Sürgöny, 1867. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1867-01-15 / 12. szám

12. szám. Pest, kedd, január 15.1867 VII. évfolyam. Szerkesztőség: Gránátos utcza 1. sz. III. emelet. Kiadóhivatal: Pesten, barátok­ tere 7-i. sz. Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek csak rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Előfizetési árak: Napontai postai szétküldéssel: Egész évr© . . • • írt. Félévre......................10 „ Negyedévre .... 5 „ Budapesten házhoz hordva: Egész évre . . . 18 írt — kr. Félévre .... 9 „ — „ Negyedévre ... 4 „ 50 „SÜRGÖNY. Magán­hirdetések : egy hasibói petit-sor egyszeri hirdetésért 8 kr, kétszeri hirdetésért 7 kr, háromszo­ri vagy többszöri hirdetésért 6 krral számittatik minden beiktatásnál. A bélyegdíj külön minden beiktatás után 30 kr. o. értékben. Külföldről hirdetéseket átvesz­nek a következő urak : M­a­­­n­a­­ Frankfurtban és Ham­­burg-Altonában Hansen­­stein és Vogler | Hamburg­ban Tu­r­kheim Jakab, Lip­csében Bugler M. és Fort Ernő urak. HIVATALOS RÉSZ. 186­7-ki január 8-ki törvény, az államadósságot ellenőrző bizottmány által az államje­gyek forgalma felett teljesítendő felügyelet gyakorlásáról. (Érvényes az egész birodalomra.) Az államadósságot ellenőrző bizottmánynak, az államjegyekben álló államadósság forgalmát illetőleg, az 1866. aug. 25-diki törvény (Bírod. Törv. L. 101. sz.) X. czikke által reábizott felügyeletet lehetővé és sike­ressé teendő, az államadósságot ellenőrző bizottmány indítványozására, ministertanácsom meghallgatása után és 1865. September 20-diki pátensem (Bírod. Törv. L. 89. sz.) alapján rendelem, a mint következik : 1. sz. A pénzügyministerium minden oly kibocsát­ványának, mely által államjegyek készítése vagy kia­dása felett történik rendelkezés, érvényességére nézve az államadósságot ellenőrző bizottmány ellenjegyzése szükséges. Annálfogva ily kibocsátványoknak ez ellenjegy­zés nélkül, a közigazgatás illető közegeinek személyes felelőssége és szavatossága mellett, semmi esetre sem szabad végrehajtatni. II. ez. E törvény érvényessége a közzététel idő­pontjától kezdődik. III. ez. Pénzügyminiszerem megbizatik e törvény végrehajtásával. Ferenci József, s. k . e 1 c r e d i, s. k. L a r i s c h, s. k. Legfelsőbb rendeletre .­­Meyer Bernát lovag, s. k. Kivonat az államadósságot ellenőrző bizottmány legalázatosb előterjesztéséből, 1866. sept. 14-ről, 706. sz Az 1866. aug. 25-diki törvény (Biz. T. L. 101. sz.) által, az államadósságot ellenőrző bizottmány megbi­­zatott, hogy az értékjegyekben álló függő adósság leg­szélső határának megtartására felügyeljen. Alig lehet a legalázatosb bizottmány feladata oda irányulva, hogy a pénzügyi közigazgatás alsóbb rendű közegei részéről esetleg elkövethető kötelességsértése­ket megakadályozza; az ily ellenőrség inkább magá­nak ama hivatalnak közigazgatási tevékenysége alá van ál­­lva, s ez alatt is kell maradnia, mivel ily felügyelet a­izottmány részéről, az azt illető ügyletek nagy ter­jedelménél fogva egyáltalában lehetetlenség volna. A bizottmány ellenőrködésének inkább maga a pénzügyi közigazgatás ellenében kell gyakoroltatni és oda irányulni, hogy annak intézkedései által a közzé­­tett­ törvény át ne hágassék ; ez ellenőrködésnek csak arra nézve kell és lehet megnyugtatást nyújtani, hogy ne lépjen érvénybe a pénzügyministérium oly rendel­kezése, mely által az értékjegyekben álló függő adós­ságnak a törvény által megszabott legszélső határon túl való szaporodása állhatna elő. E czélra nézve egyelőre következő intézkedések létettek : 1- A pénzügyministérium minden oly kibocsátvá­­nyából, mely államjegyekhez való papír készíttetéséről intézkedik, egyszersmind az államadósságot ellenőrző bizottmánynyal egy másod­példány közlendő. 