Sürgöny, 1866. május (6. évfolyam, 99-123. szám)

1866-05-05 / 103. szám

Hatodik évi folyam Szombat, május 5. 1866. . t ! k « * »• c *♦** * ’ V » Szerkesztőségi iroda: Pest, uri-utcza 1. szám. Kiadó­hivatal: Patten, (barátok tere 7-dik szám.) Kéziratok véret küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek csak rendes levelező­inktől fogadtatnak el. _ _ Majsán-lin­-actésel£ : egy bnsikos petit-sor egyszeri hirdetésért 8 kr, kétszeri hirdetésért 7 kr , háromszori vagy többszöri hirdetésért 6 kr számittatik minden beik­tatásnál. A bélyegdíj külön, minden beiktatás után 30 kr o. é. — Külföldről hirdetéseket átvesznek a következő árak : Majnát Frankfurtban és Ham­bur­g-Alti­éiban Hansenssteiti é« Vog­ler, Hamburgban Tfirkhu­lm ,Tálcai» ; Lipcsében Eru­sttíjz M. és l’ort Ernő urak. Előfizetési áram­ Naponta­ ponttii szétküldéssel. Budapesten házhoz hordva. Egész évre ....... 20 frt. Egész évre....................18 frt­a• Félévre................................10 , Félévre........................... 9­­ , Negyedévre............................ 5 „ Negyedévre ... 4 „ 60 „ If-gg-1.. U J*. ' I -ajjaia HIVATALOS RÉSZ. Ö cs. k. Apóst. Felsége f. évi apr. 22 én kelt legf. határozatával Fischer Mór, a herendi porczellán­­gyár birtokosának, mind az állam, mind a hon körül szerzett kitűnő érdemeinek elismeréséül, díjmentesen magyar nemességet adományozni méltóztatott. Ugocsa megye főispánja adorjányi R­á­t­h­o­n­y­i Lajost megye­ törvényszéki ülnökké nevezte ki. Hirdetmény, vonatkozólag a bélyegzett levélboritékokból ki­metszett bélyegekre. Postadíjmentesítési jegyeket, melyek bélyegzett levélboritékokból kimetszetnek, levelek bérmentesíté­sére felhasználni nem szabad, minek következtében ilyen levelekre áttett bérmentesítési jegyek a postahivatalok által mint meg nem lévők tekintetnek. Kelt Pesten, 1866. ápril hó 28 án. A cs. k. postaigazgatóságtól. NEM HIVATALOS RÉSZ. Lapszemle. Az „Oestr. Z tg“ ma következő czikket hoz: „Néhány nap óta az úgynevezett centralista la­pokban a birodalmi tanács egybehivatása melletti rend­szeres mozgalommal találkozunk. A pillanat szükségét, a külhelyzet nehézségét érvényesítik e kívánat főindo­kául s lehetőleg kápráztató ékesszólás tényét használ­ják fel, hogy a kormány s népképviselet összehatása hasznossága­ s üdvösségének gondolatát kitüntessék. Ily általánosságban nem is kívánjuk e gondolat helyes­ségét tagadni. Hisz a kormánynak komolyan szívén fekszik, hogy egy központi képviseleti orgánum alkot­­tassék, és­pedig nem fictitív, hanem valódilag életképes, a birodalom öszérdekeit felölelő, s ha e ezélt az ekkorig nem teljesedett, úgy annak oka nem a kormány volt, hanem az idő rövidsége, mely alatt a különböző állam­jogi összeütközések nem egyenlíttethetőnek ki. „Ezen összeütközéseknek létezése immár tagad­­hatlan; azok a népek szive belsejéig hatnak, s azok, kik egyszerűen a birodalmi tanács egybehivatását, ille­tőleg a sept. manifestum megszüntetését kívánják, talán nem sejtik, mily mélyen sértőleg, sőt egyenesen feliz­­gatólag hatna ily tény nem csak Lajthán túl, hanem a Lajthán innen is sokfélekép. Ha ezt sejtenék, megtiltaná nekik hazafias érzületük, hogy oly követeléssel lépjenek elő, mely csak veszélyeket s uj elkeseredéseket idéz­hetne elő. Kívánják