Dénes András: Baj-nok-csapat! 2018. Az év aranyérmesei a magyar női labdarúgásban (Budapest, 2018)
A magyar női labdarúgás „rendszerváltása": Több mint ötven Baj-nok-csapat!-ot ünnepelhetünk Vannak pillanatok, amikor érdemes egy pillanatra megállni. Örülni. Akár, büszkének is lenni. Ez most egy ilyen, pillanat, örömmel, sőt, némi büszkeséggel ajánlom az olvasóknak az első olyan könyvet, amely a magyar női labdarúgásról született, s amelyet hamarosan, reményeim szerint már októberben újabb, később pedig újabbak követnek. A Magyar Labdarúgó Szövetség 2013-ban döntött az addig talán, még „mostohagyereknek” sem tekintett szakág fejlesztéséről. Jó néhányan gondolkodtunk a jövőről, és fél évtizedes távlatból alkalmasint az sem titok, nem is ugyanoda tette mindenki a felkiáltójelet. Abban azonban mindannyian egyetértettünk, hogy a női labdarúgás nem „csak” sport, kiemelkedően fontos társadalmi jelenség is. Egy olyan világban különösen, amelyben még a XXI. század második évtizedében sem evidencia, hogy a nőknek, a lányoknak ugyanolyan lehetősége, esélye legyen bármire igent mondani, mint a másik nemnek. Most, amikor öt évvel a fejlesztési program kezdete után, az olvasó szemének és szívének ajánlom a 2018-as év valamennyi női labdarúgó bajnokcsapatát bemutató könyvet, azzal a büszkeséggel hívom fel a figyelmet a Marozsán Dzsenifer révén „magyar érdekeltségű”, Bajnokok Ligája-győztes Olympique Lyonnais-től, és Jakabfi Zsanett bajnok- és kupagyőztes VfL Wolfsburgjától - természetesen a Jet-Sol Ligát megnyerő MTK Hungária FC-n át - Magyarország legfiatalabb női bajnokcsapatáig, a Pécsi Sportolda többségében U12-es pici lányaiig terjedő palettára, hogy több mint ötven aranyérmes csapatot köszönthetünk, ünnepelhetünk. Nincs ma már az országnak olyan pontja, amelynek 30 kilométeres körzetében ne működne valamilyen női labdarúgó-csapat. Persze, a lehetőség és a minőség nem minden régióban azonos, bőven vannak fehér foltok is. Még nem mondhatjuk, hogy „megálljunk, mert itt van már a Kánaán”. A felnőtt és a korosztályos versenyrendszer egyaránt további finomításokra, bővítésekre szorul, és egyelőre nem leltünk rá a helyi elitképzéshez, a klubokban folyó munka nemzetközi szintre emeléséhez szükséges bölcsek körére sem. Mégis érdemes szusszanni egyet, és büszkén végiglapozni a „Baj-nok-csapat!” közel száz oldalát. Meggyőződésem, hogy az olvasó a magyar női futball fejlesztési programjának legfontosabb eredményét, a szakág valódi „rendszerváltását” tartja a kezében. Dénes András