Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1984-12-22 / 51-52. szám

4 SZABAD FÖLD Negyven éve, Bakonyáról Debrecenbe­ ­Vörös Vince volt kisgazdapárti politikus egyik utolsó mohikán­ja annak a nemzedéknek amelyik a 30-as évek derekától a felszaba­dulás utáni időkig aktív résztvevője és meghatározó alakítója volt a magyar falu felemelkedéséért folytatott küzdelemnek. Már fiatalon az úgynevezett „kalászos” mozgalom elindítója egyik szervezője és vezetője, egy ideig a Parasztszövetség országos titkára volt. Dobi Istvánnal és Iliás Ferenccel közreműködött a Parasztszövetség Föld­munkás Szakosztályának létrehozásában. Részt vett a Békepárt h­á­­borúellenes tevékenységében. Kapcsolatban állt a Győrffy Kollé­gium baloldali gondolkodású diákjaival. A felszabadulás után részt vett az Ideiglenes Nemzetgyűlés munkájában. 1945-ben a Kisgazda­­párt főtitkárhelyettese, 1916 júniusától 1947 júliusáig a Parasztszövet­ség főtitkára. Az 50-es évek első felének gyanakvó légköre őt sem kímélte, ezért 1948 őszén visszavonult a politikától és hazaköltözött falujába, a Baranya megyei Bakonyára. 1972-ben az Országos Ser­téshizlaló Vállalat kenyérmezői telepének brigádvezetőjeként ment nyugdíjba.) Amikor elhatároztam, hogy, mint az Ideiglenes Nemzetgyű­lés egyik — még fellelhető — tagját megkeresem, régi barát­ját és harcostársát, Dancs Jó­zsef kollégámat kértem meg, hogy értesítse: amennyiben nincs ellene kifogása, megláto­gatom Bakonyán. A válasz gyors és szíves hangú: mindkettőnket szeretettel vár, így került sor a karácsony előtti útra. Nyirkos, ködös időben ka­­nyargunk Pécstől a közeli Ba­konyára vezető szerpentinen, s amikor megérkezünk a hegyek, közé bújt kis településre, elég egy pillantást vetni rá, hogy megállapítsuk: Bakonya is egyi­ke Baranya megye sok-sok el­öregedő falvának. Vörös Vince szép, patinás külsejű háza a te­tőn áll. Érkezésünkre a még mindig jó erőben lévő házigazda fiatalos léptekkel siet elénk a lépcsőn, kedvesen betuszkol bennünket a lakásba, melynek polgárias berendezése sehogyan sem hasonlít az általam ismert és megszokott tiszántúli paraszt­házak puritán és csaknem ri­deg hangulatú belsejéhez. Ismét tapasztalnom kell, hogy még egy olyan kis országban is, mint amilyen a mienk, mekkora kü­lönbségek vannak a pannon táj és az alföld kultúrájában, gaz­dálkodásában,­­ lakáskörülmé­nyeiben, öltözködésében. Itt pél­dául már a múltban is ritka volt a csizmás, fehér inges pa­raszt, a gazdák nem is paraszt­nak, hanem „pogár”-nak mond­ták magukat, s ünnepnapokon pantallóban, cipőben, nyakken­dőben jártak. Ez utóbbival kapcsolatban meséli Vörös Vince: — Amikor a 30-as években, mint szervezők a Tiszántúlt is meg akartuk nyerni, a Kisgaz­dapárt vezetői utasítottak ben­nünket, hogy csizmát csináltas­sunk, nehogy az alföldi gazda­társaink nadrágos úrfélének nézzenek bennünket. — És megvan-e még az a csizma? — kérdezem. — Elvitték Pestre, a Munkás­mozgalmi Múzeumba, sok más tárgyi és szellemi dokumentum­mal együtt. Vörös Vince — mint kiderül — nagy dokumentumőrző és rendszerező talentum. Levelei­nek, igazolványainak, fotóinak eredetijét a múzeum rendelke­zésére bocsátotta, magának jó­szerivel csak a másolatokat tar­totta meg, de azok is takaros rendben magyarázószöveggel ellátva sorakoznak a fiókok mé­lyén. S az anyag még mindig gyűlik, hiszen az egykori pa­rasztpolitikus nyugdíjasként sem tétlenkedik, most például az MTA Történettudományi In­tézetének felkérésére az emlék­iratait írja. Nem szűkölködik mondaniva­lóban. Eseményekben gazdag életének egyik legemlékezete­sebb dátuma: 1944 decembere. Az ország területének felén még dúlt a háború, amikor őt már Bakonyáról Debrecenbe szólítot­ta a haza, hogy a megalakuló Ideiglenes Nemzetgyűlésben képviselje szűkebb pátriája pa­rasztságát. A sorsforduló napokról kér­dezgetem : — Mai fejjel már nehéz el­képzelni, hogy Dél-Dunántúlról miként lehetett akkor eljutni a távoli Debrecenbe. Tulajdon­képpen mikor szabadult fel a vidék? — Pécs 1944. november 29-én. Az én falumon, Bakonyán de­cember elsején vonultak keresz­tül a