Sopronvármegye, 1922. november (25. évfolyam, 246-272. szám)

1922-11-01 / 246. szám

1922. november 1. SOPRONVÁRMEGYE lek már az életbeléptéték időpontjától ese­dékesek. Üáviratok díja: Közönséges távirat siódija belföldre 15 K, díjminimum 150 K. Hirlaptávirat siódija belföldre 4 K, díj­minimum 150 K. Ausztriába 1 szódíj 30 K. Németország 1 szódíj 50 K. Csehország 1 szódíj 30 K. Lengyelország 1 szódíj 50 K. Olaszország 1 szódíj 125 K. Romá­nia 1 szódíj 30 K. Riport az dfalahifoll 48-as latt­anyából Ab­aj kaszárnya lakók öröi­e és bánata.­­ Nem csak selmeciek kap­tak lakást a laktanyában. Valaha régen istenkinér­és lett volna civil halandók betel­epítéséről beszélni egy szigorúan kincstári kaszárnyába, ahol az osztrák copf kínai fala zárta el a katonai tudomány titkait az avatatlanok szeme elől s Íme, ma már hátulgombolós gyer­mekek zaja nézi sivalkodva, hogyan puf­fan a sárga bikancs a laktanya széles udvarán. Stílusos, karcsú téglakerítés veszi körül és különíti el a magánlakásokká átalakított néhai katonai raktárakat és a volt legénységi átállásokat a laktanya többi részeitől, ahol még folyik a komoly munka. A vén kaszárnya mintha megifjo­­dott volna, mintha karcsúbbá, légiesebbé, kecsessé vált vo­na avval, hogy egyik szárnyát mosolygóssá simogatta a városi mérnöki hivatal teremtő keze. A kerítésen belül még itt hevernek a targoncák, téglák és deszkák, ásítoznak a meszesgödrök és friss maltersság terjeng mindenütt. A folyosókon szembevágja ugyan az embert a hideg, mely zord és barátságtalan (csak szimpla ablakok van­nak mindenütt), de mégis csodálatosan meleg érzés ragadja meg a szívet, amikor hallja a zárt ajtók mögött az élet ezernyi apró zaját, a munka pihegését, mely úgy zsong, mint a méhkaptár belseje. Lakói három esztendős szül­eig elszál­­lásozás után kaptak először emberhez méltó lakást, tág, világos, darus szobá­kat. Természetes, hogy mind meg vannak elégedve nagyjából, örülnek, hogy végre n­aptesságes fedél alá jutottak. Uramisten! fürdőszoba is van, micsoda luxus, milyen kényelem. — Hanem azért akad baj is elég. A kály­hák például nem igen akarnak funkcio­nálni, huzatjuk nincsen elég s azonkívül a füstvezető csövek sincsenek praktikusan elhelyezve, mert a fekvésük vízszintes és nem ferde vagy függélyes. A korom úgy belepi egy-két nap alatt, hogy mindunta­lan tisztogatásra van szükség, ami bizony drága dolog a mai bérek mellett. Kifogá­solható még az is, hogy az egyes épüle­tek közepén elhelyezett konyhák ablakai csak szimplák és már most sem igen lehet bennük főzni a hideg miatt. Ha elgondoljuk, hogy a konyhák padlója cementből van, könnyen meg lehet érteni, mit áll ki a szorgoskodó háziasszony. A fürdőszobák kellemesek, csak egy hibájuk van — nincsen fa, amivel működtetni lehetne a fürdőberendezést. A 48 as laktanyában jóformán min­denki Selmecbányáról menekült állami alkalmazott, de azért láttunk­­névjegyet, amely egy alezredes lakását díszíti. Evvel kapcsolatban érdeklődtünk a lakóknál, nem szenvedtek-e miatta rövidséget és bi­zony a válasz nem volt megnyugtató. Az alezredes személye ugyan mindenkinek szimpatikus, de a mód, amivel a helyettes polgármester elintézte ezt a belakoltatást, egy