Szabad Föld, 1987. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-02-13 / 7. szám

1987. FEBRUÁR 13. Téli üdülés Siófokon: gyerekek az uszodában MTI Fotó : Szabó Sándor Jövőnk a tét! A közelmúltban a KISZ Köz­ponti Bizottsága felhívással for­dult a fiatalokhoz, kezdeménye­zésre, cselekvésre szólítva az ifjú­ságot. A politikai akcióról dr. Nagy Mihállyal, a KISZ KB mun­katársával, az e célra létrehozott munkabizottság vezetőjével be­szélgettünk. — „Jövőnk a tét!” E három szó érzékletesen fogalmazza meg, mi­lyen nagy jelentőségű társadalmi, gazdasági fordulat időszakában akarja mozgósítani az ifjúsági szervezet a fiatalokat. Miért van szükség e politikai akcióra ? — Az MSZMP Központi Bizott­sága novemberi határozata ismé­telten ráirányította a figyelmet gazdasági munkánk hiányosságai­ra, fogyatékosságaira, sürgető te­endőinkre. A fiatalok számára sem lehet kétséges: gondjaink megol­dásához az eddigieknél nagyobb erőfeszítésre van szükség az egész társadalomban. A KISZ XI. kong­resszusának határozata is megfo­galmazta, hogy kívánatos az ifjú­sági szervezet megújulása, a moz­galom politikai jellegének erősíté­se. Ehhez éppúgy elengedhetetlen a fiatalok gondolkodásának, ma­gatartásának megváltozása, mint cselekvési lehetőségeik, ha úgy tetszik, közéleti mozgásterük tágí­tása. Az a lendület azonban, ame­lyet a kongresszus idején tapasz­talhattunk, nem bizonyult tartós­nak. Ezt önkritikusan ismerte el Központi Bizottságunk legutóbbi ülése is. A testület ugyanakkor azt is megállapította, hogy kongresz­­szusunk óta az ország belpolitikai, gazdasági életében olyan változá­sok történtek, amelyeknek az ifjú­sági szövetség programjában is tükröződniük kell. A „Jövőnk a tét!” politikai akcióval az a szándé­kunk, hogy újabb lendületre, az ország előtt álló feladatok megol­dásában való aktív részvételre ser­kentsük a fiatalokat. Nem túloz a felhívás, amikor így fogalmaz: „Történelmi sorsfordulót élünk”. Hiszen valóban két út áll előttünk: vagy lemaradunk az egyre kiéle­zettebb nemzetközi versenyben, vagy képesek vagyunk rá, hogy áldozatokat is vállalunk a fejlődé­sért. Meggyőződésem, hogy a mi ifjúságunk az utóbbit választja, és abba az irányba akar elindulni, amely igazi kiutat jelent nehéz helyzetünkből, amely biztató táv­latot is ígér valamennyiünknek. — Akkor tehát nincs is más út, nincs is más értelmes választás, csak ez. De miként lépjenek most a fiatalok? — Azt hiszem, népi kétséges: a fiatalok többsége sürgeti a jó irá­nyú változásokat, és akarja is, ké­pes is vállalni a küzdelmet előre­haladásunk érdekében. Mert nem táplálhatunk illúziókat, a megszo­kottnál keményebb körülmények közepette, a nyílt összeütközések­től sem mentes harc lesz ez. Hi­szen azok, akik vállalják, hogy fel­lépnek a fejlődést gátló tényezők­kel, a döntések halogatásával, az elvtelen megoldásokkal szemben, nem kerülhetik el az akadályokat, a feszültségeket. Ha csupán arra gondolunk, hogy a termelés szer­kezetének átalakítása, a haté­konyság növelése nem oldható meg munkaerő-átcsoportosítások, munkahely-változtatások nélkül, vagy hogy a differenciálás, a telje­sítményeket jobban tükröző bére­zés nem jelenthet mindenki szá­mára nagyobb jövedelmet, máris szembetaláljuk magunkat a lehet­séges konfliktusokkal. De ezek nem oldódnak meg sem önmaguk­ból, sem nélkülünk. Világosan kell látnunk, hogy ebben a helyzetben nem fogadható el a passzív vára­kozás, a közéletből való kivonulás, hiszen helyettünk nem fog más cselekedni. A fiataloktól tehát azt várjuk, hogy álljanak elő javasla­taikkal, dolgozzanak ki olyan programot, amely meghatározza: a környezetükben mit és hogyan kell ésszerűbben, hatékonyabban tenni, min kell változtatni. Érjék el, hogy a munkahelyeken és a la­kókörnyezetben egyaránt részesei legyenek a döntéseknek, s ezáltal jövőjük, sorsuk formálásának is. Persze, nem arról van szó, hogy a fiatalok csodát tegyenek. De arról igen, hogy nyíltan politizáljanak, és minden erejükkel, tudásukkal vegyenek részt a magyar társada­lom égetően sürgető teendőinek megvalósításában. Ez elemi érde­kük, hiszen már napjainkban a 35 éven aluli korosztály adja a foglal­koztatottak csaknem kétötödét, és nincs olyan messze az idő, amikor a mai diákok, ifjúmunkások, fiatal szakemberek teljes felelősséget kell, hogy vállaljanak az ország sorsáért, a nemzet jövőjéért, bol­dogulásáért.­­ Nyíltabb politizálásra, na­gyobb felelősségvállalásra, aktí­vabb cselekvésre hívja fel tehát a KISZ az ifjúságot. Ám, ahogy em­lítette is, a fiataloknak fel kell ké­szülniük az érdekütközésekre, a konfliktusokra is. Vajon kik lesz­nek törekvéseik támogatói, kik­ben találhatnak szövetségesekre? — Úgy vélem, senki nem felté­telezi azt, hogy a fiatalok ezentúl valamiféle külön utat­ szeretnének járni, mást akarnak csinálni, mint amire most és minden bizonnyal még sok éven át az országnak szüksége van. Ellenkezőleg. Ép­pen ezért joggal számítunk rá, hogy környezetük nem csupán megértéssel fogadja kezdeménye­zéseiket, hanem a jó, a közösség mostani és távolabbi érdekeit is szolgáló javaslatok megvalósításá­ban segítő partnerekre is találnak. Persze, a KISZ-szervezeteknek, a fiataloknak ebben is kezdemé­nyezniük kell. Ha szövetségeseket akarnak, nekik kell kopogtatniuk az ajtón. Bizonyára lesz, ahol örömmel veszik ötleteiket, ahol egyenrangú partnerekként fogad­ják őket. És lesz, ahol meg kell küzdeniük ezért. Mi azt ajánljuk a felhívásunkban, hogy kezdemé­nyezéseikkel elsősorban a helyi pártszervezetekhez és irányító KISZ-bizottságokhoz forduljanak. Az olyan javaslatokat pedig, ame­lyek országos döntést igényelnek, közvetlenül a KISZ Központi Bi­zottságának juttassák el. A hoz­zánk érkező véleményeket, elgon­dolásokat ugyanis a nyilvánossá­got vállalva, a párt Központi Bi­zottságához és a kormányhoz to­vábbítjuk. M. P. Sajnálatunkra — technikai okokból — legutóbbi ilyen jelle­gű közleményünk címe olvasha­tatlan volt. Ezért újólag fölhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a Szabad Föld szerkesztősége és a Magyar Autogramgyűjtők Egyesülete február 15-én dél­előtt 10 órakor Budapesten, a Lágymányosi Közösségi Ház­ban (1117. Budapest XI., Körösi J. u. 17. — ez a budai Skála Áruháztól néhány lépésre van) találkozót szervez. A résztvevők autogramokat és címeket cserélhetnek. Kiállí­tás, tombola, autogramosztás teszi teljessé a programot. Min­denkit szívesen látunk. Felkérjük továbbá Ivacs And­rea ózdi, Katona István balmaz­újvárosi, Nagy Ferencné orosz­lányi, Notthof Ingrid hódmező­vásárhelyi, Sándor István sop­roni, Szakács Ilona tápiószelei, Tormási Józsefné kaposkeresz­­túri, Varga Ferenc győri auto­­gramgyűjtőket, haladéktalanul közöljék pontos címüket Bajor Nagy Ernővel (1085. Budapest, Gyulai Pál u. 14.), hogy részükre az autogramgyűjtő albumot postázhassák. HM Vidéki színészsors: Kovács Mária A közelmúltban az egész or­szág láthatta a televízió képer­nyőjén Federico Garcia Lorca: Bernarda Alba háza című drá­májából készült tévéjátékot. A főszerepet Kovács Mária ala­kította, egy olyan színésznő, akit a fővárosiak alig, de az or­szág színházba járó közönsége csaknem három és fél évtizede ismer, hiszen nyugdíjba vonulá­sáig vidéki városaink színházai­ban játszott. Megfordult — töb­bek között — Hódmezővásár­helyen, Békéscsabán, Egerben, Miskolcon, Győrött. A világiro­dalom legcsodálatosabb női szerepeit játszotta el és ismer­tette meg nemzedékekkel. Ő is az olyan színészek közé tarto­zik, akik hivatásszeretetből ,vé­gigdolgoztak" egy életet vidé­ken, és országos visszhangot alig szereztek maguknak. Ko­vács Mária példája és pályája tanulságos és egyben megis­mertetésre méltó. Kovács Mária pályáját 1946-ban a Belvárosi Színházban kezdte. Nem járt Akadémiára, sem Szín­­művészeti Főiskolára, így önkén­telenül adódik a kérdés, hogy ho­gyan került a Bárdos Artúr vezet­te Belvárosi Színházba. Egy alka­lommal így beszélt erről e sorok írójának Kovács Mária: „Tagja voltam egy baráti körnek, ahová eljárt Szép Ernő is. Egyszer elsza­valtam verseit és ő ajánlott be Bárdos Artúrnak. Bárdos el volt ragadtatva — ezt most évtizedek múltán dicsekvéssel kell hogy ki­jelentsem —, azt mondta, hogy ré­gen volt ilyen felfedezése. Félbe­szakította a próbákat és felküldött a színpadra, mert azt akarta, hogy mindenki lásson.” 