Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1943 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1943 / 3. szám - Féja Géza: Tolnai Lajos ébresztése
féja Géza: tolnai lajos ébresztése 175 elkanyarodott Tolnai Lajos Jókai, romantikusnak hirdetett, de inkább népmesei-naív hősszemléletétől, önkénytelenül eljutott a realizmus és a naturalizmus emberábrázolásához. Ebben a regényében már azt is látja, hogy milyen döntő társadalmi és erkölcsi fordulatot hozott a kapitalizmusnak a rohamos beáradása. De mire vártak, mit éreztek a Bach-korszak s a kiegyezés Tolnai szerint egyként szennyes áradásának közepette a némi jobbak? Csodára vártak, a forradalomnak és a szabadságharcnak, a félben maradt nagy katarzisnak folytatására. Ilyen látomásokba kapaszkodtak: ,,A Joó István fiai is haza kerültek, pedig Isaszeg alatt lőtte el mindkettőt egy ágyúgolyó. Hiába. Hazakerültek. Madarasra is most mentek haza sokan, Karcagra is, a sógorom mondja, hogy arra alá Szabadszállásra, meg Fülöpszállásra is. — Honnan? — kérdé ámulva a német. — Honnan uram? A földből, a sírokból, a sáncokból, a romok alól, a tömlöcök temetőiből, az akasztófák alól. Isten mind fölereszti, aki igaz volt". A jobbak tehát a történelmi föltámadásra vártak, az elsüllyedt magyarság felbuzogására, a mítosz testbe öltözködésére s vágyukat ilyen kemény, puritán kálvinista modorban fejezte ki Tolnai Lajos, aki tudta, hogy mi költözött ismét a „földalatti Magyarországba". Három esztendővel a Báróné ténsasszony után, 1885-ben jelent meg A falu urai, mely az előbbinek szerves folytatása. Ezt a regényét már teljesen a nyugati kapitalizmus, a modern pénzgazdaság betörésének szenteli. A magyarság fejlődése a Bach-korszakban megdermedt, tehát sem tapasztalata, sem pedig ellenálló ereje nem volt a korszerű kapitalizmussal szemben, melynek propagandája szűz talajra talált s egész vidékeket forgatott ki javaiból. A naiv kisgazdaréteg éppenúgy martaléka lett, mint a csodaváró dzsentri; szövetségeseit pedig a társadalmi aljban találta meg, melynek létét a tisztviselőtársadalom egykorú romlottsága tette lehetővé; a Bach-korszakból átnyergelt tisztviselők továbbra is a zsákmányolás lehetőségeit szemlélték a hivatalban. A „falu ura", kinek alakja már a naturalizmus „nagy ragadozóira" emlékeztet, féllábával a zsiványság mocsarában áll, másikat azonban az új előkelőségek, a bürokraták ingoványos vidékén veti meg, karjait pedig a kapitalizmus új urai felé tárja. Gyarapodó s „fölemelkedő" szörnyetegek grasszálnak, a társadalom jobb és hiszékenyebb elemei pedig menthetetlenül a proletársors felé csúsznak. Tolnai regényeiben sűrűn találkozunk a betyárszövevénnyel, akár Eötvös Józsefnel. De a szabadságharc utáni betyárvilágról lényegesen más képet fest irodalmunk, mint a szabadságharc előttiről. A szabadságharc előtt bizonyos hősi színezete volt a betyárvilágnak, élete összefolyt a szabadságra törekvő jobbágyság szenvedéseivel és küzdelmeivel. Hiteles adatok alapján állíthatjuk, hogy több esetben a szabadságharc után is a népi elnyomatás volt a betyárság melegágya, így a sövényházi uradalomból elűzött kisbérlőkből annak idején éppen elegendő betyár rekrutálódott. Tolnai azonban egy másik betyárvilágról is tudott: az orgazdák és az értelmi szerzők rétegéről, mely csak felhasználta és kihasználta a szegény betyárt, akiben általában több tisztesség és emberség volt, mint emelt fővel az emberek között járó cinkosaiban, tehát a betyárvilágban is megszületett a „hierarchia". Tolnai úgy tudta, hogy a betyárokat, ha elfogták, kivégezték, de éppen ama vallomásaiknak nem adtak hitelt, melyek ugyancsak leleplezték a polgári társadalomban megbúvó cinkosaikat, vagy pedig a cinkosok a Bach-korszakból itt ragadt korrupt tisztviselők segítségével fehérre mosták magukat. Egypár nyomorult kisembert felkötöttek, de véres cselekedeteik irányítói és haszonélvezői többnyire tovább öregbedtek a „polgári tisztességben". Ez a láthatatlan „betyárság"