Sopronvármegye, 1923. június (26. évfolyam, 123-144. szám)
1923-06-02 / 123. szám
XXVI. évfolyam, 123. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: hónapra........................ 780 korona. ‘■«ezredévre........................ 2340 korona. ^tDrüetések felvételnek tarifán» áron. 1Ara 40 korona Szombat, 1923. június 2. RÁBAKÖZI KÖZLÖNY POLITIKAI NAPILAP Szerkesztőség és kiadóhivatal. SOPRON Szentgyörgy-utca 11. Telefon 524 és 44. Fiókkiadóhivatal és szerkesztésért ______CSORNÁN, Erzsébet-utca. A város tegnap beszüntette a villamosvasút forgalmát. A közgyűlési határozatot megfelebbezik. A közönség egyre erőteljesebben követeli a villamosvasút üzembehelyezését. A városi villamosvasút kocsijai tegnap már nem csilingeltek végig a sorvadt Sopron komor utcáin. A halálos ítélet végrehajtatott. A város a villamos forgalmát csütörtökön este beszüntette. Mintha csak búcsúzni akart volna a közönség a villamostól, a kocsik Űrnapja egész nap zsúfolva futkároztak a két állomás közt. Különösen a délutáni órákban dagadt hatalmasra az utasforgalom, amikor a zöldbevágyók nagy serege valósággal ellepte a kocsik perronjait is. Lógók is akadtak azokból, akik még a perronra se fértek fel. Este aztán a kifáradt, kopott kocsik bevonultak a villanytelep színjeibe, ahol a hanyatló soproni kultúra dermesztő téli álmába merültek. Pénteken már unatkozva nyújtózkodtak a sínek az utcákon s a megállóhelyek jelzőtáblái már csak azt szimbolizálták, hogy megállt Sopronban a haladás, a fejlődés. A közönség egy része csak most eszmélt rá, hogy milyen fölháborító kulturbotrány történt s haragos kifakadásokkal tárgyalták a közgyűlés határozatát. De hamarosan átcsillant a humor is a fölháborodáson. — Nem baj — jegyezte meg egy vasúthoz igyekvő — hogy nem járnak a villamosok. Legalább ezután nem késem le a vonatáról. Találó jellemzése ez a villamvasút üzem vezetőségének. Valóban úgy volt, hogy aki a villamosra várt, sohasem tudhatta, hogy a rendszertelen közlekedés miatt idejekorán odaér-e a vasútra, vagy a hivatalnok az irodába, a kereskedő az üzletbe. Bizony ez is egyik oka volt annak, hogy deficitessé vált a soproni villamosvállalkozás. Sopron fölháborodott közönsége azonban nem elégszik meg a villamoskérdésnek ilyen kedélyes, régi jótáblabírás megoldásával s megfelelő helyen és módon követelni fogja, hogy a villamosközlekedést haladéktalanul megindítsák, az üzemvezetését pedig vegyék ki az eddigi szerencsétlen, szakavatatlan kezekből. Klein Sándor, a Soproni Kereskedők Egyesületének elnöke kérésünkre a következőket mondta: — Sopron kereskedővága mélységes megdöbbenéssel látja azt a várospolitikát, amely a villamosvasúti közlekedést beszüntette s ezzel a visszafejlődés útjára lépett. Semmi esetre sem nézzük ölbetett kézzel a dolgot. Magam már holnap tárgyalni fogok a kereskedelmi és ipari vezető emberekkel s a kereskedelmi és iparkamara elnökével, mert azt tartanám célravezetőnek, ha a kamara égisze alatt egy hatalmas arányú akció követelné a közgyűlési határozat megsemmisítését s a villamosközlekedés rögtöni megindítását. Sopron egyik ismert gyáriparosa a legújabb vitelű kulturbotrányról így nyilatkozott: — Az én privát véleményem az, hogy a soproni villamos deficitjét megfelelő üzemvezetéssel el lehetett volna kerülni. A város iparossága és