2. A schlöglmühlei papírgyárnak kötelessége, a gyártandó papír minden egyes átszolgáltatása alkalmá­val, az átszolgáltatási jegy egy másodpéldányát a bi­zottmány elé terjeszteni. 3. A beküldött papír az államadósságot ellenőrző bizottmánynál lévő kulcs által is bezárt helyen tartatik, és a szükséghez képest, az utóbbinak közbejöttével ,szolgáltatok ki az államnyomda részére. 4. Az államnyomdának minden oly kimutatásról, melyet a kapott papír hováfordításáról, a kinyomott jegyek megszámolására és felülvizsgálatára rendelt bi­zottmánynak benyújt, az ellenőrködő bizottmány elé másodpéldányt kell terjeszteni. 5. A kinyomatott jegyek megszámolására és fe­lülvizsgálatára rendelt bizottmánynak minden, a hasz­nálhatókul vagy maculaturául nyilvánított jegyekről adandó kimutatásból másodpéldányt kell az ellenőr­ködő bizottmány elé terjeszteni. 6. A használhatókul nyilvánított államjegyeknek, e kimutatások alapján a központi pénztár által törté­nendő átvételénél az államadósságot ellenőrző bizott­mánynak körbejárulni, a zárat saját kulcsával lezárni, és a kiadmányozást e tartalékból csak úgy kell megen­gedni, hogy annak legszélső határa túllépve ne legyen. 7. A maculaturáknak, valamint az annak idejében használ­atlanokká lett és becseréltetésre szánt államje­gyeknek, tényleges megsemmisíttetésükig, az udvari hi­telkönyvvezetési hivatal, valamint az államadósságot el­lenőrző bizottmány kulcsa által is lezárva kell őriztetniök. Azonban e rendszabályok, bármily messze kiha­tók is, nem zárják ki teljesen annak lehetőségét, hogy az alárendelt közegeknek adott oly utasítások által, me­lyek a bizottmány tudomására nem hozatnak, az állam­jegyek oly kibocsátása történjék, mely a bizottmány ellenőrködése alá nem bocsáttatott. E felett a másnemű államadósságnál a minden egyes darab mellé alkalmazott ellenjegyzés nyújtja a tökéletes megnyugtatást. Magában érthető, hogy minden egyes államjegy ellenjegyzése kivihetetlen. Azonban épen ezért szükséges, hogy maguk a pénzügyi köziga­z­gatásnak az állam­jegyek készítésére és kibocsátására vonatkozó kiadványai bocsáttassa­nak a bizottmány ellenőrködése alá és láttassanak el, teljesített ellenőrség jeleül az ellenjegyzéssel, s annál­fogva ez ellenjegyzés nélkül végre ne hajtathassanak. Ebből egy, általában közzéteendő oly törvény szüksége következik, mely valamennyi, a pénzügyi közigazgatás alá rendelt hivatalnokot, hivatali esküjök és személyes felelősségnél fogva kötelezzen, hogy a pénzügyminiszé­­rium bármelynemű oly megbízásait, melyek államje­­­gyek készítésére és kiadására vonatkoznak, csak azon esetben teljesítik, ha azok az államadósságot ellenőrző bizottmány ellenjegyzésével ellátva vannak. Annálfogva a legalázatosb bizottmány, egyhangú elhatározással, a tárgy­ rendkívüli fontosságánál fogva annál inkább kötelességének tartja, ily törvényes hatá­rozat kibocsátását