cseppet sem volt udvarias. Egy idős, gyermekes főiskolai házaspárnak kellett miatta lemondani két szobáról, mert a helyettes polgármester azzal fenyegette meg őket, hogy ha 24 órán belül nem hurcolkodnak át, kidobja őket az utcára. A selmeciek nagy részét igen kellemetle­nül érintette a vendéglátásnak ez a módja s azt bizony be kellett látni, hogy tapin­tatosabban el lehetett volna intézni a dolgot. A házbér kérdése még mindig függő­ben van és csak később tudják meg majd a lakók, hogy mennyi lesz pontosan. Egyelőre például tudják azt, hogy egy szoba-konyhás lakás után a város 4000 koronát kár, az állami részesedés ennek 60 százaléka, a házbérfillor és a szemét­­hordás díja pedig még további 40 százalék. Ha ehez hozzászámítjuk még a villany­világítást és a kéményseprést, úgy elég nagy lesz az összeg egészben. Folynak ugyan az alkudozások, hogy az állam mondjon le az őt megillető részesedésről, de egyelőre ez a dolog még csak az ígé­ret stádiumában van. Min­degy, mondják a selmeciek, csak­­hogy egyszer már jobb körülmények közé kerültünk és ha az ember látja az örömet, mely ott csillog minden arcon, csak akkor tudja megérteni mi az a hazátlanság, mit jelent az egy-két szobás tiszta, rendes lakás. A város területén bizonyára akadna még egy-két olyan felhasználható épület, mint a 48-as laktanya és ha a város csak egy kicsit akarna, még igen sok pincében, félszerben és odúban lakó em­bernek csinálhatna ilyen nagy nagy ki­mondhatatlan gyönyörűséget. Néni a főszolgabírónál. Kopogott az ajtón, de nem válaszolt neki senki. Újból kocogott, mintha macs­ka kaparászott volna. Aztán lenyomta a kilincset, nyílt az ajtó nyikorogva és a résen bekukucskált egy fiatal falusi néni széles vörösre vert arca. Szemet riadtan ugrált, talán nem is látott bennünket ele­­intén. De aztán észrevett minket. „Juó napot kivárnok" — énekelte és félig bebújt az ajtón. Szipogatta az orrát. „Itt vann­ak az urak ?» “Itt ám.* „Juó meleg van* — nézett a kályhára. „Ne csak bújjon be az ebadtát“ — mondta a főbíró. Erre a hangra ijedten beszottyant a szolgabirói irodába Az ajtót betette, de nem akart pászol­­ni a kilincs. „Át­lkodott* — szidta. „Hagy­ja csak néni, azt az ajtót. Mit akar ?* Megfordult, orra alatt gyorsan végighúzta a t­árgarépaszinü kezét, egyet szippantott.,A fülbiró urat gyüttem keresnyi kirem.» „Azt ne keresse, lelkem, mert én vagyok az*. A nénikécske láthatólag megzavaro­dott egyszerre. „Dicsirtessik a . . .“ — mondta nagy tisztelettel — kirem szipea* — Egy piros kezdőt kezdett szétbonto­­gatni. Valami hatalmas igazolványt skoto­­rászott elő belőle. „Harmic kila iziét akartam felannyi a dí­­­állomáson, osztá’ aszonták, kérem, hogy e’ nem juó*. Odanyujtotta, a főbíró átvette, kinyitotta. „E­s bizony jó, lelkem". „Miegis aszonták, nem juó. Mondok, mit hányom ien, juó-e vaj se, csak felvegyik a partikámat Na’kanizsára. Tessik talán akkor ráirnya, ho’ juó*. A főbíró unta a dolgot, ráírta nevét a szállítási igazolványra és visszaadta. „Kirem ssipen, pöcsiétülje le, mer’ megin­nun lesz juó*. Lepecsételték. „Mit­­füze­tek, kirem?“ „Nálunk csak az Úristen fizet". A menyecske bátrabb lett. „Ds juó ur a fuószuógabituó uri Oaztá’ e’ most juó lesz ?