kereskedővilága köréből mindtöbben emelik föl tiltakozószavukat a villamos üzemének beszüntetése elle , amely kára az iparnak, kára a kereskedelemnek, kára a közönségnek s még a havi kétmilliós deficitnél is nagyobb közvetett kárt jelent a városra, amiről majd csak későbben fognak meggyőződni. Tudomásom van róla, hogy a közönség, különösen pedig a kereskedők és iparosok körében nagyszabású akció készül, amely megmozdulásra készteti a kamarát is. A kamara, mint hallom, rendkívüli közgyűlésen foglalkozik a villamos beszüntetésének ügyével. Úgy tudom, hogy az erre vonatkozó indítvány már a napokban hivatalosan a kamara elnöksége elé kerül, amikor persze rögtön összehívják a rendkívüli közgyűlést. Én bizonyosra veszem, hogy az akciónak meg lesz a sikere, mert a országos közlekedési politikának egészen mások az intenciói, mint annak a városi politikának, amely a villamosközlekedést megszüntette. Ezt bizonyítja az a körülmény, hogy a kereskedelmi minisztérium még a legdeficitesebb vicinális üzemek beszüntetéséhez sem járult hozzá egyetlen esetben sem. Elvégre se Csonkamagyarországnak, se Csonkamagyarország egyetlen városának, de még legkisebb falujának se lehet célja a visszafejlődés. Az iparosság a kereskedőkkel karöltve akarja megvívni csatáját a közgyűlési határozat ellen. Az iparosság azt kívánja, hogy a kamara kebeléből monstre deputáció utazzék Budapestre, ahol a kereskedelmi és a belügyi minisztertől a középkori izii határozat megsemmisítését és a villamosforgalom haladéktalan megindítását kérje. A városi közgyűlés villamosvasutat beszüntető határozatát a törvényhatósági bizottság több tagja megfelebbezi. Semmi kétségünk, hogy a kormány ki fogja oktatni a város vezetőségét arról, hogy évtizedek értékes kultúráját nem szabad lomtárba lökni, ha az nem jövedelmez annyit, mint egy marhavásár. . . * Legkevésbbé sem lehet csodálkozni azon, hogy a soproni villamosvasút deficites vállalat volt, hiszen a vezetése nélkülözött minden kereskedelmi értéket. Az érkező vonatoknál a legritkább esetben volt ott a villamos, ellenben számtalanszor megesett, hogy a villamos egy perccel a vonat beérkezése előtt üresen elindult a pályaudvar elől. Az érkező utasok kénytelenek voltak, nem egyszer szélben, szakadó esőben, gyalogszerrel kufferekkel kezükben nekivágni a városnak. A győri vasúti esti gyorsvonatnál s a déli vasút este érkező vonaljainál pedig soha nem volt ott a villamos. Ilyen körülmények között igazán nem csoda, ha a villamos deficitje akkora áradattá nőtt, hogy eltemette az intézményt. Nagy hiba volt az is, hogy a viteldíjat 4 koronára emelték már akkor, mikor Budapesten még 20 korona volt a villamos. Ha mi koronás szakaszjegyeket adott volna ki a vállat, a kocsik nem szaladgáltak volna üresen s a deficit sem dagadt volna akkorára. A győri vasúti pályaudvartól a Pannóniáig 4 koronás viteldijat szedni — egy kicsit túl sok volt. A kereskedői érzék teljes hiányára vallott az is, hogy a kocsikban s a kocsik külső falán nem helyeztek el reklámokat, mely tetemes bevételt biztosított volna a vállalatnak. Milliókra rúg az összeg, mit a vállalat a hirdetményekből bevehetett volna. Mindent egybevetve , ha a vállalat vezetése hozzáértő ügyes kézben lett volna, nem volna milliókra menő deficittje a villamosnak s a várost sem érte volna az a