Szabad Föld, 1981. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-29 / 13. szám

US 29, SZABAD FÖLD 13 r . - - v-\.‘.v v „ ­­• - ■ -i r j' y T/y ur f" t wr gr *▼ p V yyv~ ffüg VI v» fej.--* .:' "agjT^-'y •.;, ••?■',.. ­­, 6uUík*^k^'íA»JtÍ-- ’w.--. . ■ . - .• •i • -. Uv -. ,' - ■ Bű BMfcfc. ■ .*J ■>« h Vti-té Múltidéző tavasz Félegyházán >1 KÉPERNYŐN: Hasonmások föl a szót élénken a fo­gy. — Amerre járok, min­­; megcsodálnak, s a há­­íegett összesúgnak: „Ez az idnagy? Ez ölte meg a fe­­t? Nem zárták be?” és így ). Ügy látszik, a világon ritkák az olyan emberek, képesek a becsületüket rolni. Véleményem szerint íz a férfi, aki hasonló eset­­isonlóan jár el. Nemde? Teltétlenül! — bólintott !i. —f Kár, hogy a katonai l ez eset miatt félbesza- Emlékszem, annak idején tél matézissel foglalkozni, mennél a mérnöki pályá­jai intett a fejével. b, nem, az nagyon unal­­lolog ... Egyébiránt, hogy ;ynál maradjak, gyilkolni ónképpen szép dolog. A tés is nagy, ám nemde a Jás is? Isten megalkotta reket és tengereket, de na­­munkát végez majdan az, törli a hegyeket és a ten­­>t. Én minden gyilkost tek, mert értékelni tudom orságot, amelyet tette el­­jsében kifejt. A legtöbb ■ gyáva, és e gyávák több­­eremtette meg a törvényt, tiltja a gyilkolást. Ho­­természetben minden le­­másikat: a sas a nyulat, a a bárányt, a vidra a ha­­pók a legyet, a nap a só­st, a nyár a telet. Ez az lön filozófiám. Érdekes... — szólt Illen­­líg az asszony csöndesen a vendég vonásait vizsgál- Hideg, komor vonások :, mintha belemarták vol­­igukat az arcbőrbe. — tan szükségesnek érzem, figyelmeztesselek valami-Parancsolj! — szólt a fo­gy kissé kelletlenül, ami­mét kizavarták elbeszélé- Irából. Tulajdonképpen mosolyog­ni rajta. Téged azonban | érdekel. Nemde, a gyil­­í tíz év előtt történt? gén, tíz év előtt. iz emberek ennyi idő alatt ínek, talán tudva is ki­­ek egyet-mást az emléke­iéi. Így például a múlt­­gy társaságban fordultam ahol a te esetedről szólva smert notabilitásunk ezt >a: „Én azt hiszem, ez az gyilkosság csak mese.” •jai hitetlenül, de kissé pve nézett föl. Mese? Benne volt minden )an. Otthon vannak mind, rakva. Az egyikben le is k rajzolva. Mégis többen akadtak — tta a háziúr —, akik mo­stak a báró szavaira, s azt ták: „Tényleg nincs kizár­­dolog.” Tudod, tíz év nagy főhadnagy kissé izgatott — Engedelmet kérek, nem olyan nagy idő. Az ilyen dolgok nem évülnek el egyhamar. Mi­lyenek az emberek ... hihetet­len! Nevetséges, de úgy van: irigylik tőlem az esetet, nem­de? — Mindenesetre. Én termé­szetesen melletted foglaltam ál­lást, és azt mondtam: „Felelek a dologért”, de mégis, mint jel­lemző esetet fölemlítem. Ugyan­akkor abban a társaságban, amelyben nagyon sok előkelő ember volt, az olasz királygyil­­kosről kezdtek beszélni, s azt mondták, hogy valóban bátor ember volt. — Az egy közönséges gazem­ber volt! — vetette ellen Mar­jai főhadnagy. — Pénzért bé­relték föl: tettében nincs sem­mi nemes vonás. Csak nem gon­dolod, hogy ideális gyilkos? — Ö, dehogy! — nyugtatta meg Illenczi. — Eszményi gyil­kos vagy például te, aki a be­csületért cselekedtél, de nem ő, aki az anarchizmust szolgálta. Egy pillanatig csönd volt, az­tán Marjai vette föl a szót. — Amit az előbb mondottál, nem megy ki a fejemből. Rossz­akarat volna ez, avagy feledé­­kenység? És sokan hallották? Bizonyára tovább is terjesztik a hírt, s kiderítik, hogy nem gyil­koltam, sőt talán még a fele­ségemmel élek, nemde? Megsimogatta a homlokát. — Voltaképpen itt tenni kel­lene valamit, hogy ez a rágalom