Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-06 / 23. szám

1989. JÚNIUS 6. MMMU Bergendy: ellenszél a betörőknek és az elidegenedésnek A családfő — Bergendy István — ült a fürdőkádban. Dudorászott, talán éppen valami új szám motoszkált benne. Egyszer csak hatalmas sikítást hallott: — Pista! Itt egy idegen ember, pakolja a színes tévét meg mindent... Bergendy kiugrott a kádból, s úgy, ahogy volt, „ádámkosztümben" elvesztette a betolakodót. Aztán ránézett itt, addigra már összesereglett csatjára, fiára, lányára, feleségére, és tagodtan mondta: — Ez volt az ötödik betörés. Elmegyünk Nagy Katihoz (az egykori Kati és a kerek perec együttes vezetője, ma díszállat-kereskedő), s megkérjük, szerezzen egy kutyát. * — Hogy van az, hogy ebben a „kemény” szakmában, ennyi év után két muzsikus így szereti egymást? Csak egy telefon, és máris találkoznak. Sosem veszekedtek? — Mi a Pistával? Soha! Ő tanított meg szaxofonozni, mert észrevette, hogy fordítva fújtam a hangszert. Már olyan volt a szám, mint a bantu négereké. — S a kutya? . — Megvan. Bergendyék otthonában körülálljuk a nem éppen „arisztokratikus” vérvonalú keverékeket, Alexet. A vasadi menhelyről hozták. — Ha lenne hajam, most minden szála az égnek állna — mondja Bergendy, a szalonzenekar vezetője. — Ugyanis gyerekkoromban megharapott egy kutya, s azóta irtózom minden állattól. Meg kell szoknom. Ezt láttuk a legokosabbnak, biztosan őrizni fogja a házat. De hát nem a kutya miatt jöttem. Mostanában megint nagyon népszerűek a Bergendyék. — Önök a szalonzenét már akkor kezdték játszani, amikor Magyarországot még nem öntötte el a nosztalgiahullám .. . — Így igaz, nekem a zenében világéletemben két énem volt. Ezért volt Janus-arcom. Csodálkozni fog, de vonzódtam a heavy metáihoz, ehhez az őr-' jöngéshez, amit nemcsak a közönség szeret (aki szereti), hanem a zenészek is a színpadon. Ez az őrjöngés olyan, mintha az ember kábítószert szedne. Egészen más terület a dzsessz, ahol az improvizálás ugyanezt a hatást kelti bennem. Aztán jön a harmadik, hogy én nagyon-nagyon szeretek minden zenét. A melodikus zenét, az operettet nagyon is a szívemen viselem. — Érdekes, pedig azt nem divat szeretni. — Igen, mégis alig lehet jegyet kapni az Operettszínházba. Talán ez olyan, mint ahogy régen a párttitkár titokban járt templomba. Nem tudom, én vállalom, az operett szórakoztat, kikapcsol, oldja a hétköznapokat. Szóval, nekünk az errefelé haladásunk már a hetvenes években elindult, még az előző zenekarral, a Demjénékkel, akkor, amikor a Katiékkal, a Vadmacskákkal együtt játszottunk. — Térjünk vissza egy kicsit a kemény rockra. Igazából sosem játszottak ilyet. — Valóban, de nagyon sokszor voltam a Rollsszal, a Beatricével, a Hobóval. Még gázsi nélkül is lementem velük Pécs környéki turnéra. Fogtam a szaxofonomat, és ha volt egy gitárszóló, utána én fújtam a szaxofonszólót. Ez is valamiféle szerelem volt. ❖ Nagy Kati itt közbeszól. — Sokat turnéztunk együtt, s bizony egymást nemcsak színpadon láttuk. Ismertük a másik jó és rossz szokásait. Pistának mindig fázott a feje, sokszor sikítottak a lányok a szálloda folyosóján, amikor a Bergendy jött csíkos pizsamájában és fehér bojtos hálósipkájában. Amíg a zenekar férfi tagjai a lányokat hajtották, addig a Pista bevásárolt a kis családjának, végigjárta a hentesüzleteket (enni ma is szeret velem együtt), aztán koncert után korán lefeküdt. Utána szinte hajnalban már lezuhanyozott, s fogta a szaxofont. Tőle tanultam meg, hogy fújás nélkül is lehet gyakorolni. Az ember csak nyomogatja a billentyűket. Pista abszolút blattista, nagyon ismeri a kottát, bármikor bemegy egy stúdióba, s amilyen kottát elé tesznek, azt már le is játssza. "Nem akarom nagyon dicsérni, mégis igaz, hogy soha nem pózol, nem játssza a művészt, s harminc éve a színen van, ismert fazonja a zenei életnek. Most már látom, hogy két nagy szerencséje van az életben, az egyik az, hogy azt csinálja, amit nagyon szeret, a másik pedig az, hogy bombabiztos családi háttere van. — Igen, de ez is egy kettősség. Általában akkor volt nagyon jó a családi életem, amikor nem ment annyira a zenélés. Amikor viszont nagyon jól ment a zene, akkor a családi életben voltak bizonyos problémák. A zenészfeleségeket úgy képzeli el az ember, hogy gyöngyök lógnak a hajukban, agyonfestik magukat, gyönyörű ruhákban járnak ... — Nálunk az igazság az, hogy én külföldről rengeteg gyöngyöt, csecsebecsét hoztam a feleségemnek, de ő nem hordja. Civil, dolgozó nő, nyomdász, könyvkötő, családanya. Úgy ismerkedtünk meg a 60-as években (ez is a szakmámhoz tartozik, mert nekem csak szakmám van), hogy az Ifjúsági Parkban játszottunk, és mivel nagyon szerettem táncolni, egy „bulink" alkalmából leugrottam a színpadról, és fölkértem táncolni. Azóta boldogan élnek. Bergendy István szaxofonozik, klarinétozik, tangóharmonikázik és zongorázik. Ez nem különösebb érdem, de az talán igen, hogy az első tűzijátékos koncertet Bergendyék csinálták a Kisstadionban. Kiemelt gázsiként kapott a zenekar 20 ezer forintot, a hajcihő, a füstölés viszont belekerült százezerbe. Mindjárt abba is hagyták, mert belátták, hogy anyagilag ezt nem lehet lírni. Sőt egy kis malőr is belekeveredett a dolgokba. — Azon a bizonyos koncerten (1974-ben volt) füst árasztotta el a színpadot, vagyis bennünket. Igen ám, de a beszerzőnk, a „Béka" színpadi füst helyett katonai gyakorlógázt hozott az ördög tudja, honnan. Ezt viszont csak gázálarcban lehet kibírni, így aztán a fiúk nem találták meg a hangszereket, azt se tudták, merre van a közönség, csak a ritmusgép monoton hangját lehetett hallani. Demjén nem tudott énekelni, hang nem jött a torkára. Mindenkinek csurgott a könnye ... Máig sem tudják, hogyan játszották el az első háromperces számot. Utána évekig ebből az üzletből éltek zenekarok, de ők nem harci gázzal csinálták a füstöt, hanem szárazjéggel. Bergendy István teljesen kopasz, az ember nem is gondolná, hogy emiatt egy időben kitiltották a televízióból. Azt mondták, hogy ezzel ki akarja csúfolni a hosszú hajúak elleni akkori kampányt. — Így igaz, orvosi papírt kellett prezentálnom, hogy higgyenek nekem. — Ha már a Magyar Televíziónál tartunk, az „Én táncolnék veled” című sorozat sikert aratott. Szeretnék, ha megismételnék? — Nagyon. Behoztuk a képernyőre a 20-as, 30-as évek táncdivatját. S bár a gyermekműsoridőben ment, nagyon nagy volt a nézési indexe. A táncőrület az egész világon 1987-ben a Dirty Dancing című filmmel , kezdődött. Bergendyék azonban évekkel, megelőzték. A diszkó és a kemény rockzenére nem lehet úgy táncolni, hogy az ember kapcsolatot teremtsen a partnerével. Hatalmas a hangerő, sötétség, nem látni a másik arcát, a szemét, nem hallani, amit mond. Ez csak az elidegenedést hozta. Bergendyék egy kis ellenszelet