a bírók­ tanácsot s elmulasztják még árnyékát is adni a bizonyítéknak arra nézve, hogy e gyülekezet, habár teljesszámu nem lenne is, de leg­alább megközelítőleg a birodalmi népesség többségét képviselné. Miért nem intézik a szóban forgó lapok intéseiket s felszólításaikat a magyarok s erdélyiekhez, a horvátok, csehek, lengyelek és szlovénekhez ? Miért nem igyekeznek e népeknek idegenkedését a birodalmi tanács eszméjétől legyőzni ? Miért teszik a kormányt felelőssé azért, a­mit egyszer a birod. népesség többsége nem akar, holott különben a többségek elvét oly élénken hangsúlyoztatják ? „Ámde megelégedésünkre látjuk, hogy a nevezett lapok felfogásaik s kivánatukra nézve legkevésbbé van­nak önmagukkal tisztában. Mig p. a „Presse“ f. hu - án az olasz kamra egyhangúságát tartja elénk, a nélkül, hogy megfontolná, várjon annak szavazata tartós ered­ményeket s nevezetesen azt előidézni képes lesz e, hogy az ott oly nyomasztó agrót csökkentse : maga e lap is egy pár sorral odébb eláll a birod. tanácsi kívánattól, s azt hiszi, hogy egy ad hoc egybehívandó birodalmi kép­viselettel is be lehetne érni, s az ily gyülekezetnek csak azon biztosítást kell adni, hogy az alkotmánykérdésnek ezen egybegyűlés nem fog praejudikálni, hogy mind­azon országgyűlések képviselőinek megjelenéséről biz­tosítva legyünk, melyek a monarchia fentartását őszin­tén óhajtják. Alig hiszszük, hogy a magyar országgyű­lés ezen mód javára fogna nyilatkozni, pedig mindamel­lett sem mernék azt e miatt legális érzület hiányáról vá­dolni. S mi lenne az ily gyülekezet egybehivása egyéb, mint rögtönzés és perrogálás ? „Ugyanez áll a „N. Fr. Pr.“ egy javaslatáról, mely az hiszi, hogy elég a szűkebb birod. tanácsot egy­behívni ; ez bizton találkozni fog a magyar országgyű­léssel, hogy vele egységesen tanácskozzék és segédke­zet nyújtson. Ezen lap nyilván nem látja, hogy minden testületet forma szerint delegálni kellene, hogy a birod.­ügyek fölött döntő határozatokat hozzanak. A szűkebb bir. tanács ily delegálása már egyszer történt; ez ugyan nagyon egyoldalú volt, a­mi még most is fájlalandó, de mégis nem volt absolut gyakorlatiatlan. Ámde mi történnék, ha ezen testületek határozata egy nagy kö­zös ügy, példa az egy nagy háború folytatására kellő eszközök fölteremtése iránt, mégis nem egységesen, hanem egymástól különbözőleg ütne ki ? Szabadna-e a kormánynak, ezen legalább is nem lehetetlen esetet előre látva, kimondania, hogy mindkét testület hatá­rozata által egyformán kötve érzi magát? Föltehető-e, hogy, a­mint Minerva Jupiter fejéből kiugrott, a helyzet­ből azonnal egy ad hoc alakítandó delegatív eszméje fog kikelni ? Kételkednünk kell ebben, bármint óhajt­juk is, hogy épen a birodalom viszonyainak súlyossá alakulta minden oldalról azon gondolatot megérlelje, miszerint egy központi birodalmi képviseletre a biroda­lomnak szüksége van. Nem mernék a kormánynak ta­nácsolni, hogy a jövő reményeit, jogos és szép remé­nyeket, de melyek a valósulás bizonyosságát nélkülö­zik, anticipálja s ezért az erő egy elemét gyöngitse, melyen épen e válságos perezben a szükséges siker minden biztosítéka nyugszik. „Ha fent a csillagokban meg van írva, hogy fegy­verhez kell nyúlnunk, miszer­t igaz jogunkat, a monar­chia jólétét és épségét megvédelmezzük, úgy