Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-13 / 2. szám

12 SZABAD FÖLD Kesernyés vigság: Cukorbébi Ne szépítsük a dolgot: nem mindnyájunknak sikerülhet egy­formán rátalálnia a párjára. Ha az ezzel kapcsolatos helyzetet leegy­szerűsítjük a régi sláger megálla­pítására, amely szerint: az egyik­nek sikerül, a másiknak nem , rá is tapintottunk a kérdés velejére. Akadnak, akiknek nem hull az ölébe szinte csak úgy magától a megfelelő­, vagy akár nem megfe­lelő partner. Lehet ennek oka a gyámoltalanság, lehet a szegény­ség, de egyáltalán nem kizárt a jó megjelenés, a vonzó külső hiánya. Amennyiben egy nő nem mond­ható éppen a legcsinosabbnak, még ha lelkiekben talán gazdag is, bizony hátrányos helyzetből star­tol a nála szebbek mezőnyében a lovagok elnyeréséért. S ez az álla­pot egyre csak nehezedik az évek múlásával. Egy vénkisasszony sorsa mind reménytelenebb. Mindazonáltal közülük ki így, ki úgy igyekszik kitörni a magány börtönéből. Miképpen Marianne, a Cukor­, bébi című NSZK-film immár a negyvenedik évébe lépő, göm­­bölyded testalkatú hősnője. Egye­dül áll a világban, szinte nincs, akihez szóljon, nincs, akihez búj­jon, pedig hát nagyon áhítozik ő is gyengédségre, szeretetre. S ahogyan az a magukra ma­radt nőknél a leggyakoribb, Mari­­anne-nak is leginkább az hiány­zik, hogy ő gondoskodhasson vala­kiről túlcsorduló imádattal, ő von­hasson valakit dédelgetően dús keblére. S ez a valaki természete­sen egy férfi legyen. Kell léteznie valahol egy férfi­nak egy akkora városban, mint München, akire egy olyan érett asszony, mint Marianne, a siker reményében kivetheti a hálóját. Marianne-t ragyogó színésznő játssza. S nem csak azért, mert testreszabott a szerep. A nehézsú­lyú művésznő belsőleg meglepően könnyed és hajlékony, roppant színes és megnyerő. Keresztneve egyezik a filmbelivel, úgy hívják: Marianne Sagebrecht. Pedig színészi feladatának van egy nehezen átélhető eleme. Külö­nös, és másokat eléggé riasztó fog­lalkozást űz. Hullamosó. S a film amennyire hátborzongatóan, leg­alább annyira meghatóan is ábrá­zolja azokat a gyengéd érzéseket, amellyel Marianne viseltetik a szemrevalóbb férfitetemek iránt. Kilessük, amint egy alkalommal a kezét egy gondosan lemosott ha­lott ifjú kihűlt kezében felejti. Kísérteties kézfogó. De, mint említettem, neki — ha a föld alól is — egy élő, hús-vér férfi kell. Nincs szándékomban,­­ hogy a túlvilágra utaló szomorú helyzetje­lentéseket tovább halmozzam, de nem hallgathatom el, hogy mind­azok a személyek, akikkel Mari­anne munkája közben kapcsolat­ba jut, hamarosan a föld alá kerül­nek. Ő azonban azt a férfiút, akit mindenáron meg akar szerezni magának, élő mivoltában is szó szerint a föld alól igyekszik sze­rény otthonának és a benne elhe­lyezkedő — egyszemélyesről két­személyesre sebtiben átalakított — ágyának melegébe becsalogat­ni. Marianne ugyanis minden mun­kanapon szinte teljes hosszában utazza végig a müncheni földalat­ti, vagyis metró útvonalát a laká­sától a munkahelyéig, így egyálta­lán nem járok messze a valóságtól, ha azt állítom, hogy társadalmi kapcsolatainak egyetlen eleven színtere a metró és a metróállomá­sok vidéke, anélkül, hogy az ott megforduló utazóközönség bárme­lyik tagjával szóba elegyedne. Hanem élete egyik megszokot­tan szürke napján egy behízelgő hang elbűvöli. Az egyik metrósze­relvény vezetője az a szőke, élet­korban és testsúlyban nagyjából Marianne felét kitevő fiatal férfi, aki szolgálati kötelességének meg­felelően az utasokat elővigyázatos­ságra inti. Meghallani, meglátni és megszeretni őt — amint azt mon­dani szokás — Marianne számára egy pillanat műve. Csak hát egy metróvezetővel a