Sporthirlap, 1936. június (27. évfolyam, 44-51. szám)

1936-06-03 / 44. szám

SZERDA, 1936 JÚNIUS 3. SPORTHÍRLAP Príncipe Fischer, Conte Fodor, Cavalliere Kenyeres, valamint Mauro számadó­ gulyás s az olasz csapat látogatása PUSZTA BUGAZZA-N ahol végre legyőztük az olaszokat: a ló levetette, a bika faul­tolta, a lányok megverték, a barackpálinka leterítette őket Beszámolónk némi elégtétel a futball­­közönségnek! — A Sporthírlap tudósítójától — Hétfőn reggel az olaszok vona­kodtak lemenni Bugacra. (Nem akartak ilyen hamar revánsot adni!) Már úgy volt, hogy az expedíciónak csupa magyar tagja lesz. Már-már kiosztottuk a szere­peket: Fischer Mór „principe”, Fodor „Conte” Kenyeres „Caval­liere” címet és jelleget adományo­zott önmagának. Nagy Marcell már tanulta a beszédet, amellyel a kecskemétieket üdvözli a Duce ne­vében... Ekkor azonban, szeren­csére, mégis kötélnek állt tíz olasz fiú és Mauro, valamint Benedetti urak vezetésével elfoglalták helyei­ket az autókban. Részt vett még a kiránduláson Schimetschere Ottó, egy prágai lap szerkesztője, Petru, a csehszlovák f­utballszövetség főtitkára. Meisl is megígérte, hogy eljön, de valaki rémes históriákat mesélt neki a banketten a pusztáról és így meg­gondolta magát. KECSKEMÉTIG nem történt semmi. Mindenki aludt a csukott autókban, Pe­­rucchetti és Amoretti versenyt horkoltak. Meazza álmában is fü­­työrészett. (Meazza szülei egészen eredeti nevelési szisztémát dolgoz­tak ki a számára: megtanították rá, hogy ha valakivel beszél, köz­ben fütyörésznie kell. Ilyen módon kellemes, hűvös légáram éri az illető arcát.) Kecskemétre érve a tömeg szét akarta tépni Schimetschek szerkesztőt, akit Miesz bírónak néztek. Sikerült lebeszélnünk a tömeget, mielőtt széttépték volna. (Schi­metschek estefelé kijelentette, hogy úgy érzi, mégis széttépték.) Az expedíció ekkor beszállt a keskeny­­vágányú vonatba. Beszállt még a Kecskeméti Dalárda is. E helyi vo­naton ilyen táblák olvashatók: érünk a cserényhez, a bikák fúj­nak, pulik ugatnak és menydörgés­­szerű lárma hallszik. (Mint kide­rült, az olasz futballisták gyomra forgott.) Pali megkergette bikát, bi­ka lovat, lovon ült Meazza és segítségért kiáltozott. Társai azonban csak nevettek rajta. NEM TUDTUNK TA­LÁLKOZNI Már Pesten elhatároztam, hogy meginterjúvolom Perucchettit. Nem akartam sokáig halasztani a dol­got, mert szíves vendéglátóink már rakosgatták a borospalacko­kat sorba... Itt volt az alkalom, csakhogy Perucchetti lovon ült, én meg szekéren.... Leszálltam a sze­kérről s a Faccio múló rosszul­­léte folytán szabadon maradt lóra felülve, a kitűnő kapus mellé rúg­­tattam, hogy megkezdjük az inter­jút. Azonban hát nem kezdhettük meg, mert a ló — érdekes vélet­len: Gézának hívják — levetette magáról. Éktelen röhögés közepette tápász­­kodott fel Perucchetti. Az interjú érdekében én is leszálltam a lóról s most gyalog ismét egymás mel­lett álltunk, ám Perucchetti nem bírta elviselni a vereséget: szólt a csikósoknak, akik feltették a lóra. Én is lóra kaptam s most követ­kezett volna az interjú. Azonban most engem vetett le a ló, MÉGIS MEGINTERJÚVOLOM! A Ciarda Bagazza elé érve a ló bement Perucchettivel a szín alá s végül ledobta lovasát az asztalra, egy tál