1950-ben a Nemzeti Színház szerződtette. Játszott a híres Ár­mány és szerelem előadásában Tő­kés Anna partnereként, de egy idő múlva megfogyatkoztak a szere­pek és Major Tamás, a Nemzeti Színház akkori igazgatója azt ta­nácsolta Kovács Máriának, hogy menjen vidékre. „Ma már hálát adok a sorsnak — vallotta egy al­kalommal —, hogy vidékre kerül­tem: megismertem az országot, a falusi embereket, a városi embere­ket. Ahány város, annyiféle közön­ség. Ahány vidék, annyifajta em­ber. Ez a szép a vidéki színészsors­ban.” Kovács Mária először Szegedre került. Az itt töltött három eszten­dő szép szerepeket hozott, de a te­hetséges színésznőt hívták Hód­mezővásárhelyre. Akkor alakult ott egy társulat, és eljátszhatta a magyar drámairodalom egyik leg­szebb női szerepét: A tanítónő Tóth Flóráját. Ezzel az alakításá­val kapcsolatban él a vidéki színé­szek körében egy legenda. A taní­tónő előadása után Kovács Mária öltözőjébe betoppant egy harcsa­­bajuszú paraszt bácsi. ..Kérem, kedves tanítónő! A maga iskolájá­ba szeretném beíratni a kis unoká­mat. Legyen segítségemre ..." S következtek a vidéki színész­élet vándorlása: ma itt, holnap ott. Kovács Mária megszállottan — néha családi gondokkal, néha gyöngülő egészséggel, néha szegé­nyesen, néha hónapos szobából hónapos szobába hurcolkodva —, de hirdette a színpadon a dráma­költők igazságát. Gyönyörű szere­pek sora következett: Szent Jo­hanna, Kaméliás hölgy. Nóra. Zí­­lia, Ljubov Jarovája. Stuart Mária. Bernarda. Lady Macbeth. Hogy hogyan tudott mindig más hősök bőrébe bújni, erről — mint színé­szi munkamódszeréről — így be­szélt: „Kezdetben meglestem a próbákon a nagy színészeket. Ké­sőbb mentem és jártam az utcát. Azért jártam, hogy megismerjem az embereket. Ha megláttam egy­­egy érdekes arcot, akkor elképzel­tem, hogy az hogyan kel fel reg­gel. Milyen a környezete? Vajon hogyan eszik? Aztán kerestem az okos emberek társaságát. Engem nagyon meg tud hatni, ha valaki értelmes. Fel tudok nézni rá.” Kovács Mária pályája elején egyszer fordult meg a filmfelvevő gép előtt. Később, mint annyi vi­déki pályatársát, évekig nem hív­ták filmszerepre. Csak 1981-ben, A havasi selyemfiú tévéfilm Kri­­zsánnéjának megformálására. A szereppel szép sikert aratott, a Jászai Mari-díj és Érdemes mű­vész kitüntetése mellé megkapta a Film- és tévékritikusok díját is. Játszott a nagy sikerű Piac című tévéjátékban is. Ezután sokáig nem hallhattunk róla. A győri Kisfaludi Színházban munkavégzés, azaz próba közben agytrombózist kapott, s fél keze le­bénult. Egyesztendei betegállo­mány után a nyugdíjaztatását kér­te. S úgy tűnt, életének újabb küz­delmes, de keserű szakasza követ­kezett el. Meg kellett tanulnia fél kézzel élni. Szerencsére segítettek a pályatársak és Kovács Mária el­szántsága, kemény akarása. Nagy türelemmel küzdött és még küzd a mai napig is a gyógyulásért. Sze­rencsére egészsége javult, és ismét felvevőgép elé állhatott, majd ellá­togatott és vendégszereplést vál­lalt egyik régi, nagy sikerei szín­helyén, Miskolcon. És ismét lát­hatta az egész ország a televízió­ban, abban a drámában, A tanító­nőben — ami, úgy tűnik, végigkí­séri pályáját. Most a Nagyasz­­szonyt formálta meg kiválóan. S ezután következett a Bernarda Alba háza főszerepe. Kovács Má­ria eddigi pályája türelmes, de szép volt. S ő azon kevesek közé tartozik, akiket nyugdíjas éveik­ben szerencsére megismert az egész ország. De hányan vannak — igen tehetséges színészeink kö­zött —, akikről sohasem írnak az országos vagy fővárosi lapok? Pe­dig a színész, lényéből fakadóan népszerűségre, elismerésre vá­gyik, legyen akár vidéki vagy fő­városi. Deák Attila SZABAD FÖLD 11 Sass Ervin SZÓJÁTÉK tehozzád hasonlít a nap másra kire hasonlíthat tehozzád hasonlít a szó a terólad kimondható tehozzád hasonlít az ég a szívmeleg a tiszta kék tehozzád hasonlítok én reményszegény szegény remény

Next