megismerkedés a felszíni foglalko­zású férfiaknál is nehezebb. Hol erre a vonalra osztják be, hol arra a vonalra, s ennek az időrendjét sem lehet avatatlan ésszel kiszá­mítani, mivel ez — ki hinné? — hét pecsét alatt őrzött és rejtjele­zett hadititok. Marianne tehát tar­­tósabb szabadságot vesz ki és va­lóságos stratégiát dolgoz ki — tér­képpel, stopperrel, kémtevékeny­séggel egybekötve —, hogy kisze­melt fiújának a nyomára jusson. Találékonyságát és kitartását je­lesre minősíti, hogy célját eléri. Nem simán, nem minden akadály nélkül, de a fiú egy varázslatos es­te betoppan Marianne szerelmi szentéllyé felavatott kicsiny laká­sába. A fiú nős. Alkalmunk van meggyőződni arról, hogy felesége Marianne-nál sokkal fiatalabb, nyúlánkabb és szebb. Ám a be­szédmodora, ahogyan a férjével a közölnivalóit tudatja, rideg, kurta, érzelemmentes. Ezt a fiút már az is leveszi a lá­báról, hogy Marianne őt Cukorbé­binek szólítja. Honnan ez az édes megnevezés? Egy régi-régi, még Marianne süldőkorában megsze­retett sláger szövegéből, amelynek a lemezét természetesen édes együttlétük alatt fel is teszi. S a fiú viszont szerelmét úgy fejezi ki, hogy a kis gömböcét ő is Cukorbé­binek becézgeti. Percy Adlon, a film írója és ren­dezője finom érzékenységgel, de azért ebben a rendhagyó emberi kapcsolatban rejlő, tán itt-ott vas­kosabb, humorlehetőségeket sem takargatva, tartalmasan szórakoz­tat el minket. Igaz, a testi gerjede­­lem — hogy ne kerülgessem a ká­sát — meglehetős súllyal esik a latba, a két embert összefűző von­zalomnak mégsem ez a lényege. Marianne természetesen a ben­ne felgyülemlett és eddig ki nem élt minden szeretetét a fiúra paza­rolja. Agyonszeretgeti, agyonetet­­geti, kívánságait tárt kézzel lesi. Hamar kiderül azonban, hogy erre nem csupán neki van szüksége, hogy ez nem csak neki hiányzik, hanem a partnerének is. Ő is ki van éhezve a jó szóra, az emberi megbecsülésre, az oldottságra, amit odahaza nem kap meg. Nem csak önfeledten játszanak, huncut­kodnak egymással, hanem kinyi­­togatják egymás kölcsönös érinté­sére lelkük rejtett zugait. A sivár­ság és az egyhangúság tengeréből így emelkedik ki kettejük kis bol­dogságszigete. Vég nélkül, őszin­tén ömlik belőlük a szó, mesélik az életüket fesztelenül és felszaba­dultan. És amikor egy diszkóklubban ez a fesztelenség és felszabadultság a csúcsára hág, bekövetkezik, amire titkolt szorongással mindnyájunk­nak számítania kellett: az álom, az idill csúfos és megalázó véget ér. De ez a megkeseredett mulatság mégsem veheti el a szájízünket a mindig újra kiküzdhető szerelem, barátság, embertársi kötelék édes­ségétől. Érdekes, a szokványoktól men­tes, a rokonszenvünket méltán ki­érdemlő színfolt a Cukorbébi a mozik műsorainak palettáján. Be­mutatását minden bizonnyal an­nak köszönhetjük, hogy immár egy éve megszűnt a filmátvétel és -forgalmazás monopóliuma, s az egyik új vállalat, a FOMO-ból lett Budapest Film ráakadt erre a gyöngyszemre, és megtetszett neki. Különös a neve a férfi főszerep­lőnek: Eisi Gulp, meg a zeneszer­zőnek: Dreierer. De, meg kell hagyni, különösen jók is. Sas György Hajnaltól szürkületig Éjszaka őzfejet hajítottak a tornácra. Haj­nalban, amikor Takács kiment, belebotlott a véres húsdarabba. Gyorsan el akarta tüntetni, ám a felesége észrevette. Kétségbeesetten arcához kapta a kezét. — Jézus Mária, az orvvadászok üzentek! — És ha üzentek! Engem nem azért tarta­nak, hogy beijedjek! — Nem kellene mindent észrevenned! — mondta az asszony. — Óvatosabb lehetnél. Lásd, ezek semmitől sem riadnak vissza! — Tudom én azt — mondta Takács. Az őzfejet a szemétre hajította, kezet mosott, s leült a reggelizőasztalhoz. — Az