kérelmezni , mert csupán ezáltal nyúttatik arra lehetőség, hogy az 1866. aug. 25 diki törvény X. czikke által reáruházott felügyeletet sikere­sen teljesítse, és a kiszabott legszélső határ megtartá­sára nézve azon biztosítékot nyújtsa, mely a közönség megnyugtatására szükséges. A cs. kir. Apostoli Felsége m. évi december 28-án 18.310. szám alatt kelt kegyelmes udvari rende­let szerint veszprémmegyei illetőségű Spitzer Ignácz, Jakab, Zsigmond, József és Miksa testvérek vezetékne­vének „Hegyi“-re kért átváltoztatását legkegyelme­sebben megengedte. Ő cs. kir. Apostoli Felsége múlt évi dec. 29 én 18448. sz. a. kelt kegyelmes udvari rendelet szerint nizsideri illetőségű­ Hackstock Alajos mészáros legény vezetéknevének „Tökési“-re kért átváltoztatását leg­kegyelmesebben megengedte. NEMHIVATALOS RÉSZ. Szemle. Pest, jan. 14-én. Az augsburgi „Allgemeine Zeitung“ brüs­­seli levele, mely a franczia-rajnai kárpótlási igé­nyek elaltatott hitét ismét fölserkenti, nagy ha­tást okozott Poroszországban. Sajátságos hely­zetben vannak e követeléssel szemben a poroszok. Napóleon oly jó barátjuknak mutatkozik, hiszen, mint a kölni újság mondja, Francziaország e kárpótlási igénye, midőn a porosz győzelmek után legelőször megpendíttetett, nem eredmé­nyezett egyebet, mint azt, hogy Drouyn de Lhuys, amaz igényeket sürgető minister, egy­szerűen el­bocsáttatott. Azonban, miután a poli­tikában nem a barátság, hanem az érdek határoz leginkább, a poroszok mégis gyanakszanak, s e kérdés legkisebb érintése fölrázza őket nyugal­mukból. Így történt, hogy az augsburgi lap brüsseli levele nem hagyja nyugodni a „Kölni­sche Zeitung“­-ot, s bár megc­áfolni igyekszik, s a porosz-franczia „szivélyes egyetértés“ brüs­seli ellenségei találmányának nevezi azt, mégis vezércikke tárgyává teszi s küzd ellene, mint valami rémkép ellen, melyben nem hisz, de a melytől fél. A Benedetti franczia követ által Berlinben tett kárpótlási követelések , melyeket Poroszor­szágnak a háború folytán történt területi na­gyobbodása indokol, — az „Alig. Ztg.“ szerint a következők: A hollandiai király azon birtokai­nak, melyek ezelőtt a német szövetség részét tevék , abból jövőre teljes kizárása, és Porosz­­ország lemondása Luxemburg megszállásának jogáról; a második párisi békekötésben Fran­cziaország által Poroszországnak átengedett te­rületek — Saarlouis, Saarbrücken és Kohlen­becken — visszaadása; végre Bajorország és Hessen-Darmstadt államok rajna-balparti tarto­mányainak átengedése Francziaország részére, melyekért a nevezett államok fejedelmei Német­országban kárpótoltassanak. E követelések korántsem oly csekély terü­letet foglalnak magukban, mint eddig hitték, mert ezek folytán Francziaország nemcsak azt nyerné vissza, a­mit 1815-ben odaadni volt kénytelen, hanem először is két várat: Landaut és Saarlouist, és az értékben és fontosságban megbecsülhetlen saarbrücki kőszéntelepeket; továbbá az egész bajor­­ Pfalzot és rajnai Hessent, Mainz várával, mely Németország­nak katonai kulcsa. Németország továbbá megszűnnek Luxemburgot védbástyái közé szá­­mítand; sőt e vár, miután Hollandiának nem áll érdekében, sem tehetségében, e vár roppant fönntartási költségeit viselni,­­ ha Poroszország arról lemondana: vagy megszűnnék vár lenni, vagy franczia őrséget lenne kénytelen befogadni. A franczia követelések továbbá több mint egy millió lakost foglalnak magukban, és így jóval többet, mint a­mennyit Francziaország az olasz háború után Olaszországtól nyert Nizza és Sa­­voya átengedése folytán. Levelező emlékeztet azon megátalkodottságra, melylyel Franczia­ország akkor e két olasz tartomány bekeblezé­­sét kívánta s ki is vitte az olaszok minden el­lenzése daczára, így az „A. Z.