fúj,nak. Egyelőre sikerrel. — S ha valaki Bergendy-„bulira” akar menni, hol találja a szalonzenekart? . — Júniustól minden hétvégén térzenét játszunk a Vörösmarty téren. Barsy Zsuzsa Bergendy István — otthon Nagy Kati, Bergendy és Alex, a sztár Simon Lajos: TÖRVÉNYÜNK Erzsi, Erzsi, te jó falurossza, te szüntelenül kispadon ülő, az Országház kapujától messze, mégsem rezedás ablakok alatt, mégis országra figyelő! Erzsi, te igazmondó pletykás, de félek tőled, istenem! Már csak azért sem lehetek talpam alá kis szemétdombot megkaparintó kiskirály, szédült papja a hatalomnak, • olyan, ki vizet prédikál, s aki végül is buta gőggel a nádtető alatt megáll. Erzsi, Erzsi, jó félelmemben bugris paraszt se lehetek, félek a szád, vagyis a tollad elátkozna hetedíziglen, s jogosan! (Az alábbi verssel búcsúzunk a nemrégen elhunyt Kossuth-díjas írótól, Galgóczy Erzsébettől.) SZABAD FÖLD 13 (1073) Művész, aki bedobta a törülközőt Ökölvívó-mérkőzéseken a reménytelen helyzetben levő sportoló edzője a megadás jeleként be szokta dobni a törülközőt. Ez a feladást jelentő szólás formájában az élet más területein is használatos. Itt egy művész hasonló mozdulatairól esik szó. Gáti Oszkárt, a Madách Színház művészét elhagyta Fortuna istennője. Meghívták a Taurus Gumiipari Vállalat klubjába előadói estre. Ő, ahogy illik, negyedórával a műsor kezdete előtt az alkalomhoz illőn öltözve megjelent a helyszínen. Az előadás kezdete előtt két perccel két hölgy köszöntötte őt a könyvtárból, a közönség azonban váratott magára. Lassan szállingózni kezdtek, s mintegy 10-en gyűlhettek össze, amikor a színész mindenkitől elnézést kérve, az őt megillető honoráriumot fel nem véve, hivatkozva az érdeklődés hiányára s a zajos háttérre, lemondta az előadást. A várakozás perceiben tudtam meg tőle a következőket: • Igaz a hír, miszerint nem kíván többet színpadra lépni? — Igen, már be is adtam a felmondásomat a Madách Színháznak. • Miért? Hiszen ön sikeres művész, nem mellőzték! — Valóban minden évben kaptam szerepet. Úgy érzem azonban, közel húszéves színészi múlt után sem találtak meg a nagy lehetőségek, szerepek. Most már a kezdeti reménykedésem is kimerült... • Nem is fog akkor színpadra lépni? — Nem. Szinkronizálni fogok, és esetleg valami hasonlót. • Manapság nem jellemző, hogy az emberek feladják az állásukat. Mindenki fél a munkanélküliségtől, pláne a színészek. — Én nem a színházat untam meg, azt ugyanis nem lehet! Egyszerűen abból lett elegem, ahogy jelenleg működik. Visszatérve a kérdésére: Nem félek a munkanélküliségtől, több szakmám van. Autóvillamossági műszerész vagyok, hivatásos gépjármű-vezetői jogosítványom van, akár buszt is vezethetek, és két éve üzletvezetői képesítést is szereztem. • Ma nem a legjobban jövedelmez az utóbbi. . . • El kell tudni dönteni az embernek, neki mi a fontos. Pénzt akar keresni, vagy olyat csinálni, amit szeret, amiben jól érzi magát. Utaztam én már 600 kilométert egy fellépésért vidékre, és amikor láttam, hogy mindössze nyolc ember kíváncsi rám , hazamentem. Az sem érdekelt, hogy hiába utaztam odáig, s a benzin sokba kerül. Pedig nem vagyok gazdag. Nem ösztönzi az embert a szereplésre az olyan alkalom sem, mint ez a mai. Látja, szinte kong a nézőtér, pedig én megkérdeztem a hölgytől, aki felhívott, valóban rám kiváncsiak az emberek? S azt mondta, igen ... ... A színész bedobta a törülközőt. Tóth Mariann