gulyásleves és egy szál rózsa közé. Szerencséjére a leves­be és nem a tövisekre esett. Ekkor megkérdeztem, hogyan emlékszik vissza a Toldival folytatott közelhar­cokra. Perucchetti összeráncolta homlo­kát: — Toldi nagyon kemény volt, — mondta. — És maguk nem voltak na­gyon kemények? — De. Nálunk azonban ez már megszokott dolog. Nekünk ez a stílusunk. — Toldinak is ez a stílusa. — Igen... de az ember eleinte nem számított rá. (Szóval csak az a baj, hogy a magyar csapat nem jelentette be előre szándékát, hogy a durvaságo­kat viszonozni fogja?...) — Toldi — mondta Perucchetti, nyárson sült csirke mellett — na­gyon elbánt velem. A harmadik pohár bor után: — De én is elbántam vele! — Hogyan?! — Egyszer úgy belerúgtam, hogy azt hittem, ottmarad. Áh! Felkelt és nem is haragudott! Jól összekerültünk. Nekem sem árt semmi, neki se. Napokig gyúr­hattuk volna egymást — De hiszen magát úgy kellett felmosni egyszer! — Mert a tyúkszememre lépett. Ez az egyetlen kényes pontom, ölni tudnék, ha megrágják. De valaki úgy rálépett, hogy a fél­lábam elzsibbadt... CSÁRDÁS Aztán dolgozni kezd a bor. Fer­rari levetkőztet egy csikóst, ma­gára ölti a gúnyáját, utána még hárman követik a példát. A magyarruhás felszolgáló lányok megtanítják őket csárdást táncolni. — Pont olyan, — mondja Me­azza — mint a Cucaracha! Hát ahogy ő csinálja, úgy pont olyan. Mauro nem akar a meccsről nyilatkozni... Kurjantani akar, semmi mást. Az ember nem is hinné, milyen nej­éz kurjantani, ha még sose kurjantott életében. Fejére rak egy állányhajas kalapot, hátha úgy könnyebben megy! Többszöri kísérlet után végre sikerül... A HANGULAT TETEJE Most már mindenki táncol. Schimetschek interjút csinál — olaszul — egy árvalányhajas le­génnyel, akiről kiderül, hogy öltö­zéke ellenére sem olasz ... Ferrari kipuhatolja, hogy mi a neve a rajta levő ruhadarabnak s amikor megmondják neki, rikkant: — Gáttya! Gáttya! Végül az egész társaságot az állomás felé tereli Mauro... Me­azza és Faccio örök hűséget es­küsznek egy-egy tűzről pattant leánykának. Beszállunk a keskeny­­vágányúba, — a vonat túlsó olda­lán ott áll a babos-ruhás leányka, kötényét gyűrögetve, szemét le­sütve ... Faccio a lépcsőn áll... körülnéz ... leugrik. Megcsókolja a kislányt. Szerencséje volt. A bíró ezt se látta. Két másik lány pofonüz két másik olaszt... Miért?!... A bíró ezt sem látta. ELKÉSZÜLNEK A FIÚK A vonaton aztán nagy change­­elés folyik. Olasz jelvényért fél­liter bort lehet kapni élelmes kísé­rőktől. Meazza lába kilóg az abla­kon. — Ez az a láb — jegyzi meg valaki szomorúan — amely tegnap elkeserítette sok százezer ember életét... Látszik, kedve volna lecsapni erre a lábra ... Amoretti a padlón fekszik és úgy énekel... Peru­­chettitől Mauro veszi el a kölni­vizes üveget, mert ki akarja inni. (Egy tanú szerint Mauro kiitta). Kecskeméten Usetty Béla ország­ képviselő, az MLSz elnöke várja a társaságot. Elégedett mosollyal szemléli az olaszokat, akik min­denáron vissza akarnak fordulni, Bugacra it. 4 Vagy: A SÍNEKET ELGÖRBÍTENI TILOS! Tilos továbbá menet közben vi­rágot szedni. Az olasz fiúk ekkor még alud­tak. Mauro már ébredezett. A per­­ronon érdekes és a magyar sport­diplomáciának fejlettségét bizo­nyító jelenetet