Szabad Föld, 1981. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1981-04-19 / 16. szám
12 SZABAD FÖLD Műalkotás-e aforgatókönyv ? rt eltűnő tapasztalatom volt tavaly decemberben az utcai újságárusok bódéi előtt. Csodálkoztam, mennyien keresik a Nagyvilág című világirodalmi folyóirat decemberi számát, s mind csalódottan voltak kénytelenek távozni, mivel a keresett folyóiratpéldányok — holott rendes körülmények között ilyenkor még kaphatóknak kellett volna lenniük —, akkorra már mindenütt az utolsó szálig elfogytak. Az egyik árust megkérdeztem, tudja-e miért kapkodták el úgy a Nagyvilágot. Azt felelte, tudja. Benne van Ingmar Bergman „A bábok életéből” című filmdrámája. Minthogy én akkor már a folyóirat e számának szerencsés tulajdonosa voltam, hazasiettem és haladéktalanul belekezdtem Bergman forgatókönyvének olvasásába, amely valóban érdekfeszítőnek bizonyult Bergman azt írja a bevezetőben, pontosabban a filmes munkatársaihoz írt levelében, amelyet a Nagyvilág szintén közölt: „A cselekmény több idősíkon zajlik és az egyes jeleneteken belül is vannak visszapillantások. Ez most bonyolultnak látszik, és nehéz olvasmánynak ígérkezik, de ha a film elkészül, minden bizonnyal könnyű lesz megérteni.” Nem célom most, hogy Bergman új filmjének tartalmát ismertessem — aki kíváncsi rá, esetleg megszerezheti valamelyik könyvtárban a Nagyvilág említett számát —, az sem célom, hogy magáról Ingmar Bergmanról, a jelenkori filmművészet kiemelkedő és termékeny svéd alkotóegyéniségéről szóljak. Ismerteim szerint óriási érdeklődéssel kísérték a magyar mozilátogatók, majd a hazai tévénézők is a „Jelenetek egy házasságból” című megrendítő lélektani hitelességű filmjét. Ahogyan Bergman írja, e filmjének továbbgondolásából született meg új forgatókönyve. Arról kívánok szólni inkább, hogy vonzó olvasmányértékén túl valójában mi is egy forgatókönyv rendeltetése. Az esetek túlynyomó többségében nem is igen számít a forgatókönyvek irodalmi, vagyis olvasmányértéke; egyedüli feladata az, hogy a rendező a forgatókönyvben foglaltak alapján, minél jobb művészi minőségben, minél biztosabban, hibátlanabbul és gyorsabban készíthesse el a filmjét. Ha nem ilyennek sikerül a film, egyaránt lehet a hiba a forgatókönyvben, a rendezőben vagy egyéb körülményekben, a forgatókönyv szerepének fontossága azonban a filmművészet mintegy hét évtizedes története folyamán mitsem kisebbedett, legfeljebb alakult, változott. Ía már a forgatókönyv az esetek többségében nem oly mértékben szentírás, amilyen régebben volt. Hernádi Gyula és Jancsó Miklós „Magyar rapszódia” és „Allegro barbaro” című irodalmi forgatókönyve közös kötetben az 1979-es ünnepi könyvhét egyik sikere volt. Akik később megnézték az ennek alapján forgatott filmet a moziban, ellenőrizhették, mi minden változott meg a vásznon a könyvhöz képest. Jancsó Miklós azon rendezők közé tartozik, akik a forgatókönyvet csak kiindulási alapnak tekintik; filmjeinek sokmozgásos, sokrétű, némelykor bonyolult képi látványát a forgatás helyszínén és forgatás közben teremti meg. Nagyobbára rögtönzi. Mégsem lehet azt mondani, hogy nem a forgatókönyv sugallatára hallgat. Fábri Zoltán például megint más alkatú és munkamódszerű rendező. Ő a lehető legpontosabban lerögzíti, nem egyszer le is rajzolja forgatókönyveiben a felvételre kerülő jeleneteket, beállítottságokat, képeket és forgatás közben a lehető leghívebben tartja is magát azokhoz. Egyik rendezői módszer sem rendelhető a másik fölé, sem amelyik szabadon kezeli, sem amelyik szigorúan veszi a forgatókönyv előírásait, s a közönségnek amúgy sincs sok köze magához a forgatókönyvhöz. A közönséget csak a vásznon látható végeredmény érdekli —, ha érdekli. A forgatókönyv, hacsak nem jelenik meg könyvalakban, vagy folyóiratban, szűken vett szakmai ügynek tekinthető csupán. De vajon igaz-e ez? A magyar filmművészetben