Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1984-12-22 / 51-52. szám

1984. DECEMBER 23. Természetesen a tévébeli rendőrlányról van szó. A ka­­ratés Lindáról. Aki egyébként a valóságban is létezett, csak ott éppen nem Lindának hív­ták, nem tudott karatézni, s a filmbeli esetek sem történtek meg vele. A többi persze stim­mel. Már tudniillik az, hogy­ volt egy rendőrlány, akinek nemhogy díjbirkózó alkata lett volna, de olyan gyenge volt, hogy a pisztolyát sem tudta egymaga felhúzni. Ennyi az alap. A rendező Gát Györgynek pedig a szó szoros értelmében is kéznél volt a filmhez a kamaszos kül­sejű főszereplő, Görbe Nóra, hiszen ők ketten már évek óta — hogy is mondjam ... — férj-feleségként élnek. (Időköz­ben megszületett Anna: vi­lágrajövetelével megzavarta a forgatást, de most, hogy las­sacskán kiöregszik az újszü­­lötti státusból, folytatódhat a filmfelvétel.) Görbe Nóra kamaszos külse­jéről még annyit minden­képp meg kell jegyezni, hogy a valóságban nem 15-16 éves csitrinek látszik, mint a film­ben, hanem egy kicsit öregebb­nek: akár 17 évet is kinéz be­lőle az ember, bár meglehet, hogy ezt az ugrásszerű örege­dést a szülés okozta. Ami tény: a valójában 28 esztendős szí­nésznőtől mind ritkábban ké­rik el a személyi igazolványt, ha 18 éven felülieknek vetíte­nek filmet a moziban, sőt olyanra is volt már példa, hogy első látásra nem gyerek­ként kezelték, s magázódtak vele. Az persze egyáltalán nem kizárt, hogy a változások éppen Lindának tudhatóak be. Mert,­ természetesen a Linda­­szerep alakítóját úton-útfélen felismerik. Nem panaszként mondja — hiszen ezzel már eleve számolni kellett —, de bizony olykor-olykor terhes a népszerűség. — Mi tagadás, azért inkább örülök neki, de hát valami magánéletre nekem is szüksé­gem van. Annyi változtatást vezettem be, hogy itthon már nem adok autogramot a hoz­zám becsöngető gyerekeknek, pedig jönnek csapatostul. A le­vél persze más: aki válasz­borítékot is küld, az természe­tesen fényképet is, aláírást is kap. Emlékszem, én is hogy örültem — mit örültem: egye­nesen büszke voltam —, ami­kor annak idején választ kap­tam az omegásoktól, Venczel Verától, vagy a többi híresség­től. Szó se róla, az otthoni nyu­galom megzavarásán túl is adódnak kínos helyzetek. Mondjuk a színházban, Fehér­váron. Megy az előadás — a húszas években játszódó kosz­tümös darabról, a Vén Európa Hotelről van szó —, aztán megjelenik a kurtizánt alakító Görbe Nóra. A nézőtérről per­­dig innen is, onnan is felhul­­lik a sutyorgás: — Ne’ itt a karatés csaj... — Tényleg, hogy is vagyunk ezzel a karatéval? Azt már más interjúkból tudjuk, hogy kifejezetten a Linda-film ked­véért ismerkedett meg e sport­ág fortélyaival, de valóban olyan jól tud verekedni, mint ahogy a filmben tapasztaljuk? — A zöld övét tényleg meg­szereztem, ami — ha azt szá­molom, hogy meglehetősen ké­sőn kezdtem el a karatézást — nem kevés. Ám a filmbeli ve­rekedéseknek az égvilágon nincs semmi közük a valóság­hoz. Legfeljebb annyi, hogy a forgatás során nekem nem volt szükségem dublőrre. Meg azu­tán, a Linda-féle bunyók elő­re megírt koreográfia szerint folytak le. A mozdulatokat nem kisebb ember tervezte, mint Harmath László, akinek a nevéhez egyebek közt a ka­rate magyarországi meghono­sítása is fűződik. Ezen túl pe­dig — és egy filmben ez így is van