szovjet csapatok. Egy nap­pal később, december 2-án reg­gel fáradt küldönc érkezett hoz­zám Patacsról. Kovács Béla, a Kisgazdapárt Baranya megyei főtitkára küldte, s azt üzente: azonnal induljak hozzá, mert délután a pécsi szovjet város­­parancsnokhoz kell mennünk a Kisgazdapárt működése ügyében. A 10-12 kilométeres utat gyalog tettem meg. Amikor december 16-án Vas Zoltán és gróf Teleki Géza az Ideiglenes Nemzetgyű­lés Előkészítő Bizottsága meg­bízásából Pécsre érkezett, itt már működtek a demokratikus pártok, már megalakítottuk a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot. Pécs-Baranya nemzet­­gyűlési küldötteit december 17- én, vasárnap délután megtartott népgyűlés választotta meg, ösz­­szesen tizenöten voltunk. A kis­gazdapárt részéről Kovács Bé­lát, Perr Viktort, Kiss Tóth Jó­zsefet és engem jelöltek. — S milyen volt az út Deb­recenig? — December 18-án indultunk el Pécsről, a Széchenyi térről. A szovjet katonai parancsnok­ság két leponyvázott teherautót és — védelmünkre — fegyveres kísérőket bocsátott rendelkezé­sünkre. Nagy volt az izgalom, mert Baranyában még háborús állapotok uralkodtak, a Dráva térségében menetközben is re­pülők, zúgását, ágyúk dörgését hallottuk. Mohácson, Baján ke­resztül érkeztünk Szegedre, ahol a kommunista párt vacsorával és szállással várt bennünket. Reggel — immár a szegediek­kel kiegészülve — mintegy 10-12 gépkocsiból álló oszloppal folytattuk utunkat. Az elhelyez­kedésnél derűs pillanat volt amikor a testes Balogh-páter­­nek­­— hogy kényelmesen elfér­jen közöttünk — külön fotelt tettek fel a teherautóra. Debrecen, a „kálvinista Ró­ma” romosan, de didergő re­ménységgel fogadta a felszaba­dult területekről összesereglő különös külsejű honatyákat, akik bizony meglehetősen ve­gyes képet mutattak. A gyér számú pantallós, nyakkendős küldött közt feltűnően sok volt a munkától, gondoktól barázdált arc, a viseltes ruhájú, csizmás paraszt. Vörös Vince egy erdé­lyi durva szőttesből készült öl­tönyt viselt, ám e vegyes öltő-s­zékekben is sokan meghatott örömmel ismerték fel egymás­ban a régi harcostársat. Vége­­hossza nem volt az üdvözlésnek, ölelkezésnek, s a csillogó tekin­tetekből ez volt kiolvasható, csakhogy itt vagyunk, csakhogy ezt is megértük! Az első nap a hivatalos dolgok elintézésével, a megbízólevelek átadásával, a párt- és pártközi tárgyalásokkal, a miniszteri, ál­lamtitkári tárcák elosztásával telt el. A nemzetgyűlés első ülé­sére december 21-én, délután került sor az ősi református kol­légium oratóriumában, ott, ahol 1849-ben Kossuth nemzetgyűlé­se kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. A tulajdonképpe­ni történelmi ülés — a kormány tagjainak megválasztása, az ideiglenes Nemzeti Kormány nyilatkozatának ismertetése, a pártok képviselőinek hozzászó­lása — másnap, 22-én zajlott le. — Rád milyen szerep várt a nemzetgyűlés ülésezése idején? — kérdem Vörös Vincétől. — Az Ideiglenes Nemzetgyű­lés egyik jegyzője lettem. És a miniszterek előtt én olvastam fel a kormány fogadalomtételé­nek szövegét. Másnap, 23-án megkaptuk a képviselői igazol­ványunkat, melyet dr. Zsedényi Béla, dr. Nagy Sándor, és dr. Sántha Kálmán, a nemzetgyűlés elnöksége írt alá. Íme az én iga­zolványom szövege: „Jelen iga­zolvány felmutatója Vörös Vin­ce úr, az Ideiglenes Nemzetgyű­lés képviselője. Személye sért­hetetlen és Magyarország felsza­badított területén szabad moz­gási lehetőséggel bír. Debrecen 1944. december hó 23.” Ezután — ugyancsak szovjet gépkocsikkal — hazaindultunk. Útközben — más hírközlés hiá­nyában — amerre elhaladtunk, mi adtuk hírül a nagy eseményt. Éppen karácsony estéjére érkez­tünk haza. Ari Kálmán Akkor... ... és ma (Fotó: Ábrahám László) Szilveszteri elmélkedés Szilveszterkor mindig van elmél­kedni való. Vissza le kell tekinteni, meg előre is. Az el­múltra talán keve­sebbet kell gondol­ni, hiszen az idő kerekét úgysem le­het visszaforgatni. De szükségszerű, hogy levonjuk a ta­nulságokat s ami jó volt, azt folytassuk és maradjon el mindaz, ami helyte­len volt. Az esztendő utol­só napján, szilvesz­terkor azért össze­­csendülnek a po­harak, vidámabbak vagyunk, mint az év­­sok-sok munkás hétköznapján. Ez így is van jól. Fe­ledjük a rosszat s bizakodva várjuk a jobbat. Amikor majd éj­félt üt az óra s át­lépjük egy új esz­tendő küszöbét, csó­koljuk meg szeret­teinket, koccintsunk barátainkkal, isme­rőseinkkel s kíván­junk ősi szokás sze­rint bort, búzát, bé­kességet. A mostani szil­veszterkor azonban a sorrendet én meg­fordítanám. Legyen békes­ség a családokban, munkahelyeken, há­lánkban és az egész világon. Ne legyen háborúskodás a né­pek és nemzetek között, hanem meg­békélés és megértés. Legyen búza bő­ségesen. . Neveljen hazánk áldott földre aranyló kalászokat s peregjen belőle bőségesen a szem, hogy kerüljön ke­nyér a családok asztalaira. Terem­jen annyi, hogy jusson belőle más nemzeteknek is és ne legyen éhező ember a világon. Legyen gazdag termés szőleinkben s a hordókból cso­rogjon vidámságot adó bor, mely meg­indíthatja és szebbé teheti mindennapi életünket Azt hiszem, így helyesebb a jókí­­vánsági sorrend. De hangozzék el ismét a már lassan, feledésbe menő re­­gölés is: „Új esz­tendő, vígság szer­ző, most kezd újul­ni. Újulását víg örömmel most kell hirdetni!” Hirdessük az új­esztendő beköszön­tését bizakodással és reménységgel, s az új évben dolgoz­zunk becsülettel családunk javára, népünk boldogulá­sára! Kiss József (KISS ATTILA rajza) 1984. DECEMBER 22. Tennivalók az élővilág védelmében Gyorsvonat ablakából szemlélem a tájat, Észak- Dunántúl iparban gazdag, hegyes, völgyes vidékét. Almásfüzitőnél, a Tim­­löki gyár közelében — köz­vetlenül a vasút mentén — haldokló fák nyújtogatják taz ágaikat az égnek, jelezve mindenkinek, a­ki ott él, vagy éppen arra jár, hogy bajok vannak ... eddig ke­veset törődtünk a termé­szet védelmével. Almásfü­zitőn — ami a környék al­máskertjeiről, halban, vad­ban gazdag vízivilágáról és árnyat adó füzeseiről kap­ta a nevét — se almáskert, se füzes nem virul. Már csak a település régi neve emlékeztet a Duna mentén díszlő egykori ligetekre. A Timföldgyár ólomszür­­ice leheletéből ugyan már kevesebb tapad az ott dol­gozóik és ott élők tüdejére, a környező lakóházakra, kertekre is, mert a szeny­­nyet okádó toronyépületek­re szűrőberendezéseket épí­tettek. Ám a levegő tiszta­ságával és a környezeti ártalmak nagyfokú csökke­nésével még nem dicseked­hetünk. Ember, állat és növényzet egyaránt szen­ved, és — ahogy hallom — a Timföldgyár közvetlen közeléből továbbra is me­nekülni próbálnak az ott lakó családok. Igazat adunk azoknak, akik bizonygatják, hogy a gyárat a Duna mellől nem lehet máshova telepíteni, mert az üzemet a nagy fo­lyó táplálja vízzel. Külön­ben is ... nem vagyunk mi magyarok olyan gazdagok, hogy alumíniumiparunk egyik bázisát leállítsuk és helyette valahol újat épít­sünk. Ám­de úgy sem marad­hat minden, ahogy most van. Állítólag a timföld­­technológiában is alkal­mazható legújabb módsze­rek már lehetőséget nyit­nak arra, hogy a szennye­zéstől ne szenvedjen any­­nyit a környék, amennyit eddig szenvedett. Almásfüzitő kiáltó példa. De a gyorsvonat ablaká­ból nézve akad egyéb el­szomorító látvány is. Az ipari terjeszkedés útjába eső fákat gyökerestől hú­­zatták ki a földből, és azo­kat félrelökve ott korhad­nak a senki földjén. Mert senki földjévé válik a vas­út, az országút bővítése, vagy éppen­­ki­egyenesí­tése folytán sok száz hektár olyan terület, ahol koráb­ban fasorok virultak, ker­tek zöldelltek. Nincs fele­lősük az árokpartoknak, er­dei tisztásoknak, ahova szakadatlanul hordják a szemetet. A Duna partján húzódó kavicsszőnyeget ujj­nyi vastagon lepi be a hul­lámveréssel partra verődő olaj és kátrány. Az ország­utakon elgázolt kutyák, macskák tetemei ott bűzle­nek napokig, hetekig, ahol a járművek elütötték. A tarlóégetés címén elpusztí­tott kisállatok — a hasznos sündisznók stb. — ugyan­úgy nem kapnak védelmet, mint a növényvédő szerek túlméretezett alkalmazása révén pusztuló énekesma­darak. Többet kell tennünk an­nál, amit az élővilág védel­mében eddig cselekedtünk! Ne nézzük tétlenül a pusz­tulást. Dancs József

Next