elüljön. Jó volna, ha felelősség­­revonnám az illetőt? — kérdez­te meg a háziurat. — Azt, kérlek, ne tedd, mert diszkréció alatt mondtam el a dolgot. — De hát valamit mégiscsak ki kell eszelni. Végre is ez sér­tő inszinuáció, mert annak ide­jén a becsületemet toroltam meg, s erre ma is súlyt helye­zek. — Mindenesetre gondolkozni kell e dologról — hagyta hely­ben Ilién Óki. — Én is úgy tar­tom, hogy a neved megkíván valami reparációt. És különben se árt, ha az emberek megint visszaemlékeznek egy kissé a dologra. A te eseted nem olyan közönséges, hogy kifacsart cit­romként el lehessen dobni. — Nagyon köszönöm baráti szívességedet — szólt Marjai fölkelve —, és még igénybe fo­gom venni. Fogadd hálámat. Kezét csókolom, nagyságos asz­­szony, talán nem untattam az­zal, amiről beszélgettünk. Meghajlott és elment. Ulen­­czi elmosolyodott, és így szólt a feleségéhez: — íme, az őszinteség és az érdekesség. Most megy a nagy­haranghoz és kihirdeti, hogy igenis ő a gyilkos és leteszi rá a szavát, hogy ő az. Boldogta­lan volna, ha valaki elfeledné, hogy Marjai főhadnagy meg­gyilkolta a feleségét. Ez olyas­mi lenne, mintha Hamletet nem Shakespeare írta volna. Az asszony is elmosolyodott. — Valóban, ez az ember vér­rel kendőzi az arcát, de mégis­csak kendőzi! — jegyezte meg* Illenczi a felesége vállára tet­te a kezét. — Én az istállóban lakom egész nap, ő-meg a morgue-ban,­­nos melyik a jobbik? 0 nem tud ellenni két percig anélkül, hogy ne arról beszéljen, mint ölte meg azt a szegény asszonyt, akinek végre is igaza volt. Ki ne csalná meg ezt a hőst? Ha száz halált hal a szerencsétlen, akkor is jobban jár, mintha hozzá volna láncolva. Leült a kosárba, s kezébe vet­te az újságot. Az asszony a pár­kányra támaszkodott, és kien­­gesztelődve mosolygott. — Ha pedig nem hágy bé­kében — szólt Illenczi az első sorokat átfutva —, akkor én is érdekes ember leszek. Majd el­válik, hogyan fog velem boldo­gulni. Tizenhét év. Csonka jubileum ez, fél emberöltő. Ennyi esz­tendő telt el azóta, hogy elő­ször jártam a kiskunfélegyházi Némedi Varga Sándor utcában. Kis utca ez; akkor sem volt kevesebb a sár, az akácfa, a sárga liliom, s most sem több a kíváncsi tekintet, a félrereb­benő ablakfüggöny. Csak a le­vegő ... Annak más bódulata volt, annak, melyet egy téblá­­boló, bőröndnyi vagyonát ara­szolva cipelő pályakezdő gé­pésztechnikus szívott nikotin­mentes tüdejébe. S itt, a 30-as számú ház hatalmas, zöld ka­puja előtt „informált le” ké­sőbbi szállásadóm, Nagy néni, miközben — áhitatos percek! — az udvarról sültkolbász il­lata és Beethoven zenéje szö­kött a lócitromos utca flaszteré fölé. ★ Tarjányi János — jólmegter­­mett, ötvenes férfi — éppen a verandán foglalatoskodik, ami­kor ráköszönök. Se rokona, se ismerőse nem vagyok, hát illő a beszéd: mi végből, .mi célból jöttem be a nagykapun? A va­rázsigék — Nagy néni, albér­let, emlékezés — után bizalmat kapok, s már tessékelne is a gazda a vendégszobába, de előbb meg kell néznem a ker­tet, a jószágokat, a szerszámos­­kamrát — tavaszra készül itt minden és mindenki. A tavasz, a virágos kikelet azonban már itt van, a veran­dáról nyíló, hajdan öt albérlő • lakta előszobában: Tarjányi Jánosné, a háziasszony, kalo­csai térítők, futók sokaságának szivárványszíneit mutatja. Ű hímezte valamennyit, tanító­­képzős Lenke lánya jó, ha né­hányba besegített. „Baján ta­nul a lelkem, de nézze, mit szól a nagyfiámhoz? Ezen a fény­képen tizenhét éves volt... most huszonkettő. Autó-motor­szerelő. Jó szakma, ugye?” Bólintok, hogyne lenne az. Apja kezemunkáját dicséri a fiú szakmaszeretete: idősebb Tarjányi János, a családfő, gép­kocsivezető a Bács megyei kis­­kernél. Megbecsült ember — oklevelek tanúskodnak erről, s jól is keres — a ház, a három­szobás, hatalmas épület, most már az övék. A déli frontot — annak idején — Pappék bírták, a Papp fiúk hegedülték Beetho­ven muzsikáját, szóval Tarjá­nyiék tízegynéhány esztendeje megvették az öreg épület va­lamennyi lakrészét. „Nagy a család” — mondja Tarjányi János. Szavait igazo­landó, betoppan a tizenhárom éves Tibor. Kezében bűvös kocka, a fiú föl sem néz, úgy köszön. Nem illetlen, csak" a tegnap elért, tízperces rekord­ját ma akarja kilencre javíta­ni. „A cimborám nyolc perc alatt forgatja össze a kockát.. A játék — átmenetileg — most lekerül a napirendről: Ti­bi szalad, behajtja a kószáló malacokat. Ez most az atyai ukáz. „Szóval, itt lakott” — mond­­ja-kérdezi a csupakönyv, csu­­pacsipke vendégszobában Tar­jányi János. Igen, itt laktam. És még négy fiú, „Rossz volt?” A máséban lakni mindig rossz dolog. Dehát akkor nem gon­doltunk erre. Tizennyolc-tizen­­kilenc évesek voltunk... Az asszony magafőzte kávé­val kínál. „Az uram is itthon ivott ma feketét” — mondja, s látva értetlenségem, Tarjá­nyi János kiegészíti felesége szavait: Ha dolgozom, hajnal­tól késő estig távol vagyok az otthontól. Ma szabad napot kaptam, merthogy beteg lett a kocsikísérő. Jóbaráthoz illően, a férfi saj­nálja munkatársát, de azért a szabad napnák örül: a sertés­ólakat helyre kell reparálni. „ötven kocát adtunk le ta­valy.” Hogyan győzték? „Az asz­­szony háztartásbeli, s a fiaim is besegítenek.” És az idén? A feleség elneveti magát. „Az idén eggyel kevesebbet, mert az az egy kell a májusi torra. Virághava 19-én leszünk hu­szonöt éves házasok. Azt ün­nepeljük majd. Az ezüstlakoda­lom mégiscsak nagy esemény, kerek évforduló. Nem igaz? ★ Tizennyolc-tizenkilenc évesek voltunk ... ismétlem magam­ban, amikor — szíves vendég­látóimtól elköszönve — újra a Némedi Varga Sándor utca ele­jén keresem a hajdani tavaszt. Voltunk... Kik is? Pintér Sán­dor géplakatos, azóta érettsé­gizett, családos ember, Derek­­egyházán él. öccse, Géza, aki­vel a minap találkoztam Csen­géién, géplakatos volt, gazdál­kodó lett: fóliasátrak alatt ter­mel paradicsomot, paprikát. És a többiek? Most hol él­nek, merre járnak? Ki tudja. Kiskunfélegyházán, az egyik utcában egy kis szoba, sok szárnybontogatás néma tanúja, őrzi a múltat. A kalocsai térí­tők, futók szivárványszínű ka­­valkádjában is megmaradt egy kis csöndesség, egy percnyi álom a vastag gerendák alatt. Otthagyom, hátha valóra vá­lik egyszer. Besze Imre IV égy héten át volt a tévéműsor tartóosz-A ’ lopa a Századunk. Bokor Péter író-ren­­dező a hitelesség és az érdekesség „adagolá­sával” igazolta, hogy ismeri közönségét, s hogy nem oktató-nevelő adathalmazok gyűj­tése a célja, hanem a legnépesebb nézőré­tegeknek. kínált izgalmas élményt. Szándéka nem mindenben válhatott valóra: egyes „szel­lemidéző” jelenetek résztvevői nem találtak rá szerepük lényegére. X7 essünk egy pillantást az elmúlt hét mű­­' sorszerkezetére — helikoptertávlatból. Ilyen módon az egészre látva fedtünik a tör­ténelmi eseményeket felelevenítő dokumen­tum-összeállítások torlódása, túlsúlya. Azt már mondanunk sem kell, hogy az emberiség krónikájának könyvébe írt sorok többsége tragédiákat örökít meg. Értjük ezen a hábo­rúkat, a gyarmatosítást, a népelnyomó rend­szerek kegyetlenkedéseit — és így tovább. Ha tehát a műsorhetet ebből a szemszögből tekintjük át, kiviláglik