Symposion, 20-21 (Novi Sad, 1998)
A forrásvizek * barbársága Keresztury Tibor beszélgetése Sziveri Jánossal " WEt* ■/ J" Amikor én ténylegesen bekapcsolódtam eb-N * | be az irodalmi „életbe”, úgy 73-74 tájt, ott már olyan hideg szélcsönd nyomott el miikden élőt, vagyis egy olyan tetszhalott világ I Ki WE& f wBb- ba csöppentem, ahol a sok mellékes dolog teljesen elfedte a lényeget, és mi, akkori fiatalok keveset láthattunk a valóságból. (S ráadásul még a szemünket is igyekeztek bekötni!) Ez is volt a bürokrácia célja: írjál semleges dolgokat, esztétizálj, és ne üsd bele semmibe az orrod! Éreztük, hogy valami bűzlik, de akkor még nem volt olyan kifinomult a szaglásunk - kölyökkutyák voltunk mi még! -, hogy megkülönböztethettük volna a rothadás szagát a szarszagtól. Meg aztán nem is olyan egyszerű mindez, mint amilyennek első látásra tűnhet. Már a hetvenes években is a felparcellázás „ideája” dívott ezen a tájon. (...) Néhány basáskodó kisisten magához ragadta a hatalmat, és ki-ki a saját nemzetiségi területén igyekezett realizálni a maga kontraszelekciós politikáját. Magyar részről ez az atyavajda Major Nándor volt. (Persze, korántsem vagyok biztos benne, hogy az ő mostani látványos bukásával bármi is megváltozik majd a kultúrában arrafelé!) Az értelmiség java része asszisztált neki, miközben serényen sütögette szalonnadarabkáit a tűznél. Annak idején, amikor Illyés Gyula egy nyugatnémet lapnak adott interjújában figyelmeztetett erre, s a vajdasági magyarság sivár helyzetéért az ottani értelmiséget tette felelőssé, akkor az „illetékesek” Bori Imrét bízták meg, utasítsa rendre Illyést. (Ezt ő meg is tette a maga modorában.) Pedig hogy Illyésnek mennyire igaza volt akkor, mi sem bizonyítja jobban, mint a későbbi Új Symposion-botrány vagy az adai Szarvas Gábor nyelvművelő napok lezüllesztése, a magyar jellegű Dél-bánáti Szemle megszüntetése, a Hungarológiai Intézeten belüli tragikomikus leszámolások, a kanizsai magyar ajkú középiskolai tanárok menesztése munkahelyükről egy diáklány templomi orgonahangversenye miatt, hogy csak néhány tipikus ügyet említsek. Egyszóval: nem valami apácazárda az a Vajdaság, nem bizony! A hatalom mindenesetre elért annyit, hogy csak később ébredjünk rá, miszerint: ha nincs elegendő szabadság, akkor az írónak kutya kötelessége politizálni, követelni az embert - és az állampolgárt - megillető jogokat, politizálnia kell műben, művön kívül. Csak amikor megvalósul a demokrácia - ha felénk ilyesmi lehetséges! -, akkor hárítható át ez a feladat másokra, sőt ekkor már végképp vissza kell ülni az íróasztalhoz. (...) A nemzedékem valamibe belekezdett, de mire igazán kibontakozhatott volna, agyoncsaptak minket... (...) ... a jugoszláviai magyar kultúra horrorisztikus állapotáért ismét csak a politika hibáztatható, nem az ilyen vagy olyan politika, hanem maga a politika, az ilyen is, meg az olyan is. És hogy mindezt hogyan él- WpM I* mtf% t (megjelent az Alföld 1989/11-es számában)