Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)
1991-10-01 / 40. szám
1991. OKTÓBER 1. sDdffflMiro mCDpoo fe a gffiaf Az utóbbi idők egyik hirtelen jött sikere, a Linda. Televíziós sorozatnak indult, de úgy tűnik, több lett annál. A tévéfilm főszereplője, a fiatal rendőrlány túlnőtt a megszokott kereteken, és egy csapásra kicsinyek és nagyok kedvence lett. Megjelent lemez és könyv, amely a Linda nevet viseli. Nálunk szokatlan az ilyesfajta siker. — Honnan az ötlet? Egyáltalán, kinek jutott eszébe, hogy a mai történet főszereplője egy olyan szép, ügyes, vagány fiatal lány legyen, aki rendőr szeretne lenni? — Az ötlet tőlem származik — mondja Gát György, a Magyar Televízió rendezője. — Véletlenül ismerkedtem meg egy hölggyel, aki a gyermekvédelemmel foglalkozott, és aki olyan volt, mint egy gimnazista kislány