a furcsa — mondta inkább maga elé, mint a feleségének —, hogy ennél ártatla­nabb falut az országban nem találsz. Házku­tatást tarthatsz bármikor, bárkinél, fegyver­nek nyomát sem leled. Pedig nem parittyával lövik a vadakat! Én sejtem, hol rejtőznek a puskák: fák odvában, sziklahasadékokban. Ők is tudják, hogy ismerem a mesterkedései­ket. Megfigyelheted: ha eső esik vagy zuhog a hó, a fél falu nekiindul a hegynek, kosárral a karjukon, mintha gombászni mennének. Eszük ágában sincs! A hulló eső meg a sza­kadó hó elmossa a nyomokat. Igazi orvva­dász sem sárban, sem hóban nem hagy nyo­mot maga után! — Nem kellene ezt éppen neked csinál­nod! — mondta félelmében az asszony. — Bármikor visszaadhatod a megbízatásodat! — Szeretem ezt csinálni — mondta a férfi. — Miattam nem kell aggódnod. — „Hátha még azt tudnád, mi minden történt velem, amiről be sem számoltam” — gondolta Ta­kács. Képzeletében megelevenedett egy jele­net, amelyet sokáig nem fog elfelejteni. Az er­dőt kerülte, amikor észrevette, hogy gépko­csiból lövöldöznek vaddisznóra. Alkalmas he­lyen kilépett a kocsiútra, és megálljt intett az autónak. Meg is torpantak egy pillanatra, de csak azért, hogy hátra tolassanak, és gázt adva, hirtelen kiugorhassanak. Hajszálon múlt, hogy fel nem nyársalták, az utolsó má­sodpercben sikerült félreugrania. Talán egy óra hosszáig is ott állt abban a helyben moz­dulatlanul, miközben egész teste remegett és verítékezett. Néhány kilométert kellett még gyalogolnia, hogy megnyugodhassék, és az asszony semmit se vegyen észre. — Kérsz még kávét? — kérdezte a fele­sége. Úgy elgondolkozott, hogy elsőre nem is hallotta a kérdést. Aztán felocsúdott. — Nem, köszönöm. Mennem kell. — Beszólsz az őrszobára? — Minek? Aki az őrfejet bedobta, önként úgysem fog jelentkezni, nyom meg nincsen. Lehet, hogy véletlenül én akadok rá. Elbúcsúztak, aztán Takács elindult a hegy irányába. Az erdő mindig megnyugtatta, noha tudta, hogy a csönd ponyvái alatt sötét alakok buj­kálnak, összetákolt fegyverek csöve mered a fák mögül, akármilyen vad közeledésére vár­va. S ha történetesen a közelben dördül el a puska, ajánlatos hatalmasat ordítani, hogy jelt adjon magáról, különben bele is ereszthetnek néhányat. Az elődjét például hivatalos vadá­szat közben terítették le. Megvárták, amíg le­hajol valamiért, s motoz a bokrok alján. Talán a kalapját fújta le a szél, s azt próbálta meg­fogni. Mivel a meghajolt ember távolról köny­­nyen összetéveszthető egy vaddisznó test­­magasságával, a társaság tagjai egyként azt vallották, hogy valamennyien vadnak látták a cserjésben mozgó alakot. Különben köd is volt, romlottak a biztos felismerés esélyei. — Ebben az esetben éppen nem lett volna sza­bad lőni! — csapott le az ügyész a tanúra. Az okos, ravasz férfi azonban nem süppedt bele a sárba. — A mozgás olyannak látszott a gya­korlott vadász számára is, hogy a vad oldalról akar támadni. Azon a helyen meg éppen ők tartózkodtak, mindenképpen meg kellett vé­denünk őket. Ki gondolta volna, hogy a főva­dász a cserjésben matat. Akárhogyan csavarták az ügyet, semmire sem mentek. A gyanúsítottakat szigorú fi­gyelmeztetésben részesítették. Rövid ideig feltűnően távol maradtak mindenféle vadá­szatról, aztán észrevétlenül visszaszivárog­tak. Egyiküket nemsokára éppen ő kapta raj­ta: kombájnvezető fülkéjéből lövöldözött a gép zajától felriasztott vadra. Megállíttatta a kombájnt, s az orvvadász ellen feljelentést fo­galmazott. A téeszelnök, mint a vadásztársa­ság vezetője, nem volt hajlandó aláírni. El­ment hozzá, és megpróbált alkudni. Hagyják békében az ügyet, semmiség az egész, mi­nek szellőztetni, hogy éppen ebben a társa­ságban mindig valami sötét dolog történik. Majd ő — mármint az elnök — gondoskodik a megleckéztetésről. Napokig győzködték egymást, végül burkoltan ugyan, de megfe­nyegették, mi mindent várhat, ha nem marad csöndben. Az a néhány jószág, amelyet lete­rítettek, úgyis elpusztult volna, hiszen a ter­mészet nemcsak teremt, de rombol is. Akkor szándékában volt, hogy bemegy a megyeszékhelyre, és előadja a panaszát. Már készült is az utazásra, amikor váratlanul meg­jelent a megyei felügyelő. Éppen arrafelé ve­zetett az útja, gondolta, benéz hozzá, mi új­ság náluk. Takács megemlítette, hogy több sötét ügyet is lát, amelynek érdemes volna utánanézni, de hát ő, egymagában ehhez ke­vés. — Igen, tudunk róla — mondta a fel­ügyelő. — Az is bizonyos, hogy ezek közül egyik sem rengeti meg a világot, ennyit elnéz­hetünk a téeszelnöknek, aki mindig is bőke­zűen támogatta a vadászat céljait. Kár volna a békességet felborítani.­­ Takács végül meg­értette a példabeszédet: tudomására adták, hogy fogja be a száját. Visszavonta hát a fel­jelentést, méghozzá a megyei felügyelő által tanácsolt indoklással: az észrevétel napján olyan sűrű volt a köd, hogy távolabbról nem láthattam pontosan, csakugyan a kombájnból lőttek-e. Dél elmúlt, amikorra az Asszonyhegy lábá­hoz ért. Párás volt a levegő, gyengén hava­zott is. Mintegy négy kilométeren belül három magasles épült a hegyen, gondolta, megte­kinti, milyen állapotban vannak, nem rongál­­ta-e meg ember vagy állat. Hogy akkor derül­jenek ki a hibák, amikor bejelentik a követke­ző nagy vadászatot. Elindult felfelé. Az első lest hamar elérte. Felmászott a létrán, alaposan megvizsgálta az építményt, hibát nem talált. A másodikig jóval többet kellett gyalogolnia. Amikor felmá­szott, hosszasan meg is pihent. A harmadik volt a legtávolabb, egészen fenn a hegyen. Már szürkült, amikor odaért. Messziről meg­pillantva úgy látta, mintha valami mozdult vol­na. Ám megnyugtatta magát: csak a szeme káprázott. A létra tövében kifújta magát. Az­tán elkezdett felfelé mászni. Körülbelül a fele úton járhatott, amikor az ösztöne azt súgta: nézzen föl. Nem messzire a fejétől két súlyos csizmatalp meredt elébe­, közöttük egy lefelé irányzott puskacső. Az ember maga árnyék­ban állt, alakját, arcát nem lehetett kivenni. Takács tétovázott egy percig, aztán rákiál­tott. — A törvény nevében, engedjen föl! Az alak nem mozdult, ám a puskacső mint­ha konokabbul irányult volna a feje felé, meg is érintette az arcát, érezte a fém hidegét. Ta­kács homloka verítékezett. Átfutott benne, mit tehet. Ha tovább erősködik, beleengednek egy golyót, a fegyvert pedig sohasem találják meg, úgy elrejtik egy fa odvában vagy szikla­repedésben. S a golyóról sem állapíthatják meg, miféle típusból lőtték ki, mivel az átala­kított csövekbe mindenféle lőszert beleeről­tetnek. „Vesztettem” — gondolta elkesered­ve. Lassan visszamászott a földre, és hátrálva távolodott. Jó darabig így ment, aztán aho­gyan a tisztásról a fák közé jutott, kimerülten lehuppant egy fatörzsre. Végiggondolta, hogy a vereségébe nem nyugodhat bele egyköny­­nyen, valamit tennie kell. Elhatározta: meg­várja, amíg az illető lekászálódik a leshelyről. Úgy helyezkedett, hogy jól szemügyre vehes­se az építményt. Sokáig semmi sem történt. Aztán gépkocsi zaja ütötte meg a fülét, majd látta is: odakanyarodott a leshelyhez. Többen szálltak ki, és másztak fel a létrán. Takács el­keseredetten figyelte őket. Aztán vállára akasztva fegyverét, megindult hazafelé. Mire a falu szélére ért, már tudta, a naplóba azt fogja írni: „Ma a körzetemben semmi rendkí­vüli nem történt.” 1989. JANUÁR 13.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék