Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-24 / 8. szám

1989. FEBRUÁR 24. SZABAD FOLD 3 Folynak az üzemi próbák Mátészalkán, a Szamosmenti Tangazdaság új gyümölcsfeldolgozójában. Az olasz gépekkel felszerelt, zárt rendszerű gépsoron évente mintegy 32 ezer tonna gyümölcsöt dolgoznak fel MTI Fotó — Elek Emil Országos téeszkonferencia Dolgavégezetlenül nem megyünk haza Február 24—25-én összeül az orszá­gos téeszkonferencia, hogy az elmúlt évek agrár-szövetkezetpolitikájáról számot adjon, elemezze, miért nem tel­jesültek a termelőszövetkezetek V. kongresszusának a határozatai, mi­lyen is ma a mesterségesen és éssze­rűtlenül megkopasztott mezőgazdaság, mit csinált (tudott?) a szövetkezeti ér­dekképviselet, de főleg, merre és ho­gyan tovább, lehet-e megújítani a moz­galmat, milyen elvekre és gyakorlati intézkedésekre alapozódjon az új ag­rár- és szövetkezetpolitika, s mit tehet ebben az újjászervezendő érdekvéde­lem? A korábbi hetekben se szeri, se szá­ma nem veit a TOT-sajtótájékoztatók­­nak (legutóbb megtudtuk, hogy 30—32 ezerrel csökkent a közös gazda­ságok dolgozóinak és alkalmazottainak a száma, s leginkább Borsod és Sza­bolcs térségében), TÓT elnökségi ülé­seken többször is megvitatták a konfe­renciára kerülő anyagokat, valameny­­nyi területi szövetség küldöttgyűlése­ken tárgyalta meg, s határozatot foga­dott el, hogy milyen főbb téziseket jut­tat el a konferenciára. Az is bizonyos, a felhalmozódott gondok, és a további gazdálkodás, az új törvények megjele­­nése-készülése sürgeti a VI. termelő­szövetkezeti kongresszus előrehozata­lát. $ Például a csongrádiak is intenzíven készültek a konferenciára, annál is in­kább, mivel az 1988-as esztendő nem a legfényesebben sikerült, így aztán a termelésben tapasztalható feszültsé­gek jobban kiéleződtek. Miről is van szó? A szigorodó közgazdasági környe­zet a nyereség erőteljes mérséklődését eredményezte, ne is szóljunk az aszály­ról, a jelentős fagykárokról. A követ­kezmény; a pénzügyi források és a sza­bályozás korlátái elsősorban a beruhá­zásokat csökkentették, éppen abban az időben, amikor egy kombájn majd öt­millió forintba kerül. Amíg 1987-ben a termelőszövetkezetek nyeresége egy­­milliárd 181 millió forint, addig 1988-ban csak 697 millió forint, vagyis majd a fele, ugyanígy megcsappant a szövetkezeti eredmény is. A szakszö­vetkezeteknél ez az arány némiképp jobb. — Tegyük hozzá, hogy krónikussá váltak a fizetési gondok, az ésszerű gazdálkodás helyett a kényszermegol­dások erősödtek, melyek néhány szö­vetkezetben további vagyonfeléléshez vezettek — mondja Haskó Pál, a me­gyei Teszöv titkára. — Nem javultak a kereskedelmi és pénzügyi viszonyok; a beszerzés oldalán a hiány, a minőségi kifogások váltak jellemzővé, az eladási piacon a kínálat és a gyakran előfordu­ló igazságtalan minősítések. A váltó al­kalmazása (azóta se merték más ága­zatban kipróbálni) nem aratott népsze­rűséget, hiszen nem funkcionált igazi bankjegyként. Jelenleg Csongrád me­gyében a téeszeknek 74 millió forint­juk van váltóban, de senki az égvilá­gon nem akarja leszámítolni. Romlot­tak a foglalkoztatási körülmények is, elmaradt a kereset más ágazatokban dolgozóéktói (kivételt képeznek a gaz­dasági vezetők), s érthetően nőtt a téesztagság idegessége. Több gazda­ságban bomlott meg a tagság és a ve­zetés közötti összhang. — Mi jellemző most? — Az év kezdete sem könnyű, rend­kívül vontatott a