világraszóló szégyen, hogy a városkultúra egyik életet csilingelő eszközét a halált jelentő temető sírgödrébe kelljen elföldelnie. Rahodczay Pál élete, halála és reménytelen kérelme Thália szolgálatában. Emlékezés egy kapuvári polgári iskolai tanárról. A szakember évek során át gyűjti a könyveket s mikor meghal, az örökösök tanácstalanul állnak a nyomtatott betűk halmazánál, mely csak a szakembereket érdekli, de hol van ma az a szakember, aki könyvtárat tud vásárolni? Ilyenkor aztán megjelenik az a könyáros, aki az újsághirdetésekből jó ismerősünk , akit könyvtárakat vesz s egy emberélet gyűjtő szenvedélyének tárgyai ismét útnak indulhatnak más emberek apránkint összeszerzett könyveinek giédájába állani .... A budapesti Lantos-könyvszalonharc nemrég egy nagy színháztörténeti és színjátszáselméleti könyvtár darabjai között böngésztem. Egykori tulajdonosának neve: Rakodczay Pál, s ez a név nem hangzik ismeretlenül a mi vidékünkön. Idősebb színházlátogatók bizonyára emlékeznek e névre, vagy 20—25 éve szerepelt a soproni színpadon. A kapuváriak e név viselőjeként egy polgári iskolai tanárt ismernek. S a kaszinókönyv ar ifjú kezelői egy bizonyos Rakodczay Pál 2 kötetes nagy színháztörténeti művét szokták rásózni gyanútlan háztartási alkalmazottakra, kiknek úrnői nem személyesen jönnek a könyvtárba és nem írnak kérőlapjukra elég sok címet. Színész, tanár, szakiró , a három sors egy ember vállán nyugodott; a hármas életpálya egy kálváriává fonódott, melyen egy emberélet cipelte keresztjét s híme csak egy volt: az idealizmus. Rakodczay Pál 1856-ban született, tanítói oklevelet szerzett s eleinte e pályán működött, de szive a színház felé vonzotta, hanem sóvárgása nem tudot rést ütni azokon az akadályokon, melyeket a családi és társadalmi tekintetek gördítettek eléje. De azért megindult a »lejtő«-n ; otthagyta a tanítóságot s könyvkereskedő lett. Végzete hamar betelt. 1887-ben már a színpadon van: Shaksperet játszik, Skylock szerepét adta Kolozsváron. Rajongott Shakspereért. És mikor családi örökséghez jut, maga szervez társulatot Shakspere szent nevében. Valamikor hazánkban erősen lobogott a Shakspere kultusz. Ha Kazinczy akarata teljesedik, a legeslegelső magyar színelőadáson a Hamlet került volna színre; kis vidéki társulatok műsorán gyakran megfordultak az angol költő művei. 1838 ban Bakyék csak 7 este játszanak Sopronban s egy estétneki szánnak, színre hozva a »Makrancos hölgy«-et, a»Szerelem mindent tehet« címen. Molnár György a bocskoros tótok előtt ép oly lelkesülten dörög, mint a Nemzeti Színháznál. 1870-ben, írja emlékezéseiben, Szarvason s Orosházán kétszeri társulatánál Leart s III. Richardot adja, Győri Vilmos, a hírneves műfordító felszalad hozzá s úgy gratulál a társulat illúziót keltő játékáért. A nagy Shakspereszinészek Egressy, Lendvay csak nemrég haltak meg, ifjú titánok, Rákosi Jenő, Dóczy Lajos, Torkos László Shakspere vígjátékai hatásában sütkéreztek . . . De Rakodczay már későn jött. Akkor, mikor ő Shaksperet akart játszani, már a bécsi operett uralkodott; mikor ő a magyarragédiákról le akarta a feledés porát fújni, a közönség nem ment be a színházba. És hiába volt minden. Hiába szervezett Rakodczay az olasz operastaggione mintájára drámai vándortársaságot, az, ami a közönségnek kellett, operett, trikós sze-