“ levelezője meg van győződve, hogy Francziaország ezúttal sem mondott le végkép követeléseiről, hanem csak kedvezőbb időre halasztotta el. És ha most Na­poleon az uj hadiszervezet által 1,200,000 főre szaporítja föl seregét, ezt bizonyosan nem az­ért teszi, mintha Porosz­­éa Németország tá­madásától tartana, és e teherért kárpótolnia kell a franczia népet. E kárpótlás pedig leg­közelebb keze ügyében van a Rajnánál. Mi figyelmeztetjük olvasóinkat azon párisi hírekre, melyek szerint Francziaország majdnem tüntetőleg igyekszik Austria barátságát s tán szövetségét biztosítani; azon megelégedésre, mely­lyel a „Moniteur“ az osztrák-olasz jó viszonyo­kat üdvözli; azon tényre, hogy a franczia kabinet első­ fogadta el Beust báró egyetértési ajánlatát a keleti ügyben; azon másik tényre, hogy Moustier marquis csütörtökön, midőn elhalaszta a rendes diplomatiai fogadást, egyedül Metternich her­­czeggel értekezett, és a congressus vagy confe­­rentia ismét fölmerülni kezdő híreire. Hihetőleg az osztrák szövetséget, ha valósulna, Poroszor­szág akként fogná föl, hogy Francziaország nem mondott le rajnai követeléseiről. Különben az ily szövetségek létéről nehéz biztosságot szerez­ni, csak a hír beszél róluk, mint a tavalyi há­borúkor az olasz-porosz szövetséget mindaddig következetesen tagadták, m­íg mindkét szövetsé­ges a csatatérre nem lépett. L. K. F. Az általános fegyverkötelezett­ség, s az állami haderőnek a honvédelmi rend­szerre való alapitása sokaknak volt már ezelőtt is óhaja hazánkban. — Egyes képviselőink pro­­grammjaiban is lehet ez óhajnak nyomait talál­ni; sőt a képviselő-testületnek egy igen tisztelt s hatásos tagja 1861-ben az általános hadköte­lezettségről s a honvédelmi rendszer miképeni szervezéséről egy munkát is bocsátott közre, melynek tartalma az időtájban sokszoros visz­hangra talált a közönségnél. Ha még voltak is ez­előtt egyesek, kik az említett védrendszernek nem valának feltétlen hívei, a poroszok legközelebbi harczi sikere után lőnek barátai. Igazat szólva: a közönség a porosz védrendszert, első próbá­jának fényes eredménye után, csaknem túlbe­csülte, s annak még árnyoldalait sem igen akará meghallgatni, ha itt-ott arra emlékeztetve jön. Feltűnő tehát, hogy most, midőn az any­­nyira előnyösnek tartott, s czélszerűnek vallott rendszer életbelépendő lenne,­­ az oly kedve­zőtlenül fogadtatik, s annyira leverőleg hat az emberek kedélyére, miként méltán azon kérdés tételére jogosíttatunk : vájjon az idegenkedés e mérvét csupán az absolut intézkedés szülte-e, vagy egyszersmind magának a rendszernek kö­vetkezéseitől s kívánalmaitól való visszariadás emelte azt ily magas fokra ? Az alkotmányos jogok iránti féltékenységet nem csak természetesnek, de szükségesnek is tartjuk, s még akkor is tökéletesen méltányol­juk az aggodalmakat, midőn már arra is rágon­doltunk, hogy a hatalomnak az esetben,­­ ha viszonyai ez idő szerint az alkotmányos utáni intézkedést még lehetetlenné tennék, s a had­sereg kiegészítését még absolut után is a leg­­czélszerűbb s legbiztosabb módon kötelessége eszközölni. Nem csodálkozunk azon, hogy a képviselő­­testület, ép együttülése alatt történt eme neve­zetes intézkedés végett Ő Felségéhez felirattal járul, s aggályait tolmácsolandja a felett, hogy ennyire életbevágó rendszer megállapításánál az ország véleménye előbb meg nem hallgatta­tott; hinni szeretnék azt is, hogy az országgyű­lés, midőn az alkotmányos út mellőzése által esett sérelmét kifejezte, egyúttal saját vélemé­nyét is kimondja mindazon módok iránt, melyek által, s a melyekkel leginkább foganatondandó­nak képzeli a véderőnek oly hatalmas állás­pontra emelhetését, melyen az képes lehessen a birodalom s igy legfőkép hazánk jövőjét min­den eshetőségek között is biztosítani. Az alkotmányosságot minden absolut intéz­kedés egyformán sérti, de azért tagadhatatlanul mégis óhajthatóbb , hogy az absolut intézkedé­sek közül is inkább a szabadabb irányú, inkább a czélszerűbb, s inkább az alkotmányos jövőnek garanciáját magában hordó alkalmaztassák, mint­sem ennek ellenkezője. Az 1858-diki kiegészí­tési rendszer, mely szerint 1866-ban is, az or­­szággyűlés működése alatt, a besorozások történ­tek, ép oly absolut eredetű, s e mellett kevésbé szabadelvű, mint az 1867-iki, —mert habár ez a kötelezettségre nem tesz is kivételt, s ezáltal az értelmiség ifjaira oly terhet rév, melytől idáig meg voltak kimérve, de a szolgálatidőt neveze­tesebben leszállítván, ezáltal népünk ifjúságára nézve oly előnyt ad, mely a fegyverkötelezett­­séget nevezetesen megkönnyíti, családjaiknak s rendes foglalkozásuknak előbb adván vissza őket, é­s megmenti a nyolc­éves szolgálat alatt történt azon nyomasztó körülménytől, hogy bi­zonytalan szabadságoltatásuk alatt munka és kenyér nélkül maradva , rendesen kihágásokra kényteleníttessenek vetemedni. Az absolutizmus tartós lehetőségét semmi sem zárja ki inkább, mint az átalános fegyverkötelezettség. Lehet-e gondolni, hogy ott az absolutizmus gyökeret verhessen, hol a hadsereg — annak leghatályosabb eszköze — épen a társadalom azon eleméből, a művelt ifjúságból alakul, mely a szabadságnak, az alkotmányosságnak rende­sen legföltétlenebb hive ? Eme képzett ifjúság­nak szelleme fog ott rövid időn fölényre ver­gődni , s az fogja megszüntetni az általunk annyira elitélt elválasztó vonalt polgár és ka­tona között. — Mindezt tudva, hogy van hát mégis oly nagy idegenkedés eme rendszer ellen ? Azt hihetnők, hogy a közönség is ép úgy mint a sajtó csupán az alkotmány mellőzését fájlalja, s magát az eszmét fölkarolja, ha tanúi nem let­tünk volna az érdeklettek mély megilletődésé­­nek s levertségének, s ha az egy pár napra szabott magválthatási határidő annyi száz em­bert, s annyi ezer forintot nem juttatott volna az illető pénztárhoz e sanyarú és szorult időben is. Azon ifjak szülei, kiknek a jelen évben még nem kell a besorolásra vinni gyermekeiket, va­lóban nem képzelhetik, hogy az alkotmány fel­függesztése még évekig tarthat, s ebből gondol­ván okulhatni, attól félünk, hogy vagyonos­jaink s­enyveltebbjeink idegenkednek gyermekeiket a hadipályára bocsátani. — Ez nézetünk szerint hátrányt szülne jövőnkre nézve. Már idáig is elég baj az, hogy a képzett katonai pályán a birodalom egy nemzetisége sincs kevésbé képviselve, mint mi magyarok. Ha mindig csak az leend hivatásunk, hogy fa­junk ifjait elvérzeni állítsuk a hadseregbe, s nem iparkodunk azon, hogy abba műveltjeink által érdekeinket is átültessük, akkor legjobb nemzeti tőkénket kamat nélkül fecséreljük el. A­mely nemzet élni akar, annak a politikai életet feltételező minden tényező szakban befolyással is áll himnni. — B­eatland már annyira kiszorí­totta a nyers erő hatályát a tudomány előnyére, hogy még az azt képviselő hadviselést is egye­nesen erre alapítja, s ha hajdanában döntő be­ese volt is fajunknak harczias tulajdonai végett, az újkorban az megsemmisülend, ha tudományos képzettséggel nem iparkodunk értékét fönn­tartani. Szerény véleményünk szerint az általános kötelezettségnek s a honvédelmi rendszernek is vannak ugyan katonai és polgári szempontból is hátrányai, de nekünk magyaroknak ezeket könnyen lehet felejtenünk amaz előnyéért, hogy értelmes és alkotmányhű elemeket, visz a had­seregbe, minek következtében az alkotmányunk legténylegesebb garantiája leend. Post festum hozzuk ugyan már, de még mindig érdekesnek tartjuk közölni Deák Ferencz nyilatkozatát a baloldali kör azon javaslata ügyében, hogy a hivatalt elfogadó képviselők az 1649 iki 44. t. sz. értelmében képviselői állásukat veszítsék. A Deák-kör értekezletén e tárgyra nézve Deák Ferencz így nyilatkozott : „Az ilyen törvény az európai közjogban „incom­­patibilitas“ név alatt szokott előfordulni, és az sok mai constitutióban meg is van. Az ily törvény rendesen a körülmények pressiója alatt jö létre; az emberek meg akarnak szabadulni attól, a­mi nekik fáj, s ha megsza­badultak, változik nézetük , a­miből következik aztán, hogy hatályát néha több, néha kevesebb hivatalnokra terjesztik ki. — Én ugyan részemről úgy tudom, hogy az idézett 1649 ki törvény 44. czikke azon kitéte­lében: „nunera dantes et accipientes,“ a „munus“ alatt nem hivatalt, hanem ajándékot, megvesztegetést értet­tek apáink. Kimagyarázza ezt bővebben az ehhez leg­közelebb, 1655-ben tartott országgyűlés azon rendelete, hogy procuratores és tricesimarii, tehát épen azok, kik az 1649-ki 44. tezikk második pontjában megneveztet­nek, követekül ne választassanak. A procuratores czim alatt pedig a törvény nem az ügyvédeket érti, hanem azon egyéneket, kik egyesek ügyeit az országgyűlésen szokták promoveálni. Már ha azon 44. czikk a „mu­nus“ alatt csakugyan hivatalt értett, akkor az ország­­gyűlés két nevezetes jogától, a nádor-és koronavír-vá­lasztástól, melyet országgyűlésen kívül megnyerni nem lehetett, elesett volna ; ezenkívül maguk a követek, ha az országgyűlés alatt tartott tisztújításokban tisztvise­lőkké választattak, megválasztatásuk által magukat az országgyűlésből kirekesztették, s a mondott nóta in­­taminc­ba estek volna. De különben is Magyarországon a legfőbb méltóságok mindig a korona kinevezésétől függvén, a magyar királynak 1649-ben is volt annyi tekintélye, hogy az általa kiosztott méltóságok megbecs­­telenítéseknek ne czimeztessenek.Én, ismétlem, e törvényczikket igy fogom fel; de ellenem szól egy igen nagy tekintély, az 1790 diki or­szággyűlés. A rendek tiltakoztak az országbíró és sze­­mélynök ellen, kik méltóságaikat nem törvényes kéz­ből nyerték. Első volt Széchenyi Ferencz, ki ez állítás

Next