szerződéskötések me­nete, kiéleződtek a felvásárlási és átvé­teli minősítési viták, romlott egyes vál­lalatok fizetőképessége, nem jobbak a téeszek hitelfelvételi lehetőségei. Mindezek fokozottabb követelménye­ket támasztanak a szövetséggel szem­ben is, elsősorban következetesebb, megalapozottabb, harciasabb kiállást a jogos érdekek védelmében. Miben is ütköztünk keményen? Legutóbb a hús­iparral folytattunk kemény vitát, míg végül a sertések árajánlatát 2 forinttal kilónként megnövelték. Ez a kisterme­lőkkel együtt közel 100-120 millió fo­rint többletbevételt jelent a gazdasá­goknak. Sajnos, nem minden esetben tudunk ilyen pozitív eredményről be­számolni, például a Pincegazdasággal szemben rendre alulmaradunk. A fel­­vásárlási árat 30-50 százalékkal csök­kentette az elmúlt évben, de jó néhány szövetkezetben még ezt sem fizette ki, és a pénz használatának a kamatáról hallani se akar. Többen felvetik azt a kérdést, hogy a 6-8 forintos kilónkénti szőlőből miként lehet 60 forintos palac­kozott bor, ki teszi el ezt az extraprofi­tot, a 3 forint 60 filléres búzából ho­gyan lehet 11 forint 40 filléres liszt? — Mit javasolnak a konferencián? — Javaslatokból bőven van a tarisz­nyánkban — mondja Molnár Lajos, a Csongrád megyei Teszöv elnöke —, csak legyen idő sort keríteni rá. Pedig a hangulat igencsak olyan, hogy addig nem megyünk haza, míg a dolgunkat el nem végezzük. A legnagyobb ellent­mondások közé tartozik, hogy a terme­lőtőke (föld, termelőeszközök, emberi tudás) forgalomképtelen. Az árugazda­ságban katasztrofális az a helyzet, hogy a bankkamat tartósan (három­­szor-négyszer) meghaladja a vállalko­zói nyereséget. Tovább nőtt a közvet­len adók. SZJA. ÁFA. MÜFA stb. és a járulékok. így a társadalombiztosítás mértéke (mind a bruttó bér. mind a nyereségrészesedés után). Tovább csökken az állami támogatások (fej­lesztési és üzemviteli) köre és mértéke, arra se elegendő, hogy a magas ipari árakat ebből megfizesse a szövetkezet, például, hogy a szükséges mennyiségű műtrágyát megvegye. A termelőüze­mek ki vannak rekesztve a piacról. A monopolvállalatok (állami) erőfö­lényükkel, a gazdasági struktúrában elfoglalt helyzetükkel visszaélve áthá­rítják a belső, rossz hatékonyságukat (ráfizetésüket mással fizettetik meg), s ezzel lehetetlen helyzetbe sodornak üzemeket. A fenti folyamatokat az érdekképvi­selet ugyan felismerte, de észrevételei talán nem kaptak kellő nyilvánossá­got, főleg a kormányzati munkában megértést. Új helyzet bontakozott ki, s ez új módszereket és eszközöket igé­nyel az érdekvédelemtől. Szeretnénk megvitatni a szövetkezeti mozgalom zavartalan fejlődése érdekében a teljes körű piaci viszonyok kialakítását, melyben exporttámogatás a téeszek­nek is jut, a szövetkezetpolitikát, s ab­ban meghatározni a termelés terjedel­mét és az újratermelés feltételeit. A szövetkezeti tagság bevonásával ké­szüljön el idén az új szövetkezeti tör­vény, mely a társasági törvény és a szövetkezeti demokrácia szellemének megfelelően helyezze vissza a tagot jo­gaiba. Mondjuk ki, annak valóságos értékét, hogy a föld legfőbb termelő­­eszközünk, és az új földtörvény garan­tálja a forgalomképességét. Vissza kell szorítani az állami beavatkozás jellegét és mértékét. Az adó mértékét ne a költ­ségvetés hiánya, hanem a gazdálkodó szervezetek teherviselő képessége szabja meg. * Mi lesz a konferencián? Reményke­dünk. az érdekvédelem is megtalálja a hatékonyabb módszereket, hiszen a szövetkezetek mint fenntartók igénylik ezt, jobban megnézik ezentúl, mire ad­ják ki a pénzüket, és a szakbizottsá­gok, egyesületek, testületek (pártok?!) között azokat támogatják, akik az élet által diktált követelményekhez igazod­nak. Sz. Lukács Imre Somogy megye múltjából... A tudományos kutatások vidéki fel­legvárai viszonylag ritkábban kerül­nek a közfigyelem vagy a szakágak ér­deklődésének középpontjába, mint a fővárosiak. Pedig egyikük-másikuk esetenként könyv alakban is közzétett kutatási eredményei olykor a tudo­mányág egészét gazdagítják, egy-egy kérdéskört is más megvilágításba he­lyezve új szempontok alapján. Mindezt annak kapcsán írjuk le. hogy a forrás­­kutatás, a történelemvallatás egyik fontos vidéki bázisa, a Somogy Megyei Levéltár tekintélyes vastagságú kötet­ben adta közre a kutatók munkáit. Ez a figyelemre méltó könyvsorozat — a ..Somogy megye múltjából" — most érkezett el a tizenkilencedik kötethez. A levéltári évkönyvek közül az első 1970-ben jelent meg. A sorozatot ma is az időközben nyugállományba vonult, de a tudomá­nyos és közéleti tevékenységben válto­zatlanul aktív levéltár-igazgató, Ka­nyar József szerkesztette, és tanulmá­nyával — a címe: Könyv és nyomda­kultúra a Dunántúlon a kései feudaliz­mus idején — szérzője is a kötetnek. Akárcsak az új igazgató, Andrássy An­tal; ő 1918 őszét tette vizsgálódás tár­gyává: a polgári forradalomtól a szoci­alista forradalomig. Tehát a háborúból hazatért katonák szerepétől a polgár­ság forradalmi cselekvésein át a mun­kásság megmozdulásáig. A kötetben — melynek szerzői között levéltárosok, történészek, egyetemi oktatók, tanárok egyaránt vannak — több'forrásközlés is található. Nem hiányoznak az új kötetből a gazdálkodástörténeti tanulmányok sem. Reöthy Ferenc a dél-balatoni bor­vidék történetét dolgozta föl, Kaposi Zoltán pedig a varászlói uradalom gaz­dálkodását vizsgálta meg, a XIX. szá­zad első felét véve alapul. Az igazga­tástörténet foglalkoztatta Dobai And­rást: az 1860. október és az 1865 közötti időszakról írt tanulmányt, Géger Lász­ló a tegnapot kutatta, a tanácsok meg­alakulásának körülményeit vizsgálva. A kultúrtörténet köréből mának szó­ló tanulságokkal szolgál Bősze Sándor dolgozata a Csokonya-vidéki Népneve­lési Egyletről. A somogyi levéltári kö­tet azonkívül, hogy árnyalva gazdagít­ja a történelemtudomány több ágaza­tát. segít a honismeret és az azonosság­­tudat elmélyítésében. Február Népfelkelés vagy ellenforradalom? Hogyan is jellemezhető 1956 tragikus ősze? Ahogy lapunkban is hírül adtuk — február elején ez a kér­dés élénken foglalkoztatta az ország közvéleményét. Gondo­lom, ilyen vagy amolyan állásfoglalásra késztette olvasóinkat is. S hogy felfrissítsem emlékezetüket, ez úgy kezdődött, hogy Pozsgay Imre, a Politikai Bizottság tagja egy rádióinterjúban az 1956-os eseményeket népfelkelésnek minősítette, mondván: egy létrehozott albizottság „a jelenlegi kutatások alapján nép­felkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek ... Az a sommás ítélet, amelyik egyetlen kifejezéssel ellenforrada­lomnak minősítette az 1956-ban történteket... az eddigi kuta­tások alapján nem állja meg helyét”. Ezt követően különböző nyilatkozatok hangzottak el. Grósz Károly, az MSZMP főtitkára: „... Pozsgay Imrének és a bizott­ságnak talán vannak dokumentumai, amelyre építik ezt a megál­lapítást — én ilyen dokumentumokkal eddig nem találkoz­tam ...” Németh Miklós miniszterelnök: „... Az értékelésben a népfelkelésnek éppen úgy helye lehet, mint a nemzeti tragédiát okozó szocializmuseilenes terroriázadásnak, mert egész más volt az eleje, mint a vége.” Lukács János, a Központi Bizottság titkára: „Pozsgay Imre nyilatkozata nem a Politikai Bizottság vagy a Központi Bizottság állásfoglalása. A rádióban elhangzot­tak Pozsgay elvtárs egyéni véleményét tartalmazták.” Nem véletlen, hogy a vezető politikusok egymásnak ellent­mondó nyilatkozatai rendkívüli visszhangot, szenvedélyes vitá­kat váltottak ki. Voltak, akik — leveleikben, állásfoglalásaikban — elégedetten üdvözölték az „új értékelést”, mások pedig a „ré­gi értékelés” pártján állva törtek lándzsát ellene. Mindez bebi­zonyította: több mint 32 év után is mennyire fehér folt nemze­tünk történelmében és mennyire fájó seb az ország testén 1956 viharos októbere; és ennek megítélésében egyértelműen meg­osztott a társadalmunk. Nem véletlen tehát az sem, hogy az ország népe feszült vá­rakozással várta a Központi Bizottság február 10—11-ei ülését: vajon a történelmi albizottság tanulmányának ismeretében mi­képpen voksol 1956 ügyében? Olvasom a megjelent közlemény­ben: „A Központi Bizottság a vitában megerősítette: 1956-ban a vezetés megújulásképtelensége vezetett a politikai robbanás­hoz. Valóságos felkelés, népfelkelés tört ki, melyben szerepet játszottak a demokratikus szocializmus erői, azonban a kezde­tektől fogva elkülöníthetetlenül jelen voltak a restaurációra tö­rekvő erők, deklasszálódott és lumpen elemek, s október végé­től felerősödtek az ellenforradalmi cselekmények.” Úgy tűnik, a KB-ülés vitája ebben a kérdésben kompro­misszummal zárult. Ezen a központi bizottsági ülésen azonban nemcsak a nép­felkelés vagy ellenforradalom vitája szerepelt, hanem korunk egyik sarkalatos politikai kérdésére — egypárt- vagy többpárt­rendszerben épüljön-e jövőnk — adott állásfoglalás is. Nos, a nyilvánosságra hozott közleményből kiderült: a Központi Bizott­ság „meggyőződése, hogy a politikai rendszer pluralizálása — az adott hazai helyzetben — a többpártrendszer keretei között valósítható meg”. Megérett erre az idő, hiszen szemtanúi va­gyunk annak: sorra-rendre „zászlót bontanak” az új társadalmi­politikai szervezetek, bizonyítván: a nemzet — szakítva a sztáli­ni modellel — csak a többpártrendszer keretében biztosíthatja életképességét. Életképességünkre — a közmegegyezésre, az összefogás­ra — rég volt ennyire szükség, mint napjainkban, hiszen hazánk gazdasági-politikai és erkölcsi válságban van. Ebből azonban meg kell találnunk a kiutat. Ezzel természetesen együtt jár, hogy a jelen és a jövő építéséhez — a költő szavaival élve — „a múltat be kell vallani...” Ez azonban nem a politika, hanem a történelemtudomány feladata. Gondolom, ezzel egyetértenek olvasóink is: bízzuk a füg­getlen, minden befolyástól mentes történészekre, hogy eltűnje­nek a hazánk történelmi térképén éktelenkedő „fehér foltok”. És soha többé ne kerüljön sor olyan sérelmekre és bűnökre, ame­lyek 1956 tragikus októberét kiváltották ... Mert csakis így tör­ténhet meg a nemzeti megbékélés, és közös erőfeszítéssel — s nem kis áldozatvállalással — csakis így húzhatjuk ki az ország szekerét abból a kátyúból, amelybe jutott, hogy végre megér­kezhessünk az új idők Európájába. tiajlrr (leskó)

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék