Pongrácz György: Negyedszázad piros-fehérben. Tichy Lajos életregénye (Budapest, 1977)
... Sanyi bácsi, a szertáros osztotta ki a jelentkezőnek a szerelést. Az izgatottan toporgó gyerekek szinte görcsösen szorították magukhoz az álmok álmát jelentő ütött-kopott szerelést. Már aki kapott. Lali nem. - Hány éves vagy, szöszi? - kérdezte tőle gyanakvóan a zord szertáros. - 14 leszek - felelte az izgalomtól elcsukló hangon. - Fenét vagy te 14! Még hazudsz is! Fiam, gyere úgy két év múlva. Akkor esetleg kaphatsz focicsukát - zárta le a vitát a szerelések mindenható ura. És szégyen ide, szégyen oda, Lajos elkezdett borzasztóan bömbölni. Ezt már a „kőszívű” Sanyi bácsi sem állhatta. Fogott egy labdát a szertárból, s kijött vele az épület elé. - Na, ne bömbölj, te taknyos! ... - vigasztalta a még mindig szipogó Lajost. - Gyere, kipróbállak. Ha tudsz valamit, esetleg még gondolkodom ... - Ezzel elindult a ház oldalát képező tűzfalhoz. Odaállt, s a 6-7 méterre álló, és még mindig szipogó Lali gyereknek gurította a labdát. - Na, én kigurítom, és te, mintha egy kapuban állnék, rúgd rá a labdát! - mondta bosszankodva a gyerek akaratosságán. A homokhoz és a formátlan rongylabdához szokott, korához képest jó nagyra nőtt lábfejéről azután ágyúként vágódtak a labdák az egyre csak ámuldozó, majd később a fejét idegesen kapkodó szertáros köré. A tűzfalon pedig szép csendben potyogni kezdett a vakolat...