rendjén — az ellenfelek is úgymond „alámjátszottak”. A képernyőn sportolókkal, kaszka­dőrökkel verekszem. A karatetudás — a zöld öv szintén ezt bizonyítja — per­sze még az illúziórombolás el­lenére is elismerésre érdemes. Az mindenesetre hozzátarto­zik még az egészhez, hogy­ Görbe Nóra nem minden alap nélkül kezdett hozzá az új „szakma” tanulásához, végül is nem jelentéktelen sport­múltja van. Kimagasló ered­ményt ugyan nem ért el, válo­gatott sem volt — az egyetlen sikere az, hogy művészi tor­nában egyszer első lett a fel­nőtt másodosztályban. De hát Görbe Nóra sosem volt — ta­lán nem is akart az lenni — hivatásos sportoló, az ő életé­ben a balettnek, a lovaglásnak, a művészi tornának, ugyan­úgy, mint a karatézásnak, mindössze kiegészítő szerepe volt. Mint a pályára kerülése óta szinte minden, természete­sen a színészetnek alárendel­ve. — Mindig is színésznek ké­­­­szült? — Nem, bár édesapám, Gör­be János után, akár családi tradícióként is lehettem volna színész. Csakhogy a szüleim korán elváltak, én édesanyám­mal éltem vidéken, így apámat szinte nem is ismertem, alig találkoztunk, ezenkívül ő jó­val a pályaválasztásom előtt, 1968-ban halt meg. Szóval egy véletlen ötlet volt, ami harma­dikos gimnazista koromban szü­letett meg. Tulajdonképpen a jogra vagy magyar szakra akartam menni — édesanyám is azt szerette volna, ha vala­mi „rendes” pályát választok —, de a továbbtanulásnál meg­jelöltem a Színművészetit is. Aztán fölvettek... — ... és azóta jobbára fil­mezik. Nem hiányzik a súlyo­sabbnak minősített műfaj, a színpad? — Amióta a Mafilm-társulat Székesfehérváron otthonra ta­lált, már egyáltalán nem, hi­szen ott mindenre van lehető­ségem. Nem szólva arról, hogy valójában én nagyon szeretek filmezni, engem megnyugtat, hogy egy-egy elrontott jelene­tet meg lehet ismételni. A színházban rettentően izgulok. Meg aztán: én a főiskoláról kikerülve — pontosabban már a főiskolai évek alatt — a film­világba kerültem, s nagyon jól érzem itt magam. A Linda-sorozatot az alko­tók — öt fiatal dramaturg teamrendszerben írja a forga­tókönyveket — 13 részesre ter­vezik, s lesz moziváltozat is. Az újabb kilenc epizód forga­tási munkálatai tavasszal kez­dődnek meg, s várhatóan ok­tóberig tartanak. — Nem jelent ez valamiféle beskatulyázást? — De. . Legalábbis nagyon valószínű .. Egy ilyen tévéso­rozatban főszereplőnek lenni, rengeteg előnnyel jár. És mil­lió a hátrány is — átmenetileg.. Nem hiszem, hogy a skatulya nagyon nagy gondot fog okoz­ni, a tapasztalat szerint előbb­­utóbb mindenkinek­­ sikerült kilépni belőle. Én mindeneset­re más dolgokkal is próbálko­zom, hiszen talán éppen a Linda miatt, most megvan a lehetőségem. Szó van — Lin­da nélküli — előadóestről, s a tévében Görbe tükör címmel énekes műsorom is lesz. Másik János néhány dalát fogom előadni. — Visszatérve a Lindára: befejezésül hallhatnánk egy történetet mondjuk a forga­tás legkínosabb pillanatairól? — Mivel rendőrszerepet ala­kítok, magától értetődően együttműködünk a rendőrség­gel. Alaki kiképzést kaptam, kitanítottak sok mindenre, még a közlekedés irányításának trükkjeire is, hiszen volt egy jelenetem a Lánchídnál, ahol ez volt a dolgom. A forgalmat persze nem lehetett előre meg­rendezni, a felvétel rejtett ka­merával ment a hídról. Beöl­töztem egyenruhába, kiálltam az út közepére, s