Sürgöny, 1864. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-15 / 11. szám

Negyedik évi folyam 11—18.4 Szer­kesztő-hivatal: Barátok-tere 7. sz. a. földszint. I' íjv.'ó hivatal: Bar ..ok-tere V. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó­hivatalban, barátok-tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben minden posta-hivatalnálSÜRGÖNY Előfizetési árak austriai értékben. B­ud­apes­ten házhoz hordva. Félévre 8 ft 50 kr. Negyedévre 4 , 50 . Vidékre, naponkint postán. Félévre 10 forint. Negyedévre a „ Előfizetési felhívás ..SÜRGÖNY“ czimű politikai lap 1004-e­ik évi folyamára. ELŐFIZETÉSI ÁR : január—júniusi fíl évre 10 forint, január—m­artiusi ‘14 évre 5 „ A „Sürgöny“ kiadó hivatala. NEMHIVATALOS RÉSZ. ~~ Bécs, jan. 13. L. A pénzügyér úr ma egy millió forintot bocsátott a magyar kormány rendelkezése alá, hogy kölcsönökkel támogathassa az ínséges vi­dékeknek azon községeit, melyek szívesen se­gélyeznék kebelbelieiket, de önerejükből nem bírják. Legközelebb, mint értesülünk, még egy millió fog e czélra fordíttatni, e két millió pedig lerovandó lesz azon hat és fél millióból, melyet a bíród, tanács által hozott törvény, kölcsönképen a kisebb földbirtokosoknak szánt. Tagadhatlan, miszerint e rendszabály nem igen tart arányt az ínséges vidékek szükségleteivel, de ép oly bizonyos, hogy a kormány jóakaratát sem elé­gíti ki. A szerencsétlenség szereti a társaságot s ritkán jár egyedül. A hazánkat ért csapást tetézi azon baj, hogy a birodalmi kölcsönnek esz­közlése oly balviszonyokkal találkozik, melyek­nek elhárítása eddig a legjobb akarat mellett sem sikerült, és ezen sajnos körülmény az or­szág előtt csakugyan kimenti a segélyezés­nek fájdalmas késlelését, d­e mentséget akár fogadja el a „Wanderer“ pesti levelezője, akár nem. Ugyancsak ezen levelező úr előtt furcsá­nak tűnnek fel a magyar hivatalos lapok, mivel azt panaszolják, hogy a kormánynak intézke­dései a rablók ellen sokkal tökéletesb sikert nyújtanának, ha a közbirtokosok a kormány közegeit támogatnák. Nem lehet minden ember pandúr — mond az élez és levelező s ez ép oly bi­zonyos, a mily igaz, hogy nem minden ember érti a dolgokat, a melyeket birálgat. A kormány ez ügybeni intézkedéseinek sikere el nem marad ugyan, de lassabban jut létre, ha amazoknak ha­tása gyengítetik épen azok által, a­kiknek ol­talmára tétetnek. Ily elharapódzott bajnak el­nyomására az általános közreműködés okvetle­nül szükséges és az elmulasztás ily körülmé­nyek közt valóságos bűn. Az angol rendőrség azon hírben áll, hogy legjobb a világon, de e hírét nem annyira saját ügyességének s tevékenységének, mint inkább azon körülménynek köszönheti, hogy minden angol polgári kötelességének tekinti, a közbiz­tonság fenntartásában résztvenni. A londoni „Punch“­ a minap igen tanulságos humoresket közlött. Beszéli, hogy X. városban igen titok­teljes gyilkosság történt. A lapok hasábokat ír­nak az eseményről s mondják, hogy a rendőr­ség nyomában van már a bűnösnek. A rendőr urak azonban csodálkozva néznek egymásnak szeme közé, nevelnek, pipáznak, kártyáznak; a fontos felfedezésekről, melyeket a lapok em­legetnek, egyiknek sincs legkisebb tudomása is; nem is kutatjuk a „titokteljes gyilkossá­got“ — „majd felfedezi a publikum“ — mond az egyik furfangos rendőr; — „aztán a dit és dicsőség úgyis a mienk , miért fáradoz­nánk hát?“ És a dolog csakugyan így is törté­nik : előáll egy becsületes hosszúlábú polgár, el­mondja gyanakodásait, s ezeknek nyomán elő­­keríttetik a bűnös. E humoresk jellemzetes. Ha valaki a ma­gyarhoni életből hasonló humoresket akarna meríteni, akkor nem annyira hasonlót, mint el­lenkezőt kellene írnia. Pár­is, jan. 11. A törvényhozó­ testület vitái és a Mazzini­­féle merénylet közt oszlik meg a párisiak figyel­me. Berryer alapos beszéde még a kor­mánykörökre is mélyen hatott s az üdvözlők névsorában Laguerroniére nevét olvassuk, mi bizonyítja, hogy Napoleon figyelmét sem ke­rülte ki e remek beszéd. — Laguerroniére egyike azon államférfiaknak, kik minden mi­­nistérium alatt bírták a császár bizalmát s Na­póleon naponkint dolgozik ez államférfival ka­­binetjében, a nélkül, hogy a ministerek e mun­kálatokban mélyebb részt vennének. V­i­i­t­r­y felelete a kormány részéről nem bírta a kedélyeket megnyugtatni, sőt kitűnt e különben fényes­ szónoklatból, hogy a Berryer által felhozott tények mind valók s e szerint Fran­­cziaország egyetlen reménye a béke, egye­dül általa hozhatván rendbe a zilált pénzviszo­nyokat. A törvényhozó testület vitái Napóleon csá­szár részéről egy nyilatkozatot idéztek elő, ugyanis Guéroult és Havin még a szükséges aláírásokat sem bírván megszerezni a lengyel ügy érdekében felhozandó módosítványra nézve, Napóleon így szólott egy lengyel nagy úrhoz : „Szívesen segítettem volna Lengyelország sorsán, de mint ön is látja, Francziaország nem akarja“. A turini követségnél Párisban nagy zavar uralkodik. Nigra úr minden félhivatalos lapot síkra szállít, hogy a Mazzini-merénylet ellen fejezze ki a turini kormány méltatlankodását. Az iránt is tisztában van Nigra, hogy ezen kí­sérletnek nem lesz Olaszországra nézve kedvező hatása, mert végre Napóleon sem diktáltathatja magának a követendő külpolitikát orgyilkosok által. A telegraph eddig a merénylet minden részleteit tudatta, de talán új adat e részben, mi­szerint a párisi rendőrség­ teljességgel nem volt oly jól értesülve a gyilkosok szándéka felől, mint azt elhitetni igyekszik. Sőt Greco nyíltan bevallja , hogy ha előbb megkapja a pénzt Maz­­zinitól, akkor a merénylet végrehajtatott volna. Greco valódi fanaticus, ki nem hogy tagadná bűnét , sőt dicsekszik vele, d­ e mellett kitűnik, hogy anyagi érdek is vezérlő, különben nem várt volna új pénzküldeményre, hanem beérte volna a 40­0 frankkal, mely összeg de­cember 25-től január 14-kéig mindenesetre bő­ven elég leendett, hacsak nem regalirozza ma­gát a reco uram 200 frankos ebédekkel. Mazzini e vétkes kísérlet által az európai béke ügyének nagy szolgálatot tett; az olasz forradalmi párt átláthatja, miszerint hábo­rú esetében a turini kormány egyedül ma­rad , és hogy Napóleontól a villafrancai béke­pontokon túl semmit se remélhet, még azt sem, hogy Francziaország elhagyja Rómát. Ez iránt semmi kétséget nem akar fennhagyni a császár, annyira, hogy V­i­i­t­r­y beszédében előfordulván egy helyen Francziaország köteles­sége, védeni a pápa lelki hatalmát, — nehogy ebből némelyek ál-reményeket mentsenek, a „Moniteur“ e helyet a pápa világi hatalmára javította. A­mi a dán ügyet illeti, és a schleswig-hol­­steini kérdést, azt hiszik, hogy végre is meg­egyeznek a hatalmak. E meggyőződést azon tu­datból merítik, hogy utoljára is Anglia engedni fog, midőn aztán Austria és Poroszország sem követhetik az apró államok ábrándos terveit. A magyar népszínmű népnevelési tekin­tetben. A magyar népszínmű magában csekélységnek lát­szik, midőn oly fontos dologról van szó, mint a népne­velés. Túlfelől azonban a népnevelési kérdés oly ter­mészetű, hogy csekélységek is nagy befolyással lehet­nek reá. A nép, mely nagyrészt kézimunkával foglalkozik, a szellemi foglalkozást inkább csak pihenéskép és szó­rakozás végett használja. Ilyen szórakozási hely a va­sárnapi színház, tehát a népszínművek előadása azon iskola, melyből a nép alsóbb osztálya szellemi tanulmá­nyának egy részét meríti. Ha végig nézünk egy vasárnap a karzaton, lát­juk, minő figyelemmel kíséri a közönség az előadott darabot, mint figyel minden szóra, minő fogékony min­dennemű benyomásra. Valószínű­, hogy egész héten, munkája közepette, sokat beszél a vasárnapi darabról, s így az ott nyert benyomások eszmemenetére, erköl­csi fogalmaira, civilisatiójára stb. rém csekély befo­lyással lehetnek. A népszínműírók tehát a népnevelésre nézve bizonyos kötelezettséggel vannak felruházva, melynek, úgy látszik, a népszínművekből ítélve, nincse­nek egészen öntudatában. Mellőzzük ezúttal a népszínművek irodalmi be­csét, mellőzzük azon körülményt, hogyan készülnek né­mely népszínművek. Egy kezdő író t. i. felvesz vala­mely kopott tárgyat, felczifrázza néhány stereotyp alakkal, beszélteti ez alakokat bizonyos természetien, színpadias nyegleséggel, belesző egy rablót, ki a végén ugyan meglakol, de a darab folyamában közrészvét tár­gya, és kész a népszínmű. Vegyük ezúttal egyedül a népszínművek erkölcsi oldalát, s azon befolyást, melyet erkölcsi tekintetben a népre gyakorolnak. A morál igen tisztelt úr, s mindenki által magasz­talva van, de kevés ember van tisztában vele. Az írók nagy része azt hiszi, már eleget tett a morálnak nép­színművében, ha a bűnt bünteti, s az erényt jutal­mazza. Persze ez csak akkor történik, mikor a darab vége felé jár, a nép pedig jól meg tudja különböztetni az életet a comédiától; nagyon jól tudja, hogy az erény és a siker ritkán járnak együtt. Ok nélkül mondják tehát a becsületes mesterle­génynek, a ki magát becsületesnek érzi és szegénynek ismeri) hogy elég, becsületesnek lenni a meggazdago­dásra, vagy hogy a nem-becsületes ember mindig tönkre jut. Nem hiszi el. Inkább mondjuk neki, hogy a szegény ember is boldog lehet, ha jó lelkiismerete van, hogy a köte­lességet minden áron teljesíteni kell, mert köte­lesség és Isten akarata-Midőn a nép figyel, minden, a­mi nagy, fellel­­kesíti. Ilyenkor a nép nagylelkű és büszke; sze­reti hallani a nagy áldozatokat, látni a nagy jelleme­ket. Csalatkozik, a­ki azt hiszi, hogy a néphez gyerme­­kies hangon kell szólani, mert nem érti meg az igaz emberi szenvedély hangját. Épen oly nehéz megtanul­ni a dajkák idétlen nyelvét a gyermeknek, mint a felnőtt emberek beszédét, így van ez a népnél is. Bár­gyú gondolat azt hinni, hogy le kell ereszkedni annak, a­ki a néphez akar szólani. Midőn Francziaországban ingyen előadás van, a nép Corneille-t szalad hallgatni, Pesten pedig Shakespeare előadásán a karzat többnyire tömve van. Adjunk a népnek mindjárt nagy morális ad­juk művészi alakban. Hagyjuk az operett és Dunanan­­féle darabokat a félig civilizált urficskáknak; a nép fogékony szellemét azonban tápláljuk nagy mes­terekhez méltó művekkel. A­mit a népszínmúiróktól főként kívánunk, az, hogy ne áldozzanak sem a könnyű morálnak, sem a rosz ízlésnek. A bűn soha sem lehet szeretetreméltóbb mint az erény, a rút nem lehet vonzóbb mint a szép.Van­­nak ugyan raffinirozott gyöngéd dolgok, melyek csak magasabb miveltségű embernek tetszhetnek, azonban a­mi valóban nagy és örökké az marad, az egyszer­smind mindig magára vonja a tömeg bámulatát. — Azt mondja egy franczia tudós, hogy minden em­bernek több esze van mint Voltaire-nek. Ez nem áll. A tömegnek nincsen esze, hanem van józansága és nagy érzése, mégpedig több mint a legnagyobb embernek, mert bármily nagy valaki, egy ember sem lehet nagyobb, mint az összes emberiség. A Szigligeti által teremtett magyar népszínmű avulni kezd, kik pedig újat akarnak teremteni, még eddig siker nélkül jártak el. A­helyett, hogy a népet mivelnék, visszaviszik régi faragatlan szokásaira és beszédmódjára, és a hazafiságot szorosan összefűzik a betyársággal. A rabló többnyire egy vértanú, ki a kö­zönség rokonszenvét birja és inkább Szerencsétl­­­e­n mint vétkes. A magasabb kötelességérzetet sehol sem, vagy pedig ritkán találjuk, valamint azon eszmét, hogy a kötelességet nem jutalomért kell teljesíteni, ha­nem azért, mert kötelesség,­­ hogy a boldogság nem a gazdagságban áll, hanem a tiszta lelkiismeretben. E néhány észrevételt alkalomszerűnek találom azokhoz intézni, kik a budai népszínműi pályadíjra pá­lyázni szándékoznak. Bodai: Ezt követte F­á­y András „Régi pénzek“ czímű vígjátékának előadása, melyben hajdan a kitűnő művész­nek egyik legkedvenczebb szerepe volt, a fukar uzsorás­ban. Az előadás végeztével a márvány szobor, melyet Izsó hazai művész meglepő sikerrel állított elő puszta arczkép után, a színház előcsarnokában, e czélra alakí­tott fülkében volt felállítva. Hozzácsatoljuk az ünnepély e rövid vázlatához M­e­­gyerinek szintén rövid életirását. Ki ne emlékeznék szomorúan — olvassuk a nem­zeti szinház 1844 diki évkönyvében — az 1842-ki dec. hó 14-ik napjára, melynek délutánján népeztek kisérének egy gyászmenetet a váczi út melletti sirkertbe. Az el­hunyt a hazai művészetek egy nagy papja, Megyeri Ká­roly volt, született . 1798-iki január 24-én, Nyitrame­­gyében, hol atyja gazdasági tiszt volt. 1811-ben Hold­­mező-Vásárhelyen, Csongrádban, hova leszármazának, legelőször lát a szini előadást, s lelkét annyira megragad­ta a vágy e művészetnek áldozni, hogy bár serdülő ifjú­ságában atyja által egyéb foglalkozások lőnek számára a mezei gazdálkodásban kijelölve, mind iskolai pályája, mind gazdasági foglalkozásainak közepette lelkében csak a színészetnek élt. 1817-ben lángra gyűlt szenvedélye ki­­vallatá vele atyja előtt szándékát, ki bár aggodalommal, mégis megegyezék, hogy szive szagát kövesse, erősen hívén, hogy sanyaruság, szenvedés, részvétlenség, gúny, üldözés, melylyel az akkori előítéletes kor a színészetet ostorozó, legjobb iskola leend reá nézve, hogy őt a ke­vésbé sanyarú pályára visszatérítse. De valódi szenve­dély akadály által nem hülhet el, csak boldogulhat, vagy megtörhetik , azaz fölemészti magát. Csüggedetten küzdött sorsa viszályival, s a szenvedés nem törte meg szellemét, de elszomorítá a naponkénti tapasztalás, hogy rongyfedte vándorcsapatjával a művészetben nem messze haladhat, s igy mindinkább föléledt benne a vágy, egy rendezettebb s jelesebb színész-társaság tagjává lehetni. Az időben a Debreczen és Nagyváradon működő társaság tartatott legjobbnak, de oda bejuthatni atyja segedelmére volt szüksége. 1820-diki tél kezdetén tehát czéljára törekvő látogatást ten atyjánál, ki a várt segély helyett írnoki hivatalba ülteté, így reményeinek tündér­képeitől meg­fosztva, még nyolcz hónapig gyötrődék, mig csakugyan sikerült újra vágyait kielégíthetni, újólag hivatását kö­vetvén. Innét kezdődik pályájának cselekvőbb szaka. Mindenütt, hol megfordult, közszeretetben és lángelméje művészi teremtményei becsültetésben részesültek. Több ízben látta őt Debreczen, Fehérvár, Komárom, Győr, Pozsony, az ország fővárosa Pest, és ismét Miskolcz, Szeged, Temesvár sat., úgy nemkü­lönben a testvér Erdély; míg Kassán 1829-ben a kitűnő pártolást nyert erdélyi dalszinész-társasággal az ő művészi munkálkodása is tartósabb pártolásra lelvén, lelke irányának megfelelőbb helyzetben találta magát. A társaság Abaujmegye lelkes rendei által hazafiasan pártoltatva, a művészetért hő­kebellel lángoló Berze­­v­i­c­z­y báró áldozatai által s kormánya alatt egy időre megállandósittatván, szeretett pályatársai Kántor­áé, Déryné, Szentpéteri, Udvarhe­lyi, Szilágyi Pál sat. körében színészi pályája szebb napjait élte. Szakadás, egyet nem értés, a magyar­nak átka, most némileg áldása jön. 1833-ban tavaszkor a kassai társaság nyári szakra kétfelé oszlott. Megyeri azon részt kisérte, mely Kántor­né, Barth­a, Pály,Telepy sat.-vel egyesülve, R­i­m­a­s­z­o­m­­bat,Váczon keresztül utazván, a budai vár­beli színházat foglalá el. A közönség lángoló szeretet­tel karolta föl a kis számú, de jeles tagokból álló társa­ság által képviselt magyar színészet ügyét. Megyeri kitűnő genialitása, társai fényes tehetségeivel, s szorgal­mától gyámolitva, nem kis ösztön vala lelkesedésre, mely­lyel Pest vármegye rendei a magyar színészet ügyét pártolásba vévén, azt tartós buzgalommal fenntartották, s 1837-ki aug. 22-én a pesti magyar (most már n­e­m­­z­e­t­i) színházat megnyitva, mintegy fény­csarnokot nyi­­tanak az eddigi árva magyar színészetnek. Mily buzgó ke­bellel felelt meg Megyeri hivatásának, azt a két fő­város lelkes közönsége tudja, mely a dicsőült művésznek oly számtalanszor adózék részvétével, melyet az élvezet gyönyöre csalt ki szempilláira­ A temetés délután 3 órakor történt fáklya és ze­­nekisérettel, s egy szívreható bucsuénekkel, a nemzeti színház kardalnokai által énekelve. Végtisztelet adására tömérdeken sereglettek egybe és kisérték egész sírjáig, hol mielőtt leszállittatnék, pályatársa F­á­n­c­s­y meleg szív­ből fakadt beszéddel búcsuzék el tetemeitől. * Vasárnap, f. hó 17-én délután 1­.16 órakor a nem­zeti múzeum díszteremében történeti hangver­­s­e­n­y adatik harmoniumon­ előadással összekötve, Z­e­t­t­n­e­r L. A. úr által Bécsből. Mű­sorozat. (Az előadandó zeneművek közül itt Pes­ten még egyik sem adatott elő nyilvánosan.) l.a) „Mária­­dal“ Prätorius Mich. (XVI. századból.) b) „Balleto“ G­a­s­t­o­r d­i Giovanni. (XVI. századból.) Négy hangra a capella téve, magándalok és karra. A magándalokat elő­adják : P­a­u­l­i­ M­a­r­k­o­v­i­c­s a., Hofbauer k. a, Pauli és Kös­zegh­y urak, a nemz. szinház tagjai. 2. a) „Tocatta“ (orgonára) M­u­f­f­a­t Theophil. (XVI. századból.) b) „Passacaglia“ (orgonára) Fres­co­b­a­l d­i Girolamo (XVI. századból.) Harmoniumon előadja a hangverse­nyző. 3. a) „Philippe je vous demant" Chansons, T­h­i­b­a­u­t, navarrai királytól (XIII. század­ból.) b) „Pour conforter ma pesance“ Chansons, előadva Pauli ur által, hárfán kiséri D­u­b­e­­­z ur. 4. „Áb­ránd" (üteny-felosztás nélkül) Cantabile Bach C. Ph. Em. (XVIII. századból.) Harmoniumon előadja a hangversenyző. 5. „Sonate“ (Largo-Allegro-Aria) hegedű- és zongorára L­o­c­a­t­e 1­1­i Pietro (XVIII. századból,) előadva Spiller és Stocker Ede urak által. 6. „Duo des Roses“ Rousseau J. J. (XVIII. századból,) előadva Paul­i­ M­a­r­k­o­v­i­c­s a. és Pauli ur ál­tal, zongorán kiséri K­o­v­á 11 s­i­k­er. 7. a) „Adagio“ (C-dúr) Haydn József (XVIII. századból.) b) „Andante“ (H-moll) Mendelssohn Bartholdy (XIX. század­ból.) Harmoniumon előadja a hangversenyző. 8. „En­semble“ az „elvesztett éden“-ből Rubinstein An­tal (XIX. századból.) magándalok és karra, harmonium és Napi újdonságok. * Megyeri emlékünnep. F. hó 13-kán ment végbe a nemzeti színházban Megyeri szobrának ünnepé­lyes leleplezése, díszes, szépszámú közönség előtt. Megkezdte az ünnepélyt az összes, díszjelmezbe öl­tözött szini személyzet által elénekelt nemzeti hymnusz Kölcseytől. Azután E­g­r­e­s­s­y Gábor szavalta Jókai Mór­nak ez ünnepélyre irt költeményét. Péntek, január 15. Az életbiztosítás és az Anker. Korunkban az önsegélyzés elve az, mely min­den emberbaráti intézményt átleng és úgyszólván moz­donyává vált minden nemesebb törekvésnek. A franczia közmondás,,Aide toi, et Dieu l’ aidera“ napjainkban nem üres frázis többé, hanem éltető elem­mé vált, melynek üdvös hatása alatt társulatok virág­zanak, egyesek gyarapodnak, és a biztosítás, neveze­tesen az életbiztosítás nagy eszméje napról napra na­gyobb tért foglal el. Az életbiztosítás eszméje legközelebb állván az önsegélyzés fogalmához, mindenesetre méltó arra,hogy azok, kik a népre közvetlen, vagy közvetve befolyás­sal bírnak, ezen eszmét a nép minden rétegében ter­­jeszszék és gyü­mölcsösítsék. Valóban kevés nemzetgazdászati tudomány kí­vántatik ahhoz, hogy mindenki belássa, m­aszerint az életbiztosítás még a vagyontalanokat is megóvja a nyo­mor sanyargattatásaitól. Takarékosságra tanítja az embereket, és minthogy a takarékosság egyik főerény, kézzelfogható, hogy az életbiztosítás nemcsak anyagi szempontból, de erköl­csileg is hat a közjólétre. Számtalan szegény család és egyes ember az életbiztosításnak köszönheti, hogy öreg napjaiban nincs minden támasz nélkül. Ezen tudat magában mennyi erkölcsnek kutfor­­rása ! Megmenti a szegényeket a csüggedéstől, buzga-­­ lomra serkenti a munkaképességet, és így a tettleges vagyont a szónak nemcsak nemesebb, de tényleges ér­telmében is pótolja. Ezeket előrebocsátva , sajnosan kell constatkroz­­nunk azon szomorú tényt, hogy az ebbéli intézetek erélyes mozgalmaik daczára az életbiztosítás eszméje mégis leginkább csak a műveltebb osztályokba bírt eddigelé magának utat törni, holott ép az volna a fel­adat, hogy a szegényebb sorsnak, a nép biztosítsa ma­gát az ínség, az aggkori elhagyottság és ny­omor ellen. Az életbiztosítás terén ép úgy vagyunk, mint más biztosításnál, vagy talán még roszabbul. Ha a tehetős ember háza leég, fel bírja ő azt épí­teni, ha mindjárt nincs is biztosítva, de a szegény há­za után vész. Hát még ha az élet nincs biztosítva. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a nép­nél való közöny az életbiztosítás ellen leginkább on­nan származik, hogy hazánkban nincs elég életbiztosi"

Next