Sopronvármegye, 1926. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1926-01-01 / 1. szám

XXIX. évfolyam, 1. szám. Ára 4000 korona. Péntek, 1926. január 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egy hónapra ............­ 35.000 korona Negyedévre ................... 100.000 korona Hirdetések felvétetnek tarifális áron. RÁBAKÖZI KÖZLÖNY POLITIKAI NAPILAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: SOPRON Szerétgyörgy-ucca 11, Telefon 624 és 440 Fiókkiadóhivatal és aserkesztésés CSORNÁN, Er­sébet-ucca. Irta: Östör József dr., nemzetgyűlési képviselő. Petőfi: Ne csak Istenben bízunk, mint bizánk. Emberségünkből álljon fönn Hazánk. A legnagyobb magyar lírikusnak szokása volt, hogy minden esztendőnek végén egy szép szilveszteri verset, sőt egy uj esztendőst is költött, amelyben számot vetett magával és a világgal. Visszapillantott és előrepillantott. Ilyen gyakorlati gondolkozás az alanyi költők legalanyiabbjainak egyikétől nem-e kü­lönös? Szenvedélyes lángolás és gya­korlati számítás. Ha egy Petőfi is szükségét érezte ennek — vagy talán az Esztendő fordulása csak költői gon­dolat megverselésének egyik alkalma lett volna — mennyivel inkább számot kell adni magunkról, magunknak és másoknak közéleti embereknek országos és helyi dolgokról, sajtónak, hogy mi­képpen sáfárkodott az ugyancsak beléje helyezett bizalommal, az utolsó falusi bírónak és igy tovább. A fönti jeligét Petőfinek egyik ilyen évfordulati szép költeményéből idéztem. Az uj Magyar­­országot megalapító apostolok egyiké­nek evangeliumos könyvéből. Hallgas­suk félelemmel és reménységgel, és alkalmazzuk a mi szűkebb hazánkra, ami szépségkoszorúzta Sopronunkra és ebben önmagunkra, mert az ország egyéb ügyei messzebb esnek tőlünk. Sopron az elmúlt esztendőben két álommal lett szegé­nyebb. Az egyik a »szárazföldi szabad kikötő«, a másik pedig a játékbank. Álomnak nevezem ezeket, mert soha sem tartottam másnak. Szép lett volna az bizonyos. Megérni egy nyüzsgő­pezsgő kereskedést, nagy gyárak fel­állítását, árur­aktárak megtömését, véte­­leket-eladásokat és nagy alapításokat s mindehhez hozzá még egy olcsóságot, különbbet, mint akármelyik kikötő vá­rosban van, ahol pedig tudjuk az élet drágaságát. Mi még ezt is reméltük, azaz csak voltak, akik hittek benne. Nagy szanatóriumok építését a Károly magaslat déli lejtőjén, vörösmárvány oszlopoktól ragyogó kaszinótermeket, amelyekben Schreiner konzul barátom gyönyörittasan sétál kifogástalan smo­­kingban és legelteti eszmét az ő művén. Mindez bizony, kútba esett vagy inkább elfújta a fata morgását a kapzsi szellő. Bár én is szeretem szépre festeni a jövő és különösen kedves Sopron jö­vőjének egét s nem tartom magamat annyira öregnek, hogy ábrándokba néha-néha nem merülhetnék,­­ mégis ezekben az ügyekben még Kugler pápa örökifjusága mellett is bízni soha sem tudtam és azt hiszem, hogy az ezekre az ügyekre fordított fáradságot és munkát jobban lehetett volna kamatoz­tatni elérhetőbb céloknál. De jellemző, azért, városunk és környékének szo­morú gazdasági helyzetére, hogy ilyen ábrándok születhettek. Nem-e a kol­dus szép álma mindig a legszebb? És hozzátartozik a jellemképhez, hogy más oldalról Soproni intézmé­nyekben és emberekben — kevés kivé­tellel — csodálatos tespedést tapasz­talhattunk. A magyar színészet soproni elernyedése, egykori szép kaszinónknak lassú elsorvadása, váljon igazán csak a közönség rovására írandó? Megkíván­hatom e a magyar közönségtől, hogy magyar színházat látogasson, ha ennek az előadásai olyan rosszak, hogy az ember örül, ha vége van a színjáték­nak? A most annyira ünnepelt Szé­chenyit elégszer idézték, hogy minden­nek ami magyar, akkor van csak becse, ha ez valóban nemes és jó. Hiszen ha ez nem így volna, akkor hibáinkat nem is szabadna ostorozni és azok elkerü­lésére magunkat biztatni. Csodálatos em­berek ezek a soproniak. Sokszor megfi­gyeltem őket: üzleteikben, beszédjeikben, társaságban, az utcán. Mindig csak ál­talánosságban beszélek és hozzá­te­szem, hogy vannak tiszteletreméltó ki­vételek, akik talán nem is eredeti sop­roniak, csak idetévedtek és megszeret­ték ezt­­a patinás, régi, jó erkölcsű, komoly várost. Egy kicsit nagyon ko­moly és túlságosan konzervatív. Van-e hidegebb közönség, mint a soproni, amely annyit követel és keveset ad. Itt járkálnak az egykori nagy polgároknak epigonjai, akik zsugori módra őrzik a rájuk hagyott kincseket és elődeik me­részebb lendületéből alig van bennük v­­ami. Mióta építik a köz- és gőz­fürdőt, talán ezt is a kormány nya­­k­ba varrják, hogy nem csinálta meg? Ezrek laknak 10 esztendő óta a vá­roshoz csatolt villanegyedben, az u. n. lő­vérekben télen és nyáron s ha idegen idetéved és késő este lebandakol onnan felülről, az első kérdése az, miért nincs itt villanyos világítás? És Schindler Bandi barátom, akit pedig én igen nagyra becsülök, minden ékesszólását előveheti s nem fogja megértetni ezt a győri vagy a kecskeméti emberrel. Másutt azt nézik, hogy mi szükséges és erre előteremtik a pénzt, de Sop­ronban a közügyekben azt nézik, hogy mi a fedezet s ehhez alkalmazzák a szükségletet. Pedig ez az utóbbi a ma­gán és nem a közgazdaságnak az alapelve. És a fagyos konzervatizmus ráül a soproni társadalomra is, amely­ben jóformán csak katédiák vannak és az nem egységes. Az Egek szerelmére, mennyi időbe kerül, míg egy idegen­ből idejött magyar teljesen otthonosan tudja magát érezni a soproni társa­ságban ? Embereket, akik összekala­­­pálják végre ennek a városnak külön­­ö­sen elmében és műveltségben egyen­­­­rangú elemeit! Volt egy fénypont, ezt el kell is­merni, az elmúlt nyáron és­­ez a ke­reskedelmi kamara kiállítása volt, ami­­­­kor eljöttek hozzánk gazdagabb és ele­­t­venebb, mozgékonyabb magyarok, hogy megnézzék a civitas fidelissima városát . Szépek voltak ezek az ünnepségek, élet és valóság volt az utcákon. Ér­deme azoknak, akik erre gondoltak és ezt ki tudták emelni.­ Lesznek talán, akiknek nem tetszik minden sorom és gondolatom, de ez sem bánt. És ha már gondolatokat ébresztettem városunk jövője érdeké­ben és tehetségeket cselekvésre indí­tottam, akkor sem fogtam hiába tollat, amelyet a sablon tintájába mártani soha sem szeretek. Inkább egy merészet, aki alkotni akar és próbál, mint száz bölcset, akik a lusta tehetetlenség filozófiáján rá­gódnak. Ezért nagyszerű amit Petőfi mond abban az újévi két sorban és amit nem lehet eléggé aláhúzni: Csak magunkat nézzük mindig, csak önmagunkat bí­ráljuk, mert önmagunkban van a fel­emelkedési lehetőség csírája. Széchenyi­nek nemcsak 1830-ban volt igaza, hogy a magyar ne hátra tekintsen, ha­nem előre, hanem most is. Számolni kell az idők járásával és át kell cso­portosítani gondolatvilágunkat, — még Sopronban is — bocsánatot kérek. Nem veszik-e észre, hogy az a ké­nyelmes és biztos kereskedelmi góc­pont, amelynek a jó Sopron 300 esz­tendőn át jólétét köszönte és amely egyszerűen abból állott, hogy le­hoztam Bécsből a bécsi dolgokat és valamvel drágábban odaadtam a ma­gyarnak és ugyanezt csináltam viszont a magyar borral és búzával — ez a világ elmúlt. A határok bármily szo­morúak is, de mégis tények, amelyek megváltoztatására törekszünk, minden rendelkezésünkre álló erővel és a kor­mányokat arra szorítjuk, de utóvégre is nemcsak tő­lnk függ!? Nem látjuk­­, hogy a kereskedő Sopronból a nagy­iparos Sopron le­z? És ha így van és ha mostani helyzetünk ezt indikálja, vájjon nem-e ebbe és hasonló irányokba kell magunkat beleilleszteni? Mindenki bizalommal nézhet akkor az új esztendők tízesei elé, aki megérti az idők járását és ebbe, ha egy időre a lemondás keserűségével is, de mégis lassan a remény édességével magát beleképzelni tudja. Akkor az új esztendő kapujára Dante reménytelen felirata helyett oda írhatjuk, amit nekünk és az egész or­szágnak a nyári ünnepek dalosai oly erővel és harcias bizalommal énekeltek: Ne féljetek, reméljetek!

Next