Szabad Föld, 1973. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)

1973-09-16 / 37. szám

­BER 16. forintban) 1968-ban 13,0, 1969- ben 17,0, 1970-ben 17,0, 1971-ben 20,0. A háztáji termékek eladásá­ból származó árbevételek fontos forrását képezik a tagok jöve­delmének és a megtakarítások­nak. A termelőszövetkezetek a tagoktól mind gyakrabban vá­sárolnak — elsősorban további értékesítésre — terményeket és állatokat. Az 1968—1971 évek­ben a szövetkezeti felvásárlás címén a következő összegeket fizették ki a szövetkezeti tagok­nak: 1968-ban 2,9, 1969-ben 3,5, 1970-ben 5,0, 1971-ben 7,4 mil­liárd forintot. Hazánk lakossága 1960-ban készpénzbevételeinek 2, 1970- ben több mint 4, 1971-ben pedig majdnem 5 százalékát takarí­totta meg. Nyilvánvaló, hogy a termelőszövetkezeti tagság meg­takarítási hajlandósága és a leg­utóbbi években kialakult anya­gi lehetősége az országos átlag­nál nem kisebb. (FOTÓ: ADN) mert elöl-hátul lőttük őket. De ők is lőttek irgalmatlanul. Egy jó óra hosszánál nem bírták to­vább. Egyszercsak látom, hogy Ger­gő egy jó kövér, aranygalléros tábornokfélét taszigál elém és jelenti, hogy ez volt a vezérük. Csak úgy könnyedén állt előt­tem, mintha senki volnék. Le­kevertem neki egy tisztességes magyar pontont, fordult vagy négyet a tengelye körül. Mikor felállt, még akkor is hepciáskodott velem, hogy így a vörös, meg úgy a vörös... Nem minden szavát értettem, ő sem az enyémet. No észhez té­rítettem hamarosan, mert nya­kon teremtettem jobbról, meg balról is. Aztán leültettem és megkérdeztem, miért lövöldöz­tél annyira. Elmondta, hogy­­ ez meg az a gróf, Szibériának egy része, meg Ukrajnából is egy egész tarto­mány az övé. — Nofene! — néztem a szeme közé. — Osztán kapáltál-e sokat cimbora? Hát akinek annyi sok földje van, az­tár csak elka­­pálgathatott ? — Hogy gondolok olyat? — horkant fel. Vitatkozott volna sokáig velem, mondta, hogy ve­le nem lehet akárhogy bánni, mert ismerik az egész világon, aztán majd ez, meg az az állam jön a segítségükre... — Majd elbánik azokkal is a nép! — nyugtattam. Mondtam neki, tartson velünk, de azt fe­lelte: ilyen szedett-vedett nép­pel nem tart. Elöntött az epe. Ördög az anyádba!­ Akkor sürgesd meg Szent Péternél a segítséget!... és raportra küldtem hozzá ... Mentünk tovább ... Később egy másik tisztet hoztak elém, azt is kihallgattam. Kicsit oko­sabb volt, legalábbis akkor úgy látszott,­ mert fogadkozott, égre­­földre esküdözött, hogy velünk tart szívvel-lélekkel. A terepet ismeri, majd vezet, irányít ben­nünket, s ellát jó tanáccsal. Nem nagyon bíztam benne, az ösztö­nöm azt súgta, hogy vigyázzak. Úgy tíz kilométerrel odébb összetalálkoztunk vörösökkel, ölelgettük egymást. Megismer­kedtem a vezetőjükkel, egy igen értelmes, okos, bátor katonával: Csapajevnek hívták. Megálla­podtunk, hogy egyikünk délnek, másikunk északnak tart, mert ott nagy csete­paté folyik egy fontos csomópontért. Útközben mindig szaporodtunk, ragadtak ránk a magyarok. Már több ez­ren voltunk. Lovasunk is volt három század, ágyúval meg ne­héz géppuskával is tisztessége­sen el voltunk látva, gondos­kodni kellett hát parancsnok­helyettesekről is. De a gondom is megszaporo­dott a sok emberrel és bújnom kellett a térképet, hogy avval is tisztában legyek. Két hét alatt meg is tanultam úgy, hogy aki gimnáziumba járt, az sem is­merte ki magát jobban rajta. Tán még álmomban is a vidékek neveit hajtogattam, meg is ta­nultam. A kisujjamban volt a fő­útvonalaktól kezdve a legeldu­gottabb falvak, kis folyók, utak, erdei ösvények, hegyi utak neve, fekvése. Kisebb csete­patéink voltak. Fél órát, órahosszat tartott egy­­egy falu elfoglalása, aztán me­hettünk tovább. De kerültünk olyan városba is, ahol apraja­­nagyja ellenségesen viselkedett velünk, úgy kellett kifüstölni őket. Csapajével mindig összeköt­tetésben voltunk, vagy egy má­sik hozzá hasonlóval. Nagyon megszerettek bennünket, ma­gyarokat. Az urak meg tán job­ban haragudtak ránk, mint az oroszokra, de a szegény néppel kijöttünk. Igaz, ahova betettem a lábam, mindenhol elrendeltem, hogy osszák szét a földet. Hej, micsoda öröm volt!... HATODIK KALAND, amelyben hősünk elfoglalja a páncélvonatot és a várost Emlékszem, egyik kis falu­ban egy összetöpörödött, haj­lott hátú öregasszony az utol­­só tyúkját hozta ajándékba és hányta magára a keresztet, hogy megszabadítottuk őket. Megsimogattam ráncos kezét, de a tyúkot nem fogadtam el. — Vidd csak haza, a tojását meg költesd ki és lesz egy cso­mó csirkéd, meg tyúkod... Mindenhol megszerveztük a karhatalmat szegény parasz­tokból, meg munkásokból, mi­előtt otthagytuk őket. Mindig mondtam nekik: Úgy vigyáz­zatok emberek a szabadságra, mint a két szemetekre!. És ha az urak éjszaka vissza mernek lopózni, ki kell tekerni a nya­kukat! Aztán szántsatok, ves­setek szorgalmasan, hogy jövő­re több kenyere legyen a nép­nek. .. Egyszer pihenőt tartottunk egy erdőszélen. Menázsival már igen rosszul álltunk, a földe­ken itt-ott egy kis krumplit, répát szedtünk össze. Csak ak­kor sikerült néha jobb fala­tot szerezni, ha valamelyik cá­ri tábornokot csapatával együtt elfogtuk. Panaszkodtak az em­berek, kezdenek legyengülni... — Hát emberek, belátom, hogy ez nem fenékig tejfel, de tudjátok jól, hogy amit nem bírtak elvinni a fehérek, lő­szerre rakták és felrobbantot­ták, csak hogy nekünk, meg a szegény népnek ne jusson. Ne búsuljatok, nem lesz ez min­dig így! Elzavarjuk ezeket a kutyákat innen, osztán jó élet lesz itt... De akadt lázongó is köztük. Rájöttem, hogy egyiknek ott­hon gyáros az apja, és közénk keveredett. Beszélt a többiek­nek: Mit harcolunk mi itt ét­­len-szomjan, az oroszok intéz­zék csak a maguk dolgát, mi meg jobban tennénk, ha haza­mennénk. .. Meghallottam, odamentem hozzá, szigorúan a szeme közé néztem és megkérdeztem: Mit beszélsz te? — Azt, hogy semmi keresni­valónk itt! — hangoskodott. (Folytatjuk) A színház mit sem ér, ha nincs közönsége, ha a széksorok üre­sek. Régi, közhelyszerű igazság ez. Több példa bizonyítja, még­sem árt erre többször felhívni a figyelmet. A színháznak is­mernie kell a közönségét (vidé­ki színház esetében a megye la­kosságát), összetételét, rétegző­dését, művelődési helyzetét, igé­nyét, vágyait. S nemcsak arra kell törekednie, hogy a közön­ség megvásárolja jegyét, bérle­tét, hanem arra kell ösztönöznie az embert, hogy a színházba el is menjen, megnézze az elő­adást, s ne csak nézze, hanem értse is, sőt, hasson is rája. Ta­lán ezekből már kiderül: nincs is könnyű dolga a színháznak, nem is olyan egyszerű megküz­deni a sokféle ízlésű, nemű, ko­rú nézőért. Néhány tőmondatban talán már összegeztem is, miről tár­gyaltak két napon át a veszpré­mi Petőfi Színház vezetői és az általuk meghívott művészetpro­pagandisták s a nézők képvise­lői). Félszáz ember vett részt ezen a tanácskozáson, ami köz­véleménykutatással is felért, s őszintén szólva: elég bonyolult helyzetet tárt fel. A veszprémi színház azon kevés színház kö­zé tartozik, amely gondos fi­gyelemmel kíséri évek óta: kik is a látogatói? Ennek eredmé­nye vissza is tükröződik a szín­ház gazdasági eredményeiben. Szinte azt mondhatnánk: a színház csaknem minden elő­adását az egész megyében telt­ház előtt játssza. De pontosabb a fogalmazás: minden előadás előtt kitehetnék a táblát: „Min­den jegy elkelt”, de a székek egy része — sokszor nem is a kisebb része — üres. Főként bérleti előadásokon fordul ez elő. A