* „Persze*. „No akkor minek ám. Csak azt akartam mieg mondani, he’ kár, ho’ nem minden hivatalba vannak ulian juóba az Úristennel. No, isten velek.“ Kiment. „Rossz üzlet a járásbíróság.“ A soproni büntető járásbíróságon teg­nap nem kevesebb mint 11 ügy került tárgyalásra, de pénzbírságra nem ítéltek senkit, miért is — mint valaki megje­gyezte — rossz üzlet a járásbíróság. Érdemlegesebben szólva, egyik-másik ügy nem is volt olyan közönséges. A peresznyei tanító például falopással volt vádolva nemrég, de a csapregi járásbíró­ság az existenciát veszélyeztető csúf vád alól fölmentette, mert bebizonyosodott, hogy a fa rendes évi járandósága volt. Följelentőjét a tanító erre hatóság előtti rágalmazás miatt helyeztette vád alá. Ennek ma volt a tárgyalása a soproni járásbíróságon, mely azonban a vádlottat fölmentette, mert annak idején nem a tanító, hanem ismeretlen tettesek ellen tette meg a följelentést. Ezután özvegy Tóth Károlyné sop­roni takszítónő állott a korlát elé, mint vádlott, mert testvéröccsének a feleségét becsületében sértette meg. A feleség azon­ban nem jelent meg a tárgyaláson, hanem a férje, aki aztán elmondotta, hogy mun­kaasztalánál ült a szabóműhelyben, jobb­ról balról ríttak a gyerekei, egyik jobban bömbölt, mint a másik, hiába csitítgatta őket, hasztalan tett föl az egyiknek fejére katonasapkát, a másikra pedig egy vasa­lásra beküldött báli szmokingot húzott fel, a fiúk annál veszettebben bőgtek, kü­lönösen az egyik toporzékolt elkeseredet­ten, fehér fogacskáival egy szalagszerűen levágott ruhafecnit rágcsálva, harapva. De hát mikor a mama nem volt otthon. Traccsolni volt valahol. Persze mikor a szabó nővére a mű­helybe betoppant, az éktelen gyermeklármát hallva, pityergő könnyeiket látva nem hagyhatta szó nélkül a dolgot, ugyancsak nyelve hegyére vette a tracsolni ment anyát és feleséget. Közben ez ,is hazatért és csak természetes, hogy mindjárt ki­tört a harc, melynek során ez is, az­­ is meggondolatlan kifejezéseket vagdosott a másik fejéhez. Node azért ko­moly baj nem történt se akkor, se tegnap a tárgyaláson, mert az okos szabómester a felesége nevében visszavonta a vádat, mire a felek békésen eltávoztak. Ezután Taschner Károly újságkihordó ügye került sorra. Az idő már fél­­­re járt, a soproni rikkancs nyugtalanul járt fel-alá a várószobában. Hogyne, 1 órakor itt a pesti gyors, mely az újságokat hozza, neki ott volna a helye! Meg is kérte a járásbíró urat, vegyék sorra az ő ügyét, úgyis fölmentés lesz, ha­marosan végeznek az urak, mert a fele­sége, akit Taschner egy házi perpatvar hevében a zsebkésével megszúrt a bal lapockája alatt, nem fogja kívánni a meg­büntetését. Úgyis volt, az asszony azzal kezdte, hogy már rég elfeledte a dolgot, férjének megbocsátott, megbüntetését nem kívánja, mire elejtették a vádat és a rikkancs-házaspár sietve távozott a pesti gyors elé. Jacobi antinicotin Mue­fi­ek Ottoman antinicotin Muetyek Ottoman szivarkapapir Cférfietettenek ! Pokrócok, flanek­- és utazó - takarók nagy — választékban kaphatók az — . Első sóim szőnyeg-. Hog-, pokróc-, kötél- és ssákáro­ko­tto­k Schöll Gusztáv utóda Bánfi Géza, Sopron Várkerület 109. szám.­­ Alapíttatott 1817-ben.

Next