Schirilla György: Egy távfutó vallomásai (Budapest, 1986)
III. fejezet. Legjobb barátom a Duna
Ekkora tömegre nem számítottam. Az jutott eszembe, hogy 1458. januárjában lehetettek utoljára ennyien a Duna partján, amikor Hunyadi Mátyást királlyá választották. Jó érzés töltött el mindenesetre. Úgy gondoltam, a sok ember nyilván az előző évi Budapest—Moszkva futásom miatt is kíváncsi rám. Ezúttal megint nem csalódtam az Ernő napban, a legideálisabb jégzajlás volt az úszáshoz, kb. 50 %-os. Úgy éreztem, hogy a megjelent sokaságnak „műsort kell adnom". Igen, ez egyértelmű, de mi legyen az? A huzamosabb ideig tartó közepesen hideg idő következtében a jégtáblák kör alakúra híztak. Ezek között mindig szerettem úszni, mert utamat nem akadályozta hatalmas egybefüggő jégpáncél. Pillanatok alatt levetkőztem. Az első 10 métert hasonkúszva tettem meg, mivel ez a rész befagyott és lábon közelítve a vizet könnyen beszakadhattam volna. A jég széléről óvatosan ereszkedtem a vízbe, és elkezdtem úszni. A Duna közepét elérve kimásztam egy hatalmas kerek asztalhoz hasonlítható, vastagra hízott jégtáblára. Ott először fejen álltam. A negyvenezres tömeg tapssal jutalmazta produkciómat. Aztán gimnasztikáztam, statikai helyzetem kitűnő volt. A térdek ütemes felrántását is gyakoroltam, mely az akadályfutás célgimnasztikája. Meszsziről nézve ez igen furcsa lehetett. Mindenesetre másnap Szabó Ferenc a „Tisztelő taxisofőr" címszó alatt számolt be úszásomról a Népszabadságban. Mivel felkészülésem alapos volt, kitűnő erőállapotban értem el a budai partszakaszt. Mindössze a Szabadság-híd előtti „ínségszikla" fölött forgatott A legideálisabb jégzajlás volt az úszáshoz 44