Sopronvármegye, 1926. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1926-01-01 / 1. szám
XXIX. évfolyam, 1. szám. Ára 4000 korona. Péntek, 1926. január 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egy hónapra ............ 35.000 korona Negyedévre ................... 100.000 korona Hirdetések felvétetnek tarifális áron. RÁBAKÖZI KÖZLÖNY POLITIKAI NAPILAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: SOPRON Szerétgyörgy-ucca 11, Telefon 624 és 440 Fiókkiadóhivatal és aserkesztésés CSORNÁN, Ersébet-ucca. Irta: Östör József dr., nemzetgyűlési képviselő. Petőfi: Ne csak Istenben bízunk, mint bizánk. Emberségünkből álljon fönn Hazánk. A legnagyobb magyar lírikusnak szokása volt, hogy minden esztendőnek végén egy szép szilveszteri verset, sőt egy uj esztendőst is költött, amelyben számot vetett magával és a világgal. Visszapillantott és előrepillantott. Ilyen gyakorlati gondolkozás az alanyi költők legalanyiabbjainak egyikétől nem-e különös? Szenvedélyes lángolás és gyakorlati számítás. Ha egy Petőfi is szükségét érezte ennek — vagy talán az Esztendő fordulása csak költői gondolat megverselésének egyik alkalma lett volna — mennyivel inkább számot kell adni magunkról, magunknak és másoknak közéleti embereknek országos és helyi dolgokról, sajtónak, hogy miképpen sáfárkodott az ugyancsak beléje helyezett bizalommal, az utolsó falusi bírónak és igy tovább. A fönti jeligét Petőfinek egyik ilyen évfordulati szép költeményéből idéztem. Az uj Magyarországot megalapító apostolok egyikének evangeliumos könyvéből. Hallgassuk félelemmel és reménységgel, és alkalmazzuk a mi szűkebb hazánkra, ami szépségkoszorúzta Sopronunkra és ebben önmagunkra, mert az ország egyéb ügyei messzebb esnek tőlünk. Sopron az elmúlt esztendőben két álommal lett szegényebb. Az egyik a »szárazföldi szabad kikötő«, a másik pedig a játékbank. Álomnak nevezem ezeket, mert soha sem tartottam másnak. Szép lett volna az bizonyos. Megérni egy nyüzsgőpezsgő kereskedést, nagy gyárak felállítását, áruraktárak megtömését, vételeket-eladásokat és nagy alapításokat s mindehhez hozzá még egy olcsóságot, különbbet, mint akármelyik kikötő városban van, ahol pedig tudjuk az élet drágaságát. Mi még ezt is reméltük, azaz csak voltak, akik hittek benne. Nagy szanatóriumok építését a Károly magaslat déli lejtőjén, vörösmárvány oszlopoktól ragyogó kaszinótermeket, amelyekben Schreiner konzul barátom gyönyörittasan sétál kifogástalan smokingban és legelteti eszmét az ő művén. Mindez bizony, kútba esett vagy inkább elfújta a fata morgását a kapzsi szellő. Bár én is szeretem szépre festeni a jövő és különösen kedves Sopron jövőjének egét s nem tartom magamat annyira öregnek, hogy ábrándokba néha-néha nem merülhetnék, mégis ezekben az ügyekben még Kugler pápa örökifjusága mellett is bízni soha sem tudtam és azt hiszem, hogy az ezekre az ügyekre fordított fáradságot és munkát jobban lehetett volna kamatoztatni elérhetőbb céloknál. De jellemző, azért, városunk és környékének szomorú gazdasági helyzetére, hogy ilyen ábrándok születhettek. Nem-e a koldus szép álma mindig a legszebb? És hozzátartozik a jellemképhez, hogy más oldalról Soproni intézményekben és emberekben — kevés kivétellel — csodálatos tespedést tapasztalhattunk. A magyar színészet soproni elernyedése, egykori szép kaszinónknak lassú elsorvadása, váljon igazán csak a közönség rovására írandó? Megkívánhatom e a magyar közönségtől, hogy magyar színházat látogasson, ha ennek az előadásai olyan rosszak, hogy az ember örül, ha vége van a színjátéknak? A most annyira ünnepelt Széchenyit elégszer idézték, hogy mindennek ami magyar, akkor van csak becse, ha ez valóban nemes és jó. Hiszen ha ez nem így volna, akkor hibáinkat nem is szabadna ostorozni és azok elkerülésére magunkat biztatni. Csodálatos emberek ezek a soproniak. Sokszor megfigyeltem őket: üzleteikben, beszédjeikben, társaságban, az