Schirilla György: Egy távfutó vallomásai (Budapest, 1986)

III. fejezet. Legjobb barátom a Duna

Ekkora tömegre nem számítottam. Az jutott eszembe, hogy 1458. januárjá­ban lehetettek utoljára ennyien a Duna partján, amikor Hunyadi Mátyást királlyá választották. Jó érzés töltött el mindenesetre. Úgy gondoltam, a sok ember nyilván az előző évi Budapest—Moszkva futásom miatt is kíváncsi rám. Ezúttal megint nem csalódtam az Ernő napban, a legideálisabb jégzajlás volt az úszáshoz, kb. 50 %-os. Úgy éreztem, hogy a megjelent sokaságnak „műsort kell adnom". Igen, ez egyértelmű, de mi legyen az? A huzamosabb ideig tartó közepesen hideg idő következtében a jégtáblák kör alakúra híztak. Ezek között mindig szerettem úszni, mert utamat nem akadályozta hatalmas egybefüggő jégpáncél. Pillanatok alatt levetkőztem. Az első 10 métert hasonkúszva tettem meg, mivel ez a rész befagyott és lábon közelítve a vizet könnyen beszakadhattam volna. A jég széléről óvato­san ereszkedtem a vízbe, és elkezdtem úszni. A Duna közepét elérve kimász­tam egy hatalmas kerek asztalhoz hasonlítható, vastagra hízott jégtáblára. Ott először fejen álltam. A negyvenezres tömeg tapssal jutalmazta produkció­mat. Aztán gimnasztikáztam, statikai helyzetem kitűnő volt. A térdek üte­mes felrántását is gyakoroltam, mely az akadályfutás célgimnasztikája. Mesz­­sziről nézve ez igen furcsa lehetett. Mindenesetre másnap Szabó Ferenc a „T­isztelő taxisofőr" címszó alatt számolt be úszásomról a Népszabadság­ban. Mivel felkészülésem alapos volt, kitűnő erőállapotban értem el a budai partszakaszt. Mindössze a Szabadság-híd előtti „ínségszikla" fölött forgatott A legideálisabb jégzajlás volt az úszáshoz 44

Next