végbemenő fejlődés, tartalmi és formai változások, megújulások szorosan összefüggnek a forgatókönyvvel kapcsolatos változásokkal, s ha ezekbe alkalma nyílik a kívülállóknak is bepillantani, talán jobban megértik a mozivásznon jelentkező változásokat. Tíz évvel ezelőtt Zolnay Pál rendező úgy készítette el „Fotográfia” című újszerű és sikeres filmjét, hogy szinte teljesen a sutba dobta a forgatókönyvet. Csupán egy vázlatos, egy-két gépelt oldalra vetett elképzelése volt, amellyel elindult filmjét forgatni. A szó szoros értelmébe elindult, hiszen falusi portákon kopogtatott be, mint vándor fényképész, hogy e mesterség álcája mögül érdekes, drámai sorsokat fürkésszen ki. És forgatókönyv nélkül is izgalmas, jó film született. Zolnay Pál második nekifutása azonban már nem igazolta a forgatókönyvben előre le nem fektetett művészi elgondolásnak a létjogosultságát. Az újabb ilyen filmje nehezen, hosszadalmasan, sok változtatgatással jött létre. Ez volt a „Sámán”. Mindenesetre Zolnay próbálkozása és a „Fotográfia” című film már a dokumentarizmus előfutára volt. F Ítélt néhány év és a dokumentarizmus eléggé széles fronton betört a filmgyártásunkba. Dárday István, Elek Judit, Ember Judit, Tarr Béla, Vitézy László sorra készítette el „Jutalomutazás”, „Filmregény”, „Egyszerű történet”, „Fagyöngyök”, „Családi tűzfészek”, „Harcmodor”, „Békeidő” című filmjét és a sor ebben az évben folytatódik. A dokumentarizmus erős ága lett a magyar filmművészetnek és jelentősen módosította a forgatókönyv szerepét, helyzetét is ebben a sajátos filmalkotói munkában. Az már a mozilátogató közönség részéről is jól ismert tény, hogy a dokumentarista játékfilmek főszerelői nem színészek, hanem civil emberek, méghozzá olyanok, akik a filmbeli történet hőseihez hasonló foglalkozást űznek és azokhoz hasonló gondolkodásmóddal és beszédstílussal rendelkeznek. Itt a forgatókönyv első vázlatosabb formájában csak a cselekményváz és a szereplők mondandójának, viselkedésének a rövid körülírása szerepel; valódi, élő párbeszéddel azt maguk a szereplők töltik ki. Tehát a megkívánt drámai helyzetnek és lelkiállapotnak megfelelően beszélnek a rendező által beállított — és eközben a forgatkönyvíró által is velük megértetett — jelenetekben. Az ő szövegüket jegyzi le, csiszolja, tömöríti aztán valamivel irodalmibbá a dokumentarista filmek forgókönyvírója. A végleges forgatókönyvbe már ez a szöveg kerül bele, ezt is mondják el a filmben. A civil szereplők tehát nemcsak színészei, hanem társszerzői is ilyen módon ezeknek a filmeknek. És ki a forgatókönyvírójuk? A legtöbbnek egy fiatal, törékeny termetű nő: Szalai Györgyi. Annyira művésze lett ennek a szakmának, annyira élővé tudja tenni újszerű eljárásával e filmeket, hogy az 1980-ban bemutatott játékfilmeket értékelő filmkritikusok a legjobb forgatókönyvírói díjat — ötévenként ha egyszer válik valaki érdemessé e díjra — Szalai Györgyinek ítélték oda a magyar dokumentarista játékfilm létrehozásában és fejlődésében kifejtett tevékenységéért. Műalkotás-e hát a forgatókönyv? Nem túlságosan öncélú, elvont-e ez a kérdés? Semmiesetre sem, hiszen a forgatókönyírónak arra kell törekednie, hogy munkájából műalkotás váljék, még akkor is, ha azt nem nyilvános közlésre, széles körű olvasásra szánja. A forgatókönyv minden sora alkotórésze a belőle készülő filmnek, tehát hogy ez a film műalkotássá váljék, ahhoz ritkán nélkülözhető a jó, értékes, mondjuk ki: műalkotás számba menő forgatókönyv. Igaz ez akkor is, ha sohasem olvassa el azt egyetlen kívülálló sem. S ha már belevágtunk a sokarcú forgatókönyvről folytatott eszmefuttatásba, bizonyára nem lenne érdektelen ismertetnem, milyen is ma a film és az irodalom viszonya, miért nem írnak az írók forgatókönyvet, mi is az úgynevezett szerzői film, milyen folyamatokon át valósul meg a forgatókönyv és egyáltalán: külalakjában és tartalmában hogyan is néz ki az. Minderről legközelebb. Sas György Síremlék A pár éve elhunyt Simon István sírhelye meglehetősen elhanyagolt állapotban volt szülőfalujában, a Veszprém megyei Bazsi községben. (Erről korábban lapunk is beszámolt). Az idén a költészet napjának egyik eseménye volt, hogy a Kossuthdíjas költőnek síremléket állítottak: a dombormű készítője Borbás Tibor szobrászművész. EGYÜTT: MÚLT ÉS JELEN Színház — a tizedik sorból Madách Imre drámai költeményét, az Ember tragédiáját a szolnoki színház után, melynek előadásáról már beszámoltunk, a budapesti Madách Színház is bemutatta, nagy érdeklődés közepette, ami részben annak is betudható, hogy a Tragédiát már régen nem játszották a fővárosban s ha játszották is, akkor mindig a Nemzetiben. Mit tud hozzátenni a Madách Színház a magyar drámairodalom remekéhez? Mit mond a ma nézőjének? Hogyan hasznosítja remek színészgárdáját? Mit mutat fel Lengyel György rendező, aki még gimnazista korában diáktársaival olyan nagyszerű Tragédiát vitt színre a Zeneakadémia kistermében 1953 tavaszán, hogy a diákok sorozatban játszották a művet? Vagy ez csak azért következett be, mert az 50-es években a Tragédia tabu volt? A sok kérdőjelre a Madách Színház nem nagyon adott kielégítő választ. Lengyel György bizonytalankodott. Nem mert eltérni a Tragédia előadásainak jó-rossz hagyományaitól. Nem merte a korszerűbb, merészebb megoldást választani: elhagyni a pátoszt, a fellengzős hangvételt, a gondos szövegtömörítést. Három főszereplője is eléggé külön utakon járt. Huszti Péter fanyarabb hangvétele, okossága felülmúlta Juhász Jácint puritánságát, szürkeségét, Ádám és Lucifer azonban még így sem lett ellenlábas, inkább egy ember két arca, s ez a színpadi előadásnak nem vált az előnyére. Almási Éva — Éva szerepében — jelenetről jelenetre változott, de ebben a színpadi felállásban nem hozott „megváltást”. Papp János az Úr szerepében sokszor bántóan harsány, kulisszaszaggató volt, s ebben osztozott vele Tímár Béla is. A Madách színházi Tragédiában sok szellemi érték ment veszendőbe — rendező és szí génnész sok-sok közös szándéka, vad. S ez azért is nagy kár, mert szín ismét elszalasztódott egy al- tanikálóm arra, hogy a Tragédia rém színpadon is bizonyítson. S ki olva tudja, mennyi időnek kell elmez telnie ahhoz, hogy a kétmilliós tehe főváros lakossága teljes szépsédégiyében és erényeiben láthassa bort Madách remekét? ... tonj . tom nyel Úgy hírlik, a Radnóti Szín- ráde pad kicsiny nézőtere ritkán teszín lik meg. Legalább is ezt plety- pélikálják. Azt hiszem, mindezt már múlt időben kellene elmondani, régi mert néhány hete egyre több magben keresnek meg ismerősök és ső ismeretlenek, hogy szerezzek von jegyeta Moldova-estre. Légharc újabban pedig a Schwajda mai György és Görgey Gábor egy lém felvonásosát bemutató előadásikorára. A színház udvariasan, de az határozottan visszautasít: saj- mel nos, nincs jegy. Telt házzal játszía szanak. S mindig telt házzal Mos játszanak? Régebben nem — is válaszolták —, de újabban Vir: igen ... José Drámaíró lett Moldovából? bár Szó sincs róla, ő tiltakozna ez Pez ellen a legélénkebben, ami szmn azért is furcsa, mert Moldova ?!... két évtizede elvégezte a Szín- párművészeti Főiskola dramaturgjog szakát, vagyis éveken át azt való tanulta, hogyan kell színpadi jár művet írni. Lehet, hogy Moldo- Éva rossz főiskolai tanuló volt, véli mert egy-két bizonytalan (és Bul sikertelen) próbálkozás után a be drámaírást végképp abbahagyhanta —, pedig kevesen tudnak neki olyan jó, szellemes, tömör pár- feh beszédet írni, mint ő. Moldova gye azonban következetes ember, s épp nem hagyja, hogy a színházi szír emberek húzzák-nyúzzák-javít- Elő sák — igényeik szerint —, az ő pad kéziratát. Nyílt titok, hogy Mór- köz dova a Radnóti Színpad színré- hogyzeinek őszintén megmondta: „Mi nem járul hozzá, hogy a szőve-