utcán. Mindig csak általánosságban beszélek és hozzáteszem, hogy vannak tiszteletreméltó kivételek, akik talán nem is eredeti soproniak, csak idetévedtek és megszerették ezta patinás, régi, jó erkölcsű, komoly várost. Egy kicsit nagyon komoly és túlságosan konzervatív. Van-e hidegebb közönség, mint a soproni, amely annyit követel és keveset ad. Itt járkálnak az egykori nagy polgároknak epigonjai, akik zsugori módra őrzik a rájuk hagyott kincseket és elődeik merészebb lendületéből alig van bennük vami. Mióta építik a köz- és gőzfürdőt, talán ezt is a kormány nyakba varrják, hogy nem csinálta meg? Ezrek laknak 10 esztendő óta a városhoz csatolt villanegyedben, az u. n. lővérekben télen és nyáron s ha idegen idetéved és késő este lebandakol onnan felülről, az első kérdése az, miért nincs itt villanyos világítás? És Schindler Bandi barátom, akit pedig én igen nagyra becsülök, minden ékesszólását előveheti s nem fogja megértetni ezt a győri vagy a kecskeméti emberrel. Másutt azt nézik, hogy mi szükséges és erre előteremtik a pénzt, de Sopronban a közügyekben azt nézik, hogy mi a fedezet s ehhez alkalmazzák a szükségletet. Pedig ez az utóbbi a magán és nem a közgazdaságnak az alapelve. És a fagyos konzervatizmus ráül a soproni társadalomra is, amelyben jóformán csak katédiák vannak és az nem egységes. Az Egek szerelmére, mennyi időbe kerül, míg egy idegenből idejött magyar teljesen otthonosan tudja magát érezni a soproni társaságban ? Embereket, akik összekalapálják végre ennek a városnak különösen elmében és műveltségben egyenrangú elemeit! Volt egy fénypont, ezt el kell ismerni, az elmúlt nyáron ésez a kereskedelmi kamara kiállítása volt, amikor eljöttek hozzánk gazdagabb és eletvenebb, mozgékonyabb magyarok, hogy megnézzék a civitas fidelissima városát . Szépek voltak ezek az ünnepségek, élet és valóság volt az utcákon. Érdeme azoknak, akik erre gondoltak és ezt ki tudták emelni. Lesznek talán, akiknek nem tetszik minden sorom és gondolatom, de ez sem bánt. És ha már gondolatokat ébresztettem városunk jövője érdekében és tehetségeket cselekvésre indítottam, akkor sem fogtam hiába tollat, amelyet a sablon tintájába mártani soha sem szeretek. Inkább egy merészet, aki alkotni akar és próbál, mint száz bölcset, akik a lusta tehetetlenség filozófiáján rágódnak. Ezért nagyszerű amit Petőfi mond abban az újévi két sorban és amit nem lehet eléggé aláhúzni: Csak magunkat nézzük mindig, csak önmagunkat bíráljuk, mert önmagunkban van a felemelkedési lehetőség csírája. Széchenyinek nemcsak 1830-ban volt igaza, hogy a magyar ne hátra tekintsen, hanem előre, hanem most is. Számolni kell az idők járásával és át kell csoportosítani gondolatvilágunkat, — még Sopronban is — bocsánatot kérek. Nem veszik-e észre, hogy az a kényelmes és biztos kereskedelmi gócpont, amelynek a jó Sopron 300 esztendőn át jólétét köszönte és amely egyszerűen abból állott, hogy lehoztam Bécsből a bécsi dolgokat és valamvel drágábban odaadtam a magyarnak és ugyanezt csináltam viszont a magyar borral és búzával — ez a világ elmúlt. A határok bármily szomorúak is, de mégis tények, amelyek megváltoztatására törekszünk, minden rendelkezésünkre álló erővel és a kormányokat arra szorítjuk, de utóvégre is nemcsak tőlnk függ!? Nem látjuk, hogy a kereskedő Sopronból a nagyiparos Sopron lez? És ha így van és ha mostani helyzetünk ezt indikálja, vájjon nem-e ebbe és hasonló irányokba kell magunkat beleilleszteni? Mindenki bizalommal nézhet akkor az új esztendők tízesei elé, aki megérti az idők járását és ebbe, ha egy időre a lemondás keserűségével is, de mégis lassan a remény édességével magát beleképzelni tudja. Akkor az új esztendő kapujára Dante reménytelen felirata helyett oda írhatjuk, amit nekünk és az egész országnak a nyári ünnepek dalosai oly erővel és harcias bizalommal énekeltek: Ne féljetek, reméljetek!