semmi sem sürgetőbb, mint az erők minél inkább i­s gyor­sított öszpontosítása. Habár az országok és király­ságok most még el vannak is eltérő államjogi vélemé­nyek által választva: a korona iránti bizalomban, az Austria ügyének igazsága iránti meggyőződésben, az összmonarchia ügye iránti odaadásban, a birodalomnak zsákmányvágyó ellenek általi megaláztatása s megrö­vidítésének lehetőségétől való irtózatban mégis mind­egyek. Ezen egyetértés nagy s fölemelő tény, mely a valóban czélhoz vezető utat világosan kijelöli. „Ki a tényt tagadni akarná, azt a monarchia ellen­ségei közé kellene sorozni, s tőle valóban nem lehetne jó tanácsot várni Azonban ha, mint meg vagyunk győ­ződve, e tény nyomatékát a centralista párt vezérei s lapjai is elismerik, úgy semmiesetre sem vonhatják el magukat azon következtetés elől, hogy a válságos perez nem viták, hanem az odaadás, hűség, áldo­zatkészség tényei által fordítható jóra. Az ily mentő tények iránti fölhívást Austria népei, eredet­i állam­jogi igények különbsége nélkül, mulhatlan szükség ese­tében megpróbált készséggel fogják követni s a száza­dok dicső történetéhez a becsület új lapját csatolni.“ A„Debatte“ nak tegnapi czikke a helyzetre vonatkozólag tényleges felvilágosításokat hoz. A szö­vetségi reformot illető porosz körjegyzékre nézve meg­jegyzi az idézett lap: „Köszönetreméltó nyíltsággal nyilvánítja ama jegyzék, miként szándékozik Poroszor­szág a középállamok irányában eljárni, s hogy a leg­szélső nyomós eszközével reméli azokat megfélemlít­hetni. Alig hiszszük, miszerint a német közép- és kisál­lamok, melyek önállóságát a „Köln- Zig“ már ma el­­dekretálja, azon dicsőségre vágyódjanak, hogy a poros­z tervnek valósulását elősegítették. Berlinből mindent megkísértettek, hogy a középállamokat a rendelteté­süknek megfelelő útról eltérítsék, s még azt is állíták, hogy Bajorország már meg van nyerve. A­mi már B­a­­jorországot illeti, azon helyzetben vagyunk, kije­lenthetni, miszerint magatartása Austria irá­nyában még mindig határozottan baráti és szövetséghsnek nevezhető.“ Kapcsolatban ezzel megemlítjük, miszerint a b­a­­jor hírlap, megc­áfolván azon hírt, mintha Mün­chenbe akár Poroszország akár Austria részéről felszó­lítás érkezett volna a rendkívüli hadi rendszabályok visszavétele iránt, mindamellett tökéletesen helyesnek nyilvánítja a „Karlsr. Zrg“ által kifejezett azon gondo­latot, hogy a bajor kormány a katonai biztosító rend­szabályok iránti nem örvendetes kényszerültség alól csak akkor fogja magát fölmentve érezni, ha a harczi veszély Németországban tökéletesen elhárítva lesz. „Nincs nemzet, mely ily válságos pillanatban nagyobb erélyre és elhatározásra volna képes, mint a magyar. Nincs nemzet, melynek lovagias jelleme és becsületérzete hevesebben fellázadna, mikor fejedelme ellen méltatlanság követtetik el, midőn őt jogaiban dölyfös és elhízott ellenségek által veszélyeztetve látja, mint a magyar. De nincs is nemzet, mely jogérzeténél és saját érdekénél fogva nagyobb mértékben hivatva volna arra, hogy a fejedelmet és a birodalmat ezen aggasztó helyzetben, történelmi vitézségének és morális nagy nyomatékának egész súlyával támogassa. „Valljuk meg az igazat: azon viszálykodás, mely a középponti hatalom és Magyarország között eddig létezett, csak­is azon szilárd meggyőződésnek diadalára szolgált, hogy a birodalom politikai tényezői egymásra kölcsönösen és egy iránt szorultak; hogy a birodalom jóléte és politikai súlya szintúgy, mint nemzetünk sorsa és alkotmányos létünk biztonsága a mondott tényezők közti jó egyetértéstől függ; hogy a jog és méltányosság alapjára fektetett jó egyetértésben rejlik mindkét té­nyezőnek egyedüli biztosítéka és életfeltétele. „E szilárd meggyőződés késztető a fejedelmet és nemzetünket is a függő államjogi kérdések feletti be­ható és őszinte értesülésre, s ugyanazon meggyőződés hatása alatt várják a birodalom többi alkotmányos népei e kérdések megoldását, illetőleg ezekre nézve a részükre is fenntartott alkotmányos hozzászólást. „Ha a balsors úgy akarja, hogy ezen nagyszerű és szépreményű­ átalakulás műve egy igazságtalan háború közbejötte által megakasztassék, vagy legalább teteme­sen megnehezíttessék, ez olyan csapás, mely az érde­kelt tényezők meggyőződését meg nem változtathatja, sőt mely őket fájdalmasan ugyan, de csak akként hat­hatja meg, hogy épen a megakasztott mű­ és az ahhoz kötött magas czél tekintetéből, minden erejüket fordítsák arra, miszerint a calamitást, mely boldogabb jövőjüknek útját állja, minél biztosabban elhárítsák és minél eré­lyesebben legyőzzék. „A hűség, a lovagias nemes érzet és az önfenntar­tás ösztöne egyaránt intenek tehát arra, hogy le nem mondva jogos követeléseinkről, sőt ezeket addig is, míg az átalakulás műve teljesedésbe mehet, fenntartva, mind­azáltal e válságos és veszélyteljes pillanatban legfőbb gondjainkat és hazafias elszántságunkat annak javára központosítsuk, minek fentartásában minden érdekeink életfeltételét ismerjük fel. „A pragmatica sanctio által szentesített közös védelem azon jelszó , melylyel egyedül róhatjuk le ily pillanatban a Felség és haza iránti hűség­ szabta kö­telességünket !“ A bécsi lapok bővebben taglalják az ápril 26-ki két austriai jegyzéket. Az egyik a le­fegyverzésre vonatkozik Poroszország irányában, a má­sik az Elbe herczegségekről szól. Ausztria kész vissza­vonni a porosz határszélen tett dislocatióit, de az Olasz­ország felől fenyegető veszély kötelességévé teszi, hogy délen seregeit összevonja. Az Elbe herczegségekre vo­natkozó jegyzékben a bécsi kabinet megújítja korábbi ígéreteit, hogy kész Poroszország irányában politikai és katonai engedményeket tenni, de viszont a berlini ka­binet is ismerje el a német szövetség jogát arra nézve, hogy a herczegségek jövő uralkodójának kijelöléséhez hozzászólója legyen. — A „Neue Fremdbl.“ így ír: „Ha az apr. 26-ki austriai jegyzék, mely a herczeg­­ségi kérdések megoldása iránt Berlinbe pozitív javas­latokat juttatott, nem volt képes ott békés tárgyalásokat idézni elő, ugy a porosz kabinetnek kezdettől fogva az volt czélja, erőszakosan oly eredményeket idézni elő, melyek a herczegségek annexióján s a szövetségi refor­mon messze túlmennek. Akkor Németország meghódí­tása s a porosz császári korona volt czélba véve. A po­rosz kabinet lehetlen, hogy hitte volna, miszerint Ausz­tria, fegyverhez nyúlás nélkül, valaha többet hagyjon jóvá, mint amit jegyzékében megengedett.“ — A „Presse“ kurtán és szabatosan azt mondja, mi­szerint azon állás, melyet Austria ezen diplomatiai ok­mányban elfoglal, tökéletesen correct. Az „O. D. P.