láttunk: Fischer Mór angolul beszélt álmában. A PUSZTA Megérkeztünk. A csikós­ király vezetésével lovas legények vártak, valamint rengeteg szekér, Faccio, Meazza, Perucchetti és Andreolo felültek a kölcsönkért lovakra s a szekerek mellett nyargalásztak. Megkísérlem úgy leírni a sze­meink előtt kitáruló tanyavilágot, ahogy az olaszok láthatták... Balról nagy pocsolyák mellett nádasok, jobbra végtelen zöld mező. Rengeteg hosszúkás egér (ürge...) futkároz, fehér gémek járkálnak (gólya...) és ezernyi szarvasmarha legelész. Most oda­ Az ablakon behajolni veszé­lyes! Szen­fert Kávéház A aportembai­k találkozy balga. Est­énként RIGÓ JANCSI kiakadtak­ cigányfena­­kara mozaikéi. Tur.: Tihaméry Kálmán Végül autóra rakják őket s el­indulnak velük Pest felé. Látjuk még Ferrari kopasz fejét, amint kihajol az ablakon s ordít: — Gattya!!! A kecskeméti homoki bornak sikerült tehát, amit a tizenegy magyar fiú nem tudott véghez vinni: legyőzte az olaszokat. Büszkék is a kecskemétiek. Csak azon keseregtek, hogy Miesz nem jött le. Pedig az volt a tervük, mesélik, hogy vörös ruhát adnak rá s a bikák közé vetik. — Majd ott, — mondta egy kecskeméti ember, — tudom, meg­­ítélte volna a tizenegyest! Késő bánat, ebgondolat. Majd a KK után ... Petru azt mondta: — Két olyan fair csapat mérkő­zését, mint a Slavia és a Ferenc­város, még Miesz se tudja majd elrontani... De azért, reméljük, még­sem ő lesz a bíró. A. K. «­4 Két olasz játékos beszél 11 — Ha én lettem volna a magyar M­­­P R 7 7 H csatársor közepén, talán én sem Ifi UIIULila tudtam volna eredményesebb lenni flank­onl­11 Nem volna igazi jobbszélső HlIUrtfUIU. Magyarországon?!... Az olaszok szállásán csak Andreolo olasz középfedezet sánti­­kálásáról és Toldi nevének állandó említéséről lehetett „észrevenni”, hogy vasárnap válogatott mérkő­zést játszottak. Mert különben nagyon nyugodtak voltak. A meccs­ről keveset beszéltek. Csak ha kér­dezték őket­ . S mi kérdeztünk... Még vasárnap délelőtt tett ígére­tet (nagy nehezen!) Giuseppe Meazza egy mérkőzés utáni beszél­getésre. Az olasz középcsatár már a mérkőzés előtt is jókedvűen mó­kázott, hát még a győztes mec­cs után. — Hogy tetszett a mérkőzés? — kérdeztük. — Nagyon — feleli. — Nagyon! Közben egy srác jött auto­gramért. Elvette a papírt és ceru­zát, de vidáman odaszólt a gyerek­nek: — Fizess öt lírát érte! A gyerek megijedt. Tétován né­zett maga körül. Meazza „­barac­kot” nyomott a fejére és­­ oda­adta az aláírást. Majd minden kér­dezés nélkül így folytatta: — Kissé durván játszottak a magyarok a szélsők frontján ... Engem is „elkentek” egyszer. De ezt — úgy látszik — másnak szán­­ták... No de ez csak vicc... — Ki tetszett magának a magyar csapatból ? •— A küzdeniakarás... Mert taktikailag nagyon... hogy is mondjam?... Taktikailag gyengén állottak... — Mi lett volna a helyes mód­szer, most már elárulhatja. — A helyes az lett volna, ha többet játszottak volna a szélsők­re. De olyan védekezés melett ne­héz dolga volt a középcsatárnak is... Gondolkozott, majd így foly­tatta: — Tudja, uram... Merem mon­dani, hogy ha én lettem volna a magyar csatársor közepén, talán én sem tudtam voln­a eredményesebb lenni... !— És miért? — "A mi védőjátékosaink nem hagytak annyi űrt, szabad teret a középcsatárnak, mint a magyarok. Monzeglio, Allemandi, Andreolo és a két összekötőnk állta el az útját egy-egy magyar támadásnak. Ha ilymódon zárták volna el az utamat a kapu felé, más eredményről szá­molnának be az urak. ..De — hála az Égnek — nem így volt... Az örökké vidám uruguayi középfedezet, Miguel Andreolo bi­cegett felénk. Intett, hogy neki is van mondanivalója. Spanyolul beszélt, még nem is tud olaszul. —, A montevideói Nációnál­ban játszottam, mielőtt a Bologni­hoz jöttem — mondta. — Ezt csak azért mondtam, hogy tudják az urak, hogy eleget játszottam spa­nyol vérmérsékletű, heves iramú mérkőzéseken. De amilyen a teg­napi volt... Azt talán még ott sem láttam... Nézze, a combizmomat... Közben a többi játékos is körénk gyűlt. Faccio, Demaria, Sansone és Ferrari figyelte a kistermetű középfedezet szavait. A többi olasz, aki nem értette Andreolo spanyol beszédjét, többízben közbeszólt: — Toldi... Toldi... Andreolo nem zavartatja magát. — Tetszett nekem a magyarok stílusos játéka. De mit értek el vele?... Taktikában kellett volna jobban f­elkészülniük... Mert hogy játszani tudnak, azt talán mondanom sem kell. Egyet talál­tam nagyon furcsának, hogy a jobbszélsőjük mindig befelé húzó­dott, tömörítette a már úgyis összetömörült mezőnyt a kapunk előtt... Amikor megmondtuk neki, hogy Cseh csak szükségjobbszélső volt, csodálkozott: — Egész Magyarországon nem találtak j­obb szélsőt? ... Incom­­prensible!... Érthetetlen!... — A közönség hogy tetszett? — Mintha otthon lettem volna Uruguayban ... Szinte jólesett egy kis óhazai hangorkánt” halla­nom ... Így kell viselkednie az igazi sportszerető közönségnek... Halápi Hugó. Kis üzlet Villamosok, taxik,, magánautók, jegyárusok, gyalogosrendőrök, lovasrendőrök, kiflikereskedők, fagylaltosok, sofőrök, grófok, srá­cok, rendőrtisztek. Pokoli káoszban kavarog a nép a bejáratok előtt, a villamosok ont­ják a közönséget. A Hungária­ úton, a bejárattól nem messze rövidnadrágos fiúcska támaszkodik a fának és bőg. Gyenge torka nem tudja túlbőgni a zajt, de végre valaki mégis észre­veszi. Mindenhol akad valaki, aki mindent észrevesz és mindenbe beleavatkozik. Ez a Valaki odalép a fiúcskához, leveszi a gyerek kezét a szeméről és megcirógatja: — Mi baj, fiacskám? A gyerek viharosan felbőg. — Ehelvehesztehetehem a papá­­maaaat... Jóindulatúig csóválódik a Valaki feje. — Nem kell azért bőgni, fiacs- Icám. Hol vesztetted el? A gyerek megnyugszik és el­meséli, hogy a villamosról együtt szálltak le, a papája odament a pénztárhoz, ő itt várta, tapodtat sem mozdult. Viharos bőgés. A Valaki kissé tanácstalan. Ha már megállt, ott nem hagyhatja azt a gyereket. Kelletlenül bár, de — a jóság kötelez— odamegy egy jegyfülkéhez és egy állóhellyel tér vissza. — Nesze, fiam, keresd meg bent a papádot. Azzal ő maga eltűnik az ülőhely­bejáratnál és a társaságában levő hölgynek izgatottan magyarázza, milyen szívtelenek az emberek. A nagyszabású bőgés szemtanúi is elszéledtek már, én azonban a gyerek mellett maradok. Előveszi a zsebkendőjét, törli az orrát, aztán felszalad a töltésre, ahol éppen most ereszkedik alá egy hármas szerelvény. Vékony cérnahangján kiabál: — Állóhely urak, állóhely... 3

Next