Symposion, 3 (Novi Sad, 1995)
Nagy Attila Hát no legion... Symposion. Lakoma. A szó kapcsán a határtalan dionüszoszi mámor tölt el, egy olyan kor estéje, amikor nem katedrálisok takarták el a holdfényt és nem a középkor szentséges dalai teremtettek jámbor hangulatot a halandók körében. Hajdanán, még a keresztény megváltás ígérete előtt, csak kevés vigasz jutott az embernek, hisz csak kivételes alkalmakkor ültek ünnepet az istenek. Ha az attikai félszigeten egyszer csak hatalmát vette valakin a bánat, tort ült az istenek tiszteletére, majd az égre nézett és a mindenség rendületlen némaságának lelkével lélegzett. Ott fenn, a hegyen, vagy talán a csillagok fényes szféráin is túl, tudta, csillapodóban van az ősi harc, s már generációk óta örök rend uralja az eget és a földkerekséget. De tudta mindenki azt is, hogy ez a béke nem a halandók érdeme, hisz a földi történéseknek és tetteknek mindenkor a romlás, a bűn az oka. Mert a görög aitia szó okot és egyúttal bűnt is jelent, így csak az a lélekrész szállhatott fel az istenek szekerére, s hírt a jövőről és a közelmúlt tetteinek isteni megítéléséről csak az hozhatott, ami a halandó lényekben a romlást leküzdő halhatatlanság és az örök újjászületés titkát hordozta. Esténként ezt sokan érezték. Hitték, hogy ritka, kivételes pillantokban számukra is megadatik az út fel, az égiek székhelye felé. A lakomák kései órái talán ezt a megpihenést, a békéltető szépséget, az egek ‘szomorújátéka’ alatti terhes újjászületés reményét nyújtották, hisz: “Akkor nászt ül az Isten, az Ember, ünnepel mind, ami él, és egy időre lebegve megáll a sors, a bujdosók a mentshelyre jutnak, és elszunnyadnak a bátrak; ám a szerelmesek maradnak mik voltak: otthon vannak, hol a virág nem pusztító lángnak örül, s a fák sötét lombjában suttog a szellem, s a békétlenek váltott lélekkel sietnek, hogy kezet adjanak, még mielőtt a szelíd fény kihúny, s jön az éj.” Hölderlin: A Rajna Nincs ez másként ma sem, csupán civilizációs világunknak mások, még a görög istenek kirótta vésznél is ravaszabbak a terhei. A béke már a múlté, a mai kor pedig a töredezett, hasadó jelené. A történetet ismerjük. Évekkell ezelőtt a Symposion folyóirat is ilyen hasadékokban teremtette meg sokak ünnepét. Ne legyen hát ma sem más a dolga, mint az újjászületés. Papp Tibor