“ elismerését fejezi ki azért, hogy a jegyzékek által a tárgyalások félbeszakittatása előtt újólag constatáltatott, mennyire óhajtá Austria a békés kiegyenlítést még az utolsó órában is s mennyire volt arra kész. — A „Fremdle 1“ a jegyzékeket becsületes szándékú hivatkozásnak nevezi Németország s Európa közvéleményére , s a „D­e b a 11 e“ így ír: „A jegyzék (a schleswig-bolsteini kérdésbeni definitivumot illető) újólag s a legbehatóbb módon tanúsítja még egyszer, hogy Austria a maga részéről a legőszintébben töreke­dett, menten az önzés minden indokaitól, Németország s a herczegségek jogát megőrizni, és hogy másrészt soha sem tagadá meg a legnagyobb készséget, Porosz­­ország igazságos követeléseinek igazságot szolgáltatni. Igazságosnak lenni Németország iránt, igazságosnak Poroszország iránt : ezek valának az elvek, melyek által magát Austria a fenforgó kérdések elintézésé­ben vezetteté. Ezen jegyzék, Austria végrendelete a herczegségi ügyben, maradandó becseset fog birni, habár nem fogna is gyakorlati jelentőségre jutni­“ A „Magyar Világ“ is megragadja a helyzet által sürgetett alkalmat, hogy annak fontosságát a nemzet szivére kösse, mondván: A „Pesti Napló“ visszaemlékezést közöl 1741 re; czikke első részében előadván a birodalom akkori válságos helyzetét s különösen azon magatartást, melyet akkor Magyarország e nagy kor­szakban ugy a dynastia, mint a birodalom irányában tanúsított, s melylyel loyális lelkesedése s önfeláldozása által sikerült azoktól a fenyegető veszélyt hősiesen el­fordítani. A czikk ez első része igy szól: „1741-ben az európai continens legnagyobb része fegyverben állott a Habsburg dynastiának, mely férfi maradékaiban teljesen kihalt volt, leány örököse, Mária Terézia ellen. Egy tartomány — Slézia — elvesztésén kívül, a nevezett uralkodóház örökségét alkotott mo­narchia diadallal állotta ki a végpusztulással fenyege­tett vészt. A fiatal királynő merőben védtelennek látszott még kisebb mérvű támadások ellen is. Nő lévén, a né­metországi császársághoz nem lehetett reménye, sőt a megtámadtatás hirtelensége miatt arra sem volt ideje, hogy férjét és régens­társát , lotharingiai Ferenczet emelje ezen méltóságra, melyet csakhamar egyik ellen­sége, az akkori bajor fejedelem foglalt el. Mária Te­rézia pénztárában, trónraléptekor 1740-ben, octoberben csak 90 ezer forint volt; a hadsereg összes létszáma 60.000 ember, melynek az olaszországi birtokokat és a rajna melléki Belgiumot is fedeznie kellett. A hadsereg gyengeségéről való közvéleményhez járult az, hogy három évvel azelőtt a már akkor lenézett török sereg győzelmeket vett rajta, s a hajdani leghíresebb tábor­nokok meghaltak (mint Eugen herczeg), vagy nagyon elvénl­ltek (mint gr. Pálffy János.) Alig két hóval Mária Terézia trónralépte után, Frid­­rik porosz király elfoglalja a csaknem egészen védtelen Sléziát, az ellene küldött osztrák dandáron győzelmet nyer; a bajor fejedelem a franczia szövetségesekkel együtt 1741-ben Linzben volt, Felső-Ausztria elveszett­nek látszott. Bécset komolyan féltették, s főleg az mente fel ezt, hogy a bajor fejedelem jobbnak tartá Bécs helyett Prágát foglalni el Csehországgal együtt, mi meg is történt. Olaszországban Nápoly, Spanyolor­szág és Szardinia támadt az austriai ház ellen. Mindezen megtörtént csapások és fenyegető ve­szélyek közt elszomorító volt, hogy II­dik Fridriket Slézia népe, kivált a protestánsok, tárt karokkal fogad­ták . Csehországban a legtekintélyesb családok mutat­ták be hódolatukat a bajornak ; Felső Ausztriában sem hiányoztak a hódolók, s maga Bécs akkori népének egy része is nem alaptalanul gyanusíttatott, hogy ti­tokban a bajorok felé hajlanak sympathiái-Ily veszélyek közepett történt, hogy Mária Te­rézia az 1741 iki pozsonyi országgyűlésen, September havában, az ország rendeinek kijelenté, hogy egyedüli reményét a magyarok hűségében veti. És Magyarország mind dynasticus érzelemből, mind pedig a „sanctio pragmatica,“ amaz alapszerződés iránti hűségből, melyet egész Európa szentesített volt, hogy aztán csaknem egész Európa kormányai hitsze­gőkké legyenek iránta. s Magyarország kikiálta Po­zsonyban, hogy „életet és vért“ kész áldozni királyáért, s ezen ünnepélyes ígéretét tettekkel váltotta be. Magyarország mentette ki a veszélyből a monar­chiát. Nemcsak vitéz fiakat állított a harertérre, s nem­csak vagyont áldozott a hadak eltartására, hanem mo­rális erőt adott a hadseregnek , és hathatósan felemelé a levert kedélyeket a monarchia minden népeinél; míg az ellenség döbbenve vette észre, hogy nem holt terü­letek feldarabolásáról lehet szó, mire kiindultak, hanem életerős nemzetekkel van dolga. A pozsonyi országgyű­lés fellelkesedése felvillanyoza a népeket, lelket öntött az összes monarchiába, annyival inkább, hogy nem üres ovatió volt az, hanem realitás volt mögötte. 1741. táján még szó sem lehetett arról, hogy Magyarország törvényes megkérdezése nélkül vegyenek hadi subsi­­diumokat az országból. A­mit Magyarország felajánlott, önkéntesen adta. Igaz, hogy szerződés kötelező a mo­narchia védelmére, de a­mit tett, egy függetlennek kötelesség­ teljesítése, és nem egy szolga vontatott enge­delmessége volt.“ A czikk második része az 1741 ki külügyi vi­szonyok fölött tart szemlét, kitüntetvén ama mozzana­tokat, melyekben az akkori európai állapotok a mosta­niakhoz hasonlítanak, s ugy ebből, mint a viszonyok je­len állásából a valószínű eshetőségek- s fejlődésekre von következtetést- E tanulságos rész így szól : „A porosz király, II. Fridrik, kinek apja a prag­matica sanctiót megerősítette volt, s nem ten kivételt és kifogást Sléziára nézve, megtámadá Sléziát. Megtáma­­dá, holott pár héttel azelőtt a legbarátságosabban üd­vözlő Mária Terézia trónraléptét, s nagy hadi készüle­tei közt, melyeket titokban folytatott, a legmegnyugta­tóbb nyilatkozatokat tette „a magyar királynő“ iránt (ez volt diplomatiai czime M­ Teréziának, ki német csá­szár nem volt, s akkor, mint tudva van, nem létezett az „austriai császári“ czim.) Fridrik minden háborúüzenet nélkül tört be Sléziába,­­­s miután elfoglalá, azt mondá : Poroszországnak szüksége van ezen területre, és meg is fogja tartani,­­ különben ő a legjobb akarója az aus­triai háznak, s kész vele nemcsak békében, hanem szö­vetségben is lenni. Az újabb idők alig képesek ehhez fogható perfi­diát felmutatni, nagyobb cynismussal s a politikai mo­rál nagyobb kigúnyolásával párosulva. De Poroszor­szág akkori gonosz tette nagyobb volt egy barátságos hitegetéssel áltatott szomszéd megrablásánál. Táma­dása egész Európát háborúba keverte. Ő vitte bele az akkor békés szándékkal volt franczia kormányt, s ennek szövetsége által lett merészszé a bajor. — Ezen bonyo­dalom bátorita fel aztán az ausztriai ház minden irigyeit és ellenségeit: a spanyolt, az olasz és a német fejedel­meket. Egyedül Anglia lépett fel Austria mellett. Először pénzzel segítő, aztán hadsereggel is. Az orosz nem ve­gyült ugyan közvetlenül a harczba, de halászott a za­varosban. Már azelőtt belekötött volt a megalázott és megrablott Svédországba. Követe sokkal kihivóbban viselte magát Stockholmban, mint értünkre Mencsikoff Konstantinápolyban. Az 1741 ben kezdődött európai zavarok közt az orosz elvette Finnland egy részét,­­ és Svédország még nagyobb kárt is vallott volna, ha Oroszországban a trón akkor szilárdabbul áll vala. 1741-ben Francziaország szomszédja volt a német­­alföldi osztrák birtokoknak. Ezen nyugati hatalom az azelőtti és azon században sokat harczolt Ausztria on­­nani kiszorításáért s a franczia határszél kikerekitésé­­ért. Most elérkezettnek látta az időt vágya teljesítésére. Ez volt a fő ok, miért a vitába elegyedett. De Franczia­­ország ezen beavatkozása rántotta Angliát is mintegy akaratlanul a harczba. Ámbár az angol király akkor egyszersmind német választó­fejedelem volt, tettleg nem lép vala fel, ha Francziaország terjeszkedési tervét nem kell vala gátolnia. 1866-ban Poroszország ép úgy, mint 1741-ben, csupán birtokai terjesztésére kezdene háborút. Akkor Sléziára volt étvágya, most Schleswig Holsteinra, s tán egész vagy fél Németországra. Támadó fellépése, mint már bizonyosnak látszik, maga után von egy olaszor­szági háborút. De két lényeges különbség van az akkori és mos­tani porosz közt. Akkor a maga idejének legnagyobb hadvezére, II. Fridrik vezette a porosz hadsereget, a­kihez hogy hasonló lenne most Poroszországban , nagyon valószínűtlen. Másik az, hogy Németország na­gyobb része nem fog mellette lenni, mint akkor. Az összes európai helyzet ma hasonlít annyiban az 1741-ikihez, hogy most is, mint akkor, Francziaor­­szágtól függ leginkább, hogy a háború kiterjedjen-e egész Európára, sőt minden világrészre, vagy pedig Ausztria, Porosz- és Olaszország közt folyjon le,­­ legfeljebb Németország némely másodrendű államát sodorván bele. Francziaországnak ma nem közvetlen szomszédja Ausztria. Ha a Rajna mellékét Francziaország el akarja venni, nem Ausztriát, hanem épen Poroszországot ér­dekli közelebbről. — De ha Francziaország erre nyújtja ki kezét, vagy ha Poroszország önként engedné azt át más kárpótlások fejében, Anglia mindenesetre beleke­veredik a háborúba, és szövetségesévé válik Franczia­ország ellenségeinek. — Francziaországnak a Rajna felöli beavatkozása egy átalános európai háborúra adná meg a jelt, s egészen más károkat is vonna maga után, mint a­miket indítói közvetlenül okoznának. Oroszország most is, mint százhuszonöt évvel ez­előtt , arra használná fel az átalános európai zavart, hogy valamelyik szomszédja rovására terjeszkedjék. Csaknem bizonyosnak lehet tartani, hogy mihelyt a két nyugati hatalom, Anglia és Francziaország, komoly harc­ban állanak egymás ellen, az oroszok karddal fognak sietni, ha nem is a keleti kérdés megoldásához, de legalább vagy a dunai fejedelemségek elvételére.

Next