég nem olvastunk, mint ennek az egy­szerű mozdonyvezetőnek siralmas sorait, melynek minden szava csak úgy sikoltoz a sürgős segítségért. Az állam kasszája annyiszor tárult már ki kevésbbé fontos kívánságok előtt is, táruljon ki ez egyszer mielőbb akkor, mikor életpályát, derék és munkás magyar családok életét kell gond­talanabbá tenni, kiessen oda hozzájuk az állam segítő keze, vágja szélesebb karajra verejtéktől és könnytől sós kenyerüket s meglássák, mindjárt nem kell drága de­­tektivekkel s búvárokkal előhozatni a szer­kocsik mélyéből a csempészcsomagokat. 1. A bérkocsis és vendéglős véres afférja. Megemlékeztünk annak idején arról a majdnem végzetessé váló véres botrányról, mely ez év február 13 án Kapuvárott Szabó József vendéglőjében történt. Szabó vendéglőjébe betévedt a kötekedő term­é­szetű Baranyai János bérkocsi fuvaros. A vendéglősnek éppen egy soproni úriember is vendége volt, ezzel kezdte a molesztá­lást Baranyai. A szerényen félreült ven­dég asztalához lépett a bérkocsis is s megkínálta a poharából, mit a vendég a további tolakodó barátkozás elkerülése vé­gett vissza­utasított. Baranyainak a bér­gőze mellé még indulat is szállt a fejébe, különösen akkor, midőn a vendéglős e tolakodásért leintette s kiutasította. Nehe­zen távozott s hetvenkedve hangoztatta: „Nincs joga kiutasítani, mert egyik ven­dég olyan a korcsmában, mint a másik.“ Egy félóra múlva visszatért. Bele bele­szólt a vendéglős és két társa kártyáját©­kába, majd azon a címen, hogy engedje át a helyét, a vendéglős kályha mellett ülő 15 éves fiát igyekezett leráncigálni a kályha melletti, székről. Elyre a vendéglős is indulatba jött, felkelt helyéről, hogy az izgága embert eltávolítsa. A kezével foly­ton feléje vagdosó fuvaros kezében nem vette észre a kést, indulatossága is meg­fosztotta kellő óvatosságától s igy történ­­hetett, hogy egy hosszas mély hasítás érte a szive fölött. A vendéglős ekkor már egy felkapott székkel igyekezett tá­madóját magától visszatartani, amidőn pedig az apja segítségére siető leány felé is sújtott Baranyai, Szabó összekapaszkodott vele s a késsel még folyton szurkálni akaró, valósággal megvadult embert, csakis oly módon tudták lefegyverezni, hogy a már akkor erősen vérző vendéglős a vag­­dalkozó ember hüvelykujját megharapta s így leánya kiránthatta a kezében lévő kést. A sértett az orvosi látleletek szerint két hónapig volt fekvő beteg a szúrástól eredt mak­hártya gyulladás miatt s ezen felül még 1 hónapig munkaképtelen. Most tárgyalta az ügyet Kapuváron Ujlady táblabiró, mint egyes bíró Kun Lá­szló dr. kir. ügyész részvételével. Vád­lottat dr. Deutsch Dávid ügyvéd védte, a sértettet dr. Reigl Antal ügyvéd képviselte. A bíróság a tanúvallomásokból csak A bóbitás tragédiája. Jópipás Kondor Lukács ült, ing­ujjban, lájálisan, csak ült magát nyugta­tóan a tornácon, Istállózsámolyon. A leg­nagyobb esemény Juópipás-Kondor Lukács részére az volt most, ha a zsámoly alatta a negyedik vagyis a rövidebbik lábára billent. Akkor arra gondolt, hogy nem volna jó sántának lenni, mint teszem a Táncujjcsakgyuri. Pedig 21 éves koráig neki is jó lába volt, azonban úgy tudott táncolni, mint a veszett fene (apja taní­totta rá még kicsi korában: „Táncujj csak, Gyuri!“) és ez volt épen a baj. A lányok­­menyecskék bolondultak érte, a legénység meg haragudott rá szörnyen. El is törték a lábát egyszer tánckor és Gyuri sánta lett teljes életér®. Kár volt ezt megtenni. Fiatalság, bolondság. Mire Jópipás Kondor Lukács idáig élt nyugodalmas mólázásában, a jobbkeze szépen magától hátrafaló nyúlt a gatya­kötéshez, dohányzacskóhoz, tujjai még egy darabig gondolkoztak a zacskó felett, aztán megfogta, rántott egyet rajta. De nem jött. Teli volt dohánnyal. Jobban előrehajolt hát a felsőtestével és ráncigálni kezdte.­­ A Gyurit valaki fejbevágta (alig­hanem a Pokol Miska) elesett, a jobb lábát fölemelte e kicsit, asztá úgy rezgette, mintha vizet akart volna kirázni a csizmájából. Rácsaptak, letörtik. A zacskót kirántotta. A zsámoly bil­lent egyet. Egy tyúk lépegetett épen ott, ettől megrebbent egy kicsit: rövid vész­kiáltást hallatott, szárnyaival csapot egyet és futni kezdett. Pár lépés után a szár­nyait lassan bevonta, aztán megálloit. És míg az egyik lába menetkészen, kimeresz­tett ujjakkal a levegőben várakozott, fejét oldalt fordította és vörös héjú félszeművel ugyancsak megkukkantotta a gazdáját, aki combjaira helyezett kezekkel csöndben ült a zsámolyon és visszakukkantotta a „tik”-ot. Mozdulni nem akart. Még ribi­k­ót csapna ez a bolond tik. A baromfi meg­­nyugodott. Hogyhát inten ez az én gaz­dám, Kondor Lukács, akit Jópipáénak mondanak, mert szeret pipázni. Ehmn­ed, most is a balkezében marokra fogja a pipát, a jobbikban meg az „acskó“ van. Rá akar gyújtani. No, csak tegye. Gyújts rá. Jópipás Kondor Lukács. Elsétált a vágott fa rakások mögé. Jópipás Kondor Lukács pedig szájába tette a pipacsutorát. Balefújt.­Juól szenyel, abba nincs hiba. Kezeivel széthúzva a zsinegre járó zacskó száját, agyaraival belelendíti a pipát, ki­ejti fogai közül és kezdi tömni. Baromfi. Az ebadtát. Csak a kokas fi, a tik a teán vaj mi. No, nem? Megint gy­ön egy erre. Óvatosan emelgeti a sárga syápic lábait, hol jobbra, hol meg balra kukkant, nyakát be-behúzza és torokból m­ekelget csöndesen. Ejnye, az embernek a Há’mísz Mári jut az eszébe. A’ njegy úgy a temetéseken. Kezei a szentolvasót morcsolgatják és csak ballag a koporsó után. Mikor úgy jön, imádkozik, mikor meg elkezdi az előénekes, akkor danol. Mint ez a tik. Benéz az utcaajtókba, zárt ablakokba jobbról is, balról is. Dinnye, Há’ mísz Mári, te a tiktól tanultad el ezt, vagy a tik tűled. Az ujjak csak gyömöszölték a dohányt a pipába. Az egyik tyúk felkapaszkodott nagy repkedéssel, ricsajjal a farakásra. Ott a fejével bicegetett ide is, oda is. Álla alatt lengett a piros vacak. Mint aki volt egy­­szer, a képviselőjelölt, annak is vörös szakálla volt, a grófkastély erkélyéről programoit, asztán amint ide-oda nézege­tett ránk, rezgett az álla alatt a hosszú szakál. Nem is szavaztak rája. Megbukott. A farakás felett borult a kétszázéves akácóriás. A tyúk a rakás tetején mére­gette a magasságot a fára fel. Mert már este lesz, minden becsületes tyúk tisztelet­ben tartja az ősi tradíciót és korán megy aludni. De csak nem mert felröpülni. Le­leguggolt, hogy ugorvást taszintso® egyet magán. Jobbnak látta azonban előbb meg­gondolni a dolgot. Kiegyenesedett hát és szemeivel kutatni kezdett a lomb rejtekei­­ben jó hely után, mert az éjszaka eső talál lenni. Kot-kot kot-kodáca ! Kot-kot­­kotkodácsi — Jón vagyok Kondor Lu­kács, a Juópi-páe ! — mozgott a szája rímre Juó­­pipás Kondor Lukácsnak. Gyerekek szok­ták őt igy csúfolni. Aj, de ha megfogja egyszer est a Hóle Pestát ! A csutorát szájába dugja, jó cugja lesz-a. A tyúk ekkor végre nekidarálta ma­gát és lármásan, libegő szárnyakkal (egy kirázott tolpihéje fölszállt a háztetőre) fölmászott a törzsön a lomb közé. Egy darabig még kotkodác volt, aztán elcsönde­­sedve meggubasakodott az egyik ágon. No. Ehhez költött olyan nagy patáliát csapni ? Jópipás Kondor. Lukács szusszant egyet a mélységes szemlélődés után. Lájblizsebéből előszedte a gyufaskatulyát. Benne kéngyujtó, k­erthát kéngyufát sohá nem lehetett kapni Sopronban és az em­bereknek muszáj volt urasan skatulás gyújtót venni. Most már van kéngyújtó is. De skatulya is van még. Hát persze hogy nem dobják el. A baromfi az udvar minden részéből az akácfa irányába kezdett gyülekezni. Dudorászgatva, szemelgetve csak jöttek. Az egyik már fel is repült a farakásra. A másik alulról spektál fölfelé. U’ de magas. A harmadik a disznóól tetejéről veti magát a fára. Ketten pedig össze­kaptak. Föl van borzolódva a tolluk, szárnyuk félig nyitva és b­ezegett fejjel figyelik egymás támadó szándékát. Akkor csak elkapja az egyik a másiknak a feje­­bubját, ugrálnak, csapkodnak szárnyaik­kal, a tolluk hull széltől sodorva. A ka­kas nem avatkozik bele. A férfiember, a’ má’ s­ölesebb. Hol a fára pislant fel, hol meg a gazdájára. — A’ hát, fén vagyok, no. A két tépázódóból az egyik megfut, bújik az ól alá. A kakas pedig fölröpül a farakásra, hol már két három lyúk tipró­­dik, várva, hogy inába szállt bátorsága visszatérjen. A gyufa végigszottyan a combon és sercegni kezd. Egyszerre három lyuk is, meg a ka­kas is propellerezi föl magát erre. Kettő ugyanarra az ágra nehezül. Ebből lett a baj. Az ág leveles végén egy kartárs­­nőjük már mélyen aludt és talán a föl­növendő kis kakasról álmodott, aki máma annyit szemtelenkedett körötte. Az ág hirtelen lendült és ő lezuhant. Szárnya nem nyílt ki. Görcs húzta e össze vagy nagyon aludt, ki tudja, de megtörtént, ami minden száz évben egyszer,­­ hogy úgy lebukott,­­mint a pinty, meg sem nyekkent. Ott maradt. Jópipás-Kondor Lukács és a pipa fölött tartotta a lángot. Dehogy­­is dobta el. Ha meghitott, akkor úgyis ráírek­. Lesz hús. A többi tyúk riadt lármával menekült széjjel. A hidasok alá, a szekér alá, az eke-borona alá. Onnan lestek a mozdulatlan hullára. Egy sem kapirgált vagy szemelgetett. Meglátszott rajtuk, a némaságukon, hogy halálos zuhanás tör­­tént és társadalmuk egyik tagjának kampec. Ezt meg kell nézni. A pipára rácsapó­dott a sárgarézföldés. Jópipás-Kondor Lu­kács fölemelkedett lassan, dereka még ki sem volt egyenesedve, a lábai már mentek. Csak a tizedik lépésnél lett függélyes az ember. A tyúk kinyúlt lábbal ott feküdt. Szemei le voltak hunyódva. Nógatni kezdte a csizmája orrával, hogy ne. De semmi, hogy élne. Lábánál fogva aztán fölemeli. A tyúkok erre még jobban elrebben­tek ... A kakas vészjelet adott . . . nagy nehezen tudta kihámozni a valót, ezért a vádlottat mindössze csak két havi fogházra ítélte el. A vendéglőst 40 ezer koronát kitevő kártérítési igényével perre utasította. Az ítéletet úgy az ügyész, mint a felek is megfeledbezték. aranyát, ezüstjét, brilliánsait mig hamis fogait, platináját s a legjobban fizető cégnél Sopron, Balli­ u. 13. sz. a. meg nem mutatta. 9

Next