bérlők egyszerűen otthon maradnak. A művészetpropa­gandisták (ők azok, akik a­­mű­­vészetek népszerűsítésén túl üzemükben, munkahelyükön a jegyek eladását végzik) ennek te­lük­­ okát keresték. Miért maradnak otthon az emberek? Sokan azért maradnak otthon, mert megbetegszenek, váratla­nul túlórázniuk kell, a házi­munkát nem halaszthatják ké­sőbbre, rokon, jóbarát érkezik stb. Úgy tűnik, ezek a kézen­fekvő indokok csak a távolma­radók kisebb részénél jelent­keznek. Mások ilyeneket mon­danak (s ez már elgondolkozta­­tóbb): „Nem érdekel ez a da­rab”, „Nem játszik benne a ked­venc színészem”, „Kollégáim azt mondták: jobb, ha otthon maradok”. Ilyen indokok miatt marad fé­lig üres a színházterem. S erről már a színház tehet. Egyrészt azért, mert előadásainak hőfo­ka nem érte el a kívánt mér­téket, másrészt — talán azért is, mert műsora nem találkozott a nézők többségének ízlésével, tet­szésével. A veszprémiek azt sze­retnék, ha találkozna. Egyre többször, egyre sűrűbben. Ezért is vállalkozott — ebben az év­ben már ötödször — a nézők képviselőivel való találkozásra (s ezt a példáját igen sok szín­ház követhetné). Ha a felemás helyzeten (el­adott jegyek, üres nézőtér) csak a színház segíthetne ön­nön erejéből, a gondot hamaro­san meg lehetne oldani. Veszp­rémben és másutt is. De — saj­nos — e gond mögött is sokféle probléma húzódik. Ennek a színháznak a törzsközönsége: fiatal. Évente 65 ezer fiatalkorú nézője van. Ez lényegesen jobb, mint az országos átlag. A bér­lettulajdonosok 61 százaléka ti­zenéves, ugyanakkor Budapes­ten mindössze 16 százaléknyi. De az is feltűnt, hogy e kedve­ző számok mögött mégsem ró­zsás a helyzet, hiszen a megyé­ben az iskolás korúak­ 55—60 százaléka nem végezte, nem végzi el az általános iskolát. S általános tapasztalat, hogy ép­pen ez a számottevő réteg hiányzik a színházból is, ez a réteg, amely a legjobban rászo­rult, vonja ki magát a művé­szetek hatása alól. A veszprémi színház nem akar beletörődni a kedvező számok mögötti kedvezőtlen helyzetbe, ahhoz a réteghez sze­retne eljutni, amelynek tagjait nem ismeri, akit még nem érin­tett meg a színház szeretete. S ezek között persze nemcsak fia­talok vannak, hanem kétke­zi dolgozók is. A megyé­ben az utóbbi időben ro­­hamosan gyarapodott a nagy­üzemek száma: kétezer em­ber végez bennük munkát. Kö­zöttük sok olyan, aki abbahagy­ta az iskoláját s nem ébredt fel benne a művészetek — a szín­ház — iránti vágy. A veszpré­mi Petőfi Színház nem az igé­nyek mérséklésével, hanem­­a tervszerűbb ismeretterjesztéssel, a művészetpropagandisták te­vékenyebb munkájával szeretne a fiatalokhoz és a munkásréte­gekhez eljutni. Pétervári István igazgató nyíltan vallja: nem az operett, a semmitmondó, gics­­cses hatásokra épülő darabok játszásával lehet eljutni a mű­vészet élvezetéhez, hanem a mai gondokat, gondolatokat, érzel­meket kifejező színpadi művek játszásával. A most kezdődő új évadban is erre törekednek a veszprémiek: egész műsorpolitikájukat arra szentelik, hogy bemutassák a szenvedélyesen kutató embert, s mindezt derűvel, humorral fűszerezve. Ismét több magyar író új művét — Gyárfás Mik­lós, az egészen fiatal, de tehet­ségéről már jóhírű Juhász Ist­ván, a regényíróként közismert Lengyel József, tartozik ebbe a sorba — művét mutatjuk be az országban elsőként. Amikor is­mertették a kétnapos tanácsko­záson az új programot, a művé­szetpropagandisták szinte egy­öntetűen úgy vélték, igen, az ez út a járható. S talán az elkö­vetkező idényben már nemcsak a jegyet, a bérletet veszik meg, csökken a távolmaradók száma. S növekszik a nézők, a darabot megértők száma is. Mert ez fon­tosabb még a pénztári bevétel­nél is.­­ Benkő Tibor SZABAD FÖLD 13

Next