Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1947 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1947 / (10. szám) - Gáldi László: Petőfi és Eminescu
PETŐFI ÉS EMINESCU Akik eddig ezt a kétségtelenül érdekesnek látszó párhuzamot fölvetették s mint Eminescu székely fordítója, Szőcs Géza többékevésbé negatív eredményre jutottak, nem vették észre, miért volt számukra lehetetlen megragadni e két nagy költő és nagy gondolkodó közös, tipikusan dunatáji vonásait. Vizsgálódásaik azért jutottak zsákutcába, mert szórványos költői motívumok egybevetésére szorítkoznak, csip-csup irodalmi hasonlatosságokat vagy ellentéteket kerestek, tehát kizárólagosan esztétikai síkon mozogtak, ahelyett, hogy Petőfi és Eminescu egész egyéniségét, egész emberi magatartását próbálták volna egymás mellé vetíteni. E hiány pótlására s általában a vele összefüggő problémák rövid megvilágítására hivatott a jelen vázlat, amely, megvallom, a „Sorsunk“ szerkesztőségének sugallmazására született meg. Petőfi, megvalósítva a költő-vátesz egyszerre puskini és hugai ideálját, abban az évben vált legendává a fejéregyházai csatatéren, amikor az ukrán Paluca, egy északmoldvai szegény kurtanemesnek szinte parasztsorba süllyedt felesége már méhében hordozta a kis Eminovicsot. A század közepétől harminc év előre s hátra, körülbelül ennyi a két költő földi pályája. Mindkettőnek határkövét a 48-as nagy megmozdulás alkotja, de ami Petőfi számára egyszerre volt keserű kiábrándulás és beteljesülés, az Eminescu számára már csak sajgó emlékeket, egy tragikusan elszalasztott alkalmat jelentett. Tény azonban, hogy mindkét költő egyazon lelki fegyverzettel száguldott át népe keserves, jobb jövőt áhító vajúdásán: mindketten a Dunatáj ősi néptalajának vadonából szakadtak ki, mindketten szlávos lobogásukat egy-egy feltörekvő, népből nemzetté izmosuló közösség felszabadításának szentelték, s mindketten — miután kivergődtek környezetükből, sőt környezetük ellenére a magas európai műveltség csúcsaira — egyformán tagadták meg a kozmopolita költészet divatos csábításait, hogy népi eszközökkel a nép nyelvén s a nép érdekében alkothassanak klasszikus remekeket. Azok is, akik az életrajzi adatok szürkeségén nem igen láttak túl, gyakorta emlegették, mily hasonlatosak Eminescunak színészével Petőfinek efféle kísérleteihez. Többről van azonban szó: nemcsak arról, hogy lélektani szempontból e korban csak a kulisszák csalfa világa kínált menekvést ama forrongó lelkek számára, akik mindenáron ki akartak szakadni környezetük sivár laposságából, tétova ernyedtségéből, hanem arról is, hogy e két költő lírája igen nagy mértékben drámai fogantatásé. Nemcsak a Petőfivel kapcsolatban sokat emlegetett „szerepjátszásra“ gondolok most, bár ennek párhuzamaként utalhatnánk például „Az esti csillagra“, amelyben Eminescu, lelki kétarcúságának megfelelően, hol az elérhetetlen égi szerelmessel, hol pedig a nagyon is reális örömökre éhes apróddal azonosítja magát, hanem inkább arra a tényre.