Sportélet, 1968 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
zésre juttathassuk. Természetesen azt is állandóan szem előtt kell tartani, hogy a szabályszerű, férfias keménység még akkor sem ítélendő el, ha a szenvedő fél a hatás kedvéért akár hármat is bukfencezik, megfelelő füttykoncert kíséretében. Egyik lényeges tényezője a jó játékvezetés biztosításának a játékvezető és a játékosok jó kapcsolata. Nehéz elérni, de a játékvezetőknek mégiscsak szüntelenül törekedniük kell arra, hogy a játékosok átérezzék: a játékvezető is sporttársuk, s neki éppen az a feladata, hogy az ő zavartalan sportolásukat a szabályok alkalmazásával biztosítsa. Itt nagyon megkönnyítheti a játékvezető helyzetét, ha megfelelő sporttársi viszonyt tud kialakítani a játékosok vezetőjével, az edzővel. A játékvezető és az edző összefogása megteremtheti azt az annyira kívánatos légkört, amely azután a mérkőzések sportszerűségének eleve biztosítéka lehet. Annál sajnálatosabb viszont, ha a játékosok fegyelmének lerombolója éppen a kispadon ülő edző lesz. Természetesen ezekben az esetekben is azonnal határozottan fel kell lépnie a játékvezetőnek, hogy a sportszerűtlenségnek ezt a fokozottan visszataszító fajtáját csírájában elfojthassa. Ugyanez vonatkozik más egyesületi vezetők sportszerűtlen beavatkozásaira is. Ne feledjék el a játékvezetők, hogy minden olyan esetben, amikor a sportszerűtlenség ellen fellépnek, sportjuk — tehát adott esetben a kézilabdázás — tekintélyét és továbbfejlődését egészségei védelmezik. Mindez ismételten arra a hívja fel a figyelmet, hogy játékvezetői feladatkör milyen nagy átmérőjű, milyen szerteágazó, mennyire bonyolult és milyen hatalmas területet ölel fel. Szinte önként értetődik, hogy ilyen összetett feladatot, ahol a tennivalókat számtalan esetben nem írja elő szabály, a szabályok szellemében, a sport javára jól megoldani, nem egyszerű foglalkozás. Hivatás ez a játékvezetés, amelyre elhivatottság nélkül kár is vállalkozni, még a legjobb szabálytudósnak is. Aki azonban úgy érzi, hogy van valami belső indítéka arra, hogy a sportszerű életstílus elmélyítésében közreműködjék, vegye fel a sípot... A bíráskodás, a játékvezetés, amint Horle elnök eladásából is láthattuk, nemcsak örömöket, hanem sok-sok akadályt, nehézséget is jelent Ha a játékvezető úgy dönt, hogy vállal egy sereg kellemetlenséget, meg nem értést, olykor gorombaságot, sértést is, akkor — ha hivatására valóban jól felkészült — cserébe igen sok igaz örömben is része lesz. Csak éppen vállalnia kell, hogy ezekben az örömökben az igazság, a jog és a sportszerűség legyen állandó kísérője. A SPORTÉLET KÖNYVESPOLCA A Medicina Sport Könyvkiadó Vállalat —, hogy sportnyelven fejezzük ki magunkat — 1967 végén jól hajrázott. A karácsonyi könyvvásárra megjelentette Pluhár István—Szepesi György: „Szerelmünk a mikrofon” című nagy érdeklődéssel várt könyvét és a ,,Tizenegyes” című sportirodalmi antológiát. Amióta a Magyar Rádió bekapcsolódott a sportesemények közvetítésébe, ezt a majdnem négy évtizedes korszakot két név fémjelzi: Pluháré és Szepesié. Az egyik csak néhány éves gyerek volt, amikor a másik minden történelmi előzmény és példa nélkül kialakította a rádió közvetítésének sportesemények sajátságos műfaját. Most, négy évtized elteltével az egyik — háromnegyed évszázaddal a vállán — testileg rokkantan, de szellemileg még teljesen frissen tekint vissza érdekes, küzdelmes életére, amely annyira bővelkedett nagyszerű élményekben és fájdalmas megpróbáltatásokban. A másik pedig férfikora derekán továbbra is leghivatottabb rádiós tolmácsolója a magyar sport minden fontosabb rezdülésének. Könyvük nemcsak érdekes és lebilincselő olvasmány, hanem a magyar sporttörténelem egy-egy nagyszerűen megörökített fejezete. Olyan sporttörténelemé, amely személyes élményekkel, szakmai műhelytitkokkal át- meg átszőve, emlékeztet, példáz és tanít. Mindketten többször is igyekeznek körülhatárolni a sportközvetítések ars poeticáját és közben nagyon figyelemre méltó megállapításokat tesznek. A világhírnévnek örvendő két magyar rádióriporter, akinek munkáját évtizedeken keresztül olyan közelről kísérhettem figyelemmel, talán nem veszi rossznéven, ha — a régi barátság jogcímén — ars poeticájuk egyik nagyon lényeges és jellemző vonását emelem ki. Ez az emberséggel átitatott igazságkeresés. (Pluhár: „A riporternek hazudnia nem szabad”, Szepesi: „A riporter hangját... az határozza meg, hogy az igazság iránti szenvedélyesség mennyire hatja át írásait s hogyan tudja magával ragadni olvasóját vagy hallgatóját”.) Minden ember követ el életében kisebb-nagyobb hibákat, de ha cselekedetei mögött az igazságkeresés szenvedélyes vágya húzódik meg, akkor tartósan ő sem csalódik s benne sem csalódnak. Az ötvenes évek elején szomorú — mert kényszerű — hallgatásra kárhoztatott s a hatvanas évek elején látását majdnem teljesen elveszítő Pluhár Istvánt nem hagyta magára az egykori tanítvány, Szepesi György. Ha igaz az, hogy az emberség fokát az elesetthez hajló mozdulat ívével mérhetjük, akkor Szepesinek nagyon mélyre kellett hajolnia ahhoz, hogy megközelítse az emberség magaslatát. Mert minden elhangzott szónál, minden leírt betűnél többet nyom a latba az az emberség, amely visszaad az életnek és alkotásnak egy szellemileg elkeseredett és testileg megrokkant embert. Ezt tette Szepesi Pluhárral és ezért hálás neki a magyar sportközvélemény. Dicséret illeti a Sport Kiadót a „Tizenegyes” című könyv kiadásáért is. Ügyes válogatással egy könyvbe sűrítette azoknak az újságíróknak, riportereknek, publicistáknak, íróknak rövidebb-hosszabb sporttárgyú elbeszéléseit, történeteit, jeleneteit, akik vagy régebben kerültek közelebbi kapcsolatba a sporttal és ez a szerelmük azóta sem szűnt meg, vagy pedig akiknek most is a sportújságírás az olthatatlan szerelmük. A változatos összeállítás, válogatás és szerkesztés Vitdh Róbert ízlését és szakértelmét dicséri. Végül meg kell emlékeznünk egy kitűnő TF-tankönyvről, amely szintén az év végén jelent meg: Dr. Kereszty Alfonz: Élettan, sportélettan című munkájáról. Ennek is ugyanazok a jellemzői, mint a szerző 1964-ben megjelent „A testnevelés és sport egészségtana” című könyvének. A könyv dicséretére nem mondhatunk mást, mint hogy irigyeljük a Testnevelési Főiskolának azokat a hallgatóit, akik Kereszty Alfonz nagyszerű könyveiből készülhetnek fel nemcsak főiskolai vizsgáikra, hanem a későbbi években eléjük kerülő szakmai problémáik megoldására is. H. E. 25