az említett hasonló­ság. Mert — meglehet, önkényesen — ebbe a csoportba tartozónak véljük A 45-ös hadse­regről szóló filmet, A hatalom árnyékában című finn—svéd sorozatot (a latin-amerikai országok politikai helyzetéről), a spanyolor­szági puccskísérlet elemzését, még inkább a Századunk ifjúsága című dokumentumfilmet — ez utóbbiban a Századunkéval azonos ri­portalanyok is feltűntek, önmagában termé­szetesen mindegyik a helyén volt, valameny­­nyi betöltötte feladatát: évfordulóra emlékez­tetett, felelősségünkre figyelmeztetett. Eigyütt azonban túl sokat idézett háborúról, vérontás­ról, nyomorról. Mintha az Apokalipszis négy lovasa bérelte volna ki a képernyőt, s vonult volna előttünk szüntelenül. C zenteljünk néhány percet a Századunk ifjúsága című dokumentum-összeállítás­nak, amely az egykori Ludovika katonai aka­démia ostromát, a Tanácsköztársaság forró napjait idézte. Még nem telt le a 133 napos lehetőség, még úgy látszott, az új élet — ha véráldozaitok árán is — megmarad, megerő­södik, még volt annyi erő a harcosokban, hogy képesek voltak a feltámadó gonoszt le­törni. Kitűnő alapötletből indultak ki: ka­merák elé kérték a hajdani barikád ellen­tétes oldalán harcolókat, s ha személyesen nem szembesültek is egymással, érdekesnek bizonyult az egykori vörös katonák és fehér kadétok vallomásainak sorba rendezése. Az akkor 16—20 esztendős ifjakat még főként neveltetésük és családi körülményeik alakí­tották forradalmárrá vagy ellenforradalmár­rá. Egyiküknek a nyomorból kiszabadulás re­ménye adta kezébe a fegyvert, másikukat hamis eszmék kergették a tűzvonalba. Év­tizedek múltán pályájuk — ha nem kapcso­lódott is össze — néhol párhuzamossá ala­kult. A visszaemlékezéseket kiegészítő kora­beli felvételek önmagukban is izgalmasnak hatottak, a makettel „alátámasztott” trükk­asztalon előállított „mű-fegyverropogás” fe­leslegesnek látszott. Borhy Anna rendező szakmai tudással felvértezve, szilárd alapok­ra építette fel a némely részletében újat is kínáló filmet. TJ ány éves volna Rejtő Jenő, ha élne? Nos, a hangsúlyosan és többször is elhang­zott bemondószöveg szerint idén 76. Az írá­saiból született összeállításban Hegedűs Géza úgy emlékezett rá, hogy most volna 75. A megoldás nem boszorkányság. Tekintve, hogy Rejtő 1905-ben született, tavaly töltötte volna be a 75.-et. Vagyis — mivel általában az ötös­re vagy nullára végződő évszámok szerint emlékezünk meg híres emberekről — világos, hogy az összeállítás még 1980-ban készült, de valami okból csak egy esztendő múltán ke­rülhetett a nagyérdemű elé. A műsort egyéb­ként a Rejtő-hívek szegényesnek ítélték, s különösebb élményt a Rejtőt „kóstolgatók­­nak” sem szerzett. Pedig jó színészek csinál­ták, s komédiázó alkatukkal, kedvükkel sem volt baj. Talán a jelenetek „hontalansága” tette, talán a műsor felaprózottsága, a „min­denből egy keveset” elve „ültette le”. A nosztalgia-árhullám régen elöntötte már tudatunk „alsórakpartjait”. Mindaddig nem is szólhatunk miatta, amíg csupán ma­gánügyként kezelhetjük. Ám. ha közüggyé válik a képernyő milliós nézőközönségének szeme láttára? Nos, akkor hamar kiderül — példa rá a Hölgyek, urak, lehet, lehet! című összeállítás —, hogy ürességét a ' technika sem képes tartalommal megtölteni, s egy fényesített előadásból is kilátszik igénytelen­sége. A maga korában ez a műfaj bizonyos életformát képviselt. Érdemes lenne megfon­tolni: nekünk kell-e visszalépnünk, avagy a szórak ózta tasnak illenék-e korszerűsödnie? I. M.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék