Symposion, 8 (Novi Sad, 1996)

David Albahari Pelerin Most már nem írsz rólam meséket, mondja szomorúan a feleségem. Ránézek, minden nyomot hagyott rajta: a gyerekek, a betegség, az élet, a háború, a halál. Most már egyáltalán nem írok meséket, mondom. Nem vigasztalta meg ez a mondat. Továbbra is mozog, lassan, nehezen, mintha valamit tolna maga előtt. így mozgott, amikor terhes volt, amikor kezemmel a hasát érintettem vagy a fülemet helyeztem rá, hogy érezzem a mozdulatot, vagy új szív dobogását halljam. A hasa ragyogott a sötétben, s az én kezem úgy közeledett feléje, mint egy űrhajó, meg-megállva közvetlenül a bőr fölött, a melegség határán. Emlékszem, azokban a napokban jó üzletet csináltam: viszonylag szerény összegért vettem száz gramm hasist. Negyvenet eladtam, visszaszereztem a befektetett pénz nagyobb hányadát, tízet odaaján­dékoztam a barátaimnak, és maradtam egy ötvenessel, egy kerekded darab shit lepénnyel. Nem marad­tam, maradtunk. A lakásunk, a régi lakásunk - nem ez, ahol most lakunk, ez még új, hideg, nem szokta meg az embereket, hanem a korábbi -, amely állandóan valamilyen édeskés illatot árasztott, olyan puhát, amilyen puha csakis a hasis lehet, de ugyanakkor éleset, határozottat, hogyha ezt az illatra mondani lehet. Kábítószeres révületbe estünk a tévé előtt. Igaz, a feleségem nem dohányzott a terhessége alatt, de nem utasította el a feléje nyújtott jointot. A hüvelyk- és mutatóujjával tartotta, és leszívott két hosszú slukkot, mindig kettőt. Ez elkeserítette a barátnőjét, Elizabettát. Egy délután rajtakapott bennünket, hogy füvezünk. Egy nagy jointot csináltam három rikító színű papírocskából. Valójában, minden darabkája egy-egy ország zászlaja volt; afrikai, európai, kínai, Japán. Nem tudod, milyen hatással van ez a magzatokra?, mérgelődött Elizabetta. Elvette a jointot a feleségemtől, körülfonta kezével, és leszívott egy slukkot. Nem tudom, mondta feleségem és elnevette magát. Talán nem kellett volna, hogy nevessen. Nincs semmilyen meg­­dönthetetetlen orvosi bizonyíték, folytatta, hogy a kanabis bármilyen rendellenességet idéz elő. Különben is, az apja azt átadhatja a magjával is, nemde? Elizabettának nem tetszett a „mag" szó. Mintha a gyerek növény lenne, mondta. Kukorica, mondta a feleségem. Nemrég olvasta az észak-amerikai indiánok mitológiáját, amely szerint a kukorica furcsamód a szarvasok szőréből, a macskák bajszából és a bölények nyomából keletkezett. Elizabetta behunyta szemét, csücsörített a szájával. Azt gondoltam, hogy biztosan elképzelt egy kukoricacsövet, és hogy valószínűleg számlálgatja rajta a szemeket. Hirtelen besötétedett. A levegő fapados és súlyos lett, Elizabettának a felső ajkán izzadságcseppek je­lentek meg. A homloka száraz maradt. Ugyanúgy, mint a feleségemé. Visszaadta a jointot. Az én slukkom elégette Svédország zászlaját. Az egyik tévéfilmben, mondta a feleségem, a jointon lévő zászlók helyett a csillagok égtek. Ekkor villámlott először, a jég kopogni kezdett az erkély bádogján. Elizabetta nem nyitotta ki a szemét. A szem­közti tömbház eresze alatt összekuporodtak a verebek, a galambok és két gerle. A fekete alakzat egy var­jú lehetett. Mocorog, mondta a feleségem, és megérintette az oldalát. Elizabetta elmosolyodott. Azt kellene, mondtam, hogy mindannyian lehunyt szemmel üljünk, amíg a jégpáncél hatalmába keríti a világot. A jég visszaadja a világosságot, mondta Elizabetta. A jég nem hódít. Mi ez, mondta a feleségem, rövid mese, vagy metafizikai gyakorlat? Hunyd le a szemed, mondtam, s majd meglátod. Lehunyta. És most?, kérdezte a feleségem. Halgass, mondta Elizabetta, valaki még mindig néz. Nem néz, hazudtam. Nem, mondta Elizabetta, néz. Néz, és elveszi a fényt a jégtől. Az égtől, mondta a feleségem. Mindegy, mondta Elizabetta. A fény, az fény, és itt semmit sem lehet megváltoztatni. És amikor végül behunytam a szemem, mindent láttam: a 2 Symposior

Next