a tanultak szerint elkezdtem integetni. Ahhoz, hogy teljesen megbénít­sam a budai forgalmat, ele­gendő volt két perc. Az autó­sok szidtak, mint a bokrot, minden voltam, csak szén lány nem, összeszedtem minden tu­dásomat, de a dugó nemhogy kisebb­ lett volna — tovább nőtt. Már az összeomlás végső határán álltam, amikor egy arra járó nénike visszaadta az önbizalmam, s helyre tette a lelkemet: — Ne törődjön ezzel a sok idegbeteggel. Meglátja, egy­kettőre belejön, s akkor maga lesz a világ legjobb rendőr­nőjel Mészáros Sándor (Sprecher Ildikó felvételei) SZABAD FÖLD 19 Pótolható-e a családi otthon ?­ ­ Kezdetben a kérdés fel sem merült. Az arra rászorult gye­rekeket állami gondozásba vet­ték és nevelőotthonokban he­lyezték el Egy ilyen intézmény hogyan is pótolhatná a szülő­ket, a családi otthon melegét? Hogy talán valamennyire még­is lehetséges , a gondolat 1968 óta foglalkoztatja az illetékese­ket. Az akkori elképzelés az úgy­nevezett családi modell megte­remtését irányozta elő. Mit je­lent ez? Korábban az intéze­tek válogatás nélkül fogadták be az éppen szükséget szenve­dő gyerekeket. Ezek általában többgyermekes családokból ke­rültek ki, olyanokból, ahol ne­veltetésük veszélyeztetve volt, esetleg lehetetlenné vált. Az elhelyezés esetlegessége folytán azonban ugyanazon szülők négy-öt gyermeke rendszerint különböző nevelőotthonba ke­rült. A családmodell megvaló­sítása azt jelenti, hogy a gye­rekek elhelyezését differenciál­ni kell olyan speciális intézmé­nyekben, ahol az egy család­ból származó testvérek együtt nevelődhetnek hároméves ko­ruktól tizennyolc éves korukig. Ez mégis valamennyire helyet­tesítheti az elvesztett családi kötelékeket. Az otthonteremtés aztán már a hivatásos nevelők dolga. Magyarországon először Pé­csett kísérleteztek ezzel a mo­dellel. Azóta Komáromban, Hajdúsámsonban is működik hasonló állami intézet, Buda­pesten pedig kettő is. Az egyik az őrmezői lakótelepen, alig egy esztendeje. Még neve sincs, úgy emlegetik, hogy: a Me­nyecske úti nevelőotthon.­ ­ Igazgatója Szuchovszky Zol­tán, helyettese Kővágó Károly­nál Ők ketten tájékoztattak ar­ról, milyen nehézségekkel mi­­lyen eredményeket értek el ed­dig ebben a szívet-lelket igény­lő Vállalkozásban. — A főváros szép nagy te­rületet és jelentős összeget biz­tosított ennek a speciális neve­lőotthonnak a létrehozására 1975-ben. De nyolc évbe telt, amíg birtokba vehettük és 1983- ban benépesíthettük. És ez a csigalassúságú építkezés is még sok kívánnivalót hagyott maga után, ami most már a mi gon­dunk. Ezzel együtt jól felsze­relt, korszerű intézet várja itt a hányatott sorsú gyerekeket. Hogyan működik hát a csa­ládmodell? A százötvenhat férőhelyes ne­velőotthonban jelenleg száz­negyven gyerek lakik, de csu­pán tizenhatnak nincs testvére, a töb­biek mind együtt vannak a testvéreikkel. Egy családból ketten-hárman, négyen vagy öten, mint a Rácz gyerekek. Óvodáskorban még közös há­lószobába kerülnek a különbö­ző neműek, iskoláskorukban pedig elkülönülnek a fiúk és a lányok. Viszont a testvérek ez­után is együtt maradnak. Egy ilyen nagyon heterogén össze­tételű gyerekgárdában bizony sokat számít a testvérek együtt­­léte. A tapasztalatok egyértel­műen a családmodell helyessé­gét, eredményességét bizonyít­ják. — A gyerekek innen járnak óvodába, iskolába, gimnázium­ba. Szakmunkástanulóink a vá­ros különböző képzőit látogat­ják. A gyerekek itthon ebédel­nek, ki-ko annyit amennyit akar, erre különös figyelmet szentelünk. Sőt, ha vacsora után valami programjuk akadt és közben újra megéheztek, de a konyhaszemélyzet már befe­jezte a munkát: egy bödön zsírt meg kenyeret odakészítünk ne­kik, mindenki kiszolgálhatja magát. Ilyen formán is otthon érezhetik magukat. — A tanulást felügyeletünk mellett végzik, de utána megint csak szabadon tölthetik idejü­ket. Van barkács-, főző-, kézi­munka-, fotó-, sport-, turiszti­kai szakkörünk, televízió, könyvtár. A lányok körében most nagyon kedvelt a kézi­­munkázás és a kötés. Az pedig már természetes, hogy az idő­sebb testvér mindig segíti a ki­sebbet. Nem is tehet mást, ami­kor körülötte a többiek is ezt csinálják. Hiszen egy kis csa­lád helyett egy nagy családban élnek. Még valamiben speciális ez a nevelőotthon. Lakóinak 50-60 százaléka hétvégeken hazame­het (mivel valamennyien pes­tiek), csak azok nem, akiket a szüleik nem várnak, vagy akik­hez nem engedhetők haza. — A családmodell egyéves eredményeire is több példát hallottam. — Például már az is nagy szó, ha két testvér, akik so­káig nem látták egymást, itt egymásra találnak. Mónika az egri gyermekvárosban nevelő­dött, mert elvált ,anyja ott élt, amíg meg nem halt. Guszti, az öccse ide került, mert apjuk meg Pesten lakott. Amíg isme­retlen helyre nem távozott ma­gára hagyva a fiát. Mi aztán ide hoztuk Mónikát is. Látni kellett volna a boldogságukat.. . Zoli és a húga, Bernadett együtt jelentkeztek nálunk. Zo­li itt iratkozott be szakmunkás­­képzőbe. De hamarosan jelent­keztek értük a nevelőszülők és elvitték mindkettőt. Zolit ki­vették a képzőből, dolgoztatták, keresetét elszedték tőle. Ért­hető, hogy újra jelentkeztek Mi újra kivizsgáltuk a helyze­tüket, mint ahogy minden gyer­mek otthoni helyzetét kivizsgál­juk mielőtt felelősséggel dön­tünk. A két testvért újból be­fogadtuk és most már nem is engedjük el. Nos, az ő boldog­ságukat szintén látni kell.­ ­ Ezek a nevelőotthonok hét­köznapjai. De minden család­nak vannak ünnepnapjai is. Ebben az­­ intézetben erről sem feledkeznek meg. A nyári va­kációban például gazdag prog­ramról gondoskodtak. Az óvo­dások a Balaton mellett nya­raltak, a nagyobbak a Mátrá­ban táboroztak. Néhányan el­jutottak cseh és lengyel tábo­rokba is. Volt akit a patronáló­­családok vittek magukkal nya­ralni. Karácsony közeledik, vajon erre az egyik legcsaládiasabb ünnepre hogyan készülődnek a Menyecske úti nevelőotthon­ban? — Ahogy már tavaly is. Az egyes csoportok előkarácsonyt rendeznek a maguk szobájában. Felállítanak egy kis fenyőt, fel­díszítik, aztán megajándékoz­zák egymást. Nagykarácsony napjára a legtöbben hazame­­hetnek, vagy a patronálócsa­ládokhoz. Tavaly mindössze hu­szonöten maradtak itt. Nekik mit állítottunk fát és tőlünk kaptak személyre szóló ajándé­kokat. Persze, ezeken a gyere­keken ilyenkor mégis csak ta­pasztalható némi levertség. Mert azért a családi otthon egészen mégsem pótolható. De mi egy év alatt arra is töre­kedtünk, hogy ezek a gyerekek tisztában legyenek helyzetük­kel, nézzenek szembe a való­sággal! és akkor örülni tudnak annak, ami elérhető, ami már van, így a karácsony nekik is ünnep lesz. Meriy Krisztina

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék