Kamondi Imre: Labdarúgó-krónika. Nemzeti bajnokság I. osztály. Pécsi Dózsa-PMSC 1955-1984 (Pécs, 1994)
A A bevezetőt írónak legfőbb erénye kell hogy legyen a jó emlékezőtehetség, de nem árt mellé jó adag szeretet sem. Bevallom, én szeretem Pécset, s ami a régmúltat illeti, memóriám sem kopott meg. Ezért vállaltam, hogy bevezetőt írok Kamondi Imre nagy ívű pécsi krónikája elé. Teszem ezt annál is inkább nagy örömmel, mert Imrére, a „jó fizikumú, gyors, mindkét lábbal jól rúgó játékosra” - Garami József jellemzése - a mikrofon mellőli ismeretség okán jól emlékszem, s szívesen kötöttem vele új barátságot, amikor legutóbb Pécsett találkoztunk. Micsoda csapatban játszott Danka Imre, a válogatott nagy északi menetelése során vált országosan ismertté, ha pedig ma játszana a Szőcs-Kocsis-Hegyi hármas, őszintén mondom, kevesebb lenne a gondom a válogatott EB-selejtező előtt. Pécs és környéke mindig ontotta a tehetségeket, a magyar labdarúgás termékeny humusza volt. Az én első rádiós pécsi emlékem a PVSK csapatához fűződik. Igaz, 1945 őszén, amikor a kettéosztott bajnokság nyugati csoportjában a vasutasok a Ferencváros mögött a második helyen végeztek, még olyan ritka volt a bajnoki közvetítés, mint a fehér holló. Ezért akkoriban PVSK mérkőzést még nem tudósítottam, de a balszélső Vezér nevét máig megőriztem. 1947 júniusában Jugoszlávia ellen Puskás semmiképpen nem akart a csatársor szélén játszani, Gallovich Tibor ezért a pécsi fiút hívta meg a válogatottba. Meg is hálálta a bizalmat, Belgrádban 3-2-re győztünk s az első gól úgy született, hogy Puskás Vezérhez továbbított, akinek szép beadását Szilágyi I. fejelte a hálóba. Akkor Sziszi öleléssel köszönte meg a pécsi szélső szép akcióját... Vezér karrierjét továbbra is követhettem, ’47 nyarán rendezték Budapesten a Vasutas EB-t s Vezér balszélsőt játszott az ezüstérmes csapatban. Nem maradt el a jutalom: nyugat-európai túrára indult a vasutas társaság, méltó befejezésként Párizsban 4-3-ra győzött a híres Ben Barek csapat, a Stade Francaise ellen. Azon a nyáron egyhetes pécsi látogatásra szólított a rádió mikrofonja. Szerepelt a műsorban sok minden, interjú dr. Boros baranyai főispánnal, helyszíni riport a Szent István-akna mélyéből, s beszélgetés a Nádor kávéház teraszán az örök vendég dr. Czibulka Mihállyal és a sikeres balszélső Vezérrel. Közel félévszázad távlatából is fülemben cseng, amit akkor hallottam tőlük: „ Pécs mindig ott lesz a magyar labdarúgás élvonalában!" A derűs prófécia hol bevált, hol nem. A pécsi futball egy szeletéről, 30 esztendőről szól ez a krónika, nagyszerűen! Remélem, nem marad el a folytatás sem, s helyet kap majd benne a legeredményesebb pécsi gólvágó, Dárdai Pali fiának és tehetséges társainak, Tökölinek, Fehérnek, Rózsavölgyinek további sikeres pályafutása is. Ez a gazdag sporttörténeti munka, amely akár egyetemi disszertációt is érdemelne, mindenesetre hozzásegít ahhoz, hogy a mai fiatalok megismerjék, milyen is volt a múlt és híven őrizzék a gazdag baranyai hagyományokat. A szellemből anyag, majd újra szellem: íme a könyv, e köznapi csoda. Elérhető lesz az elérhetetlen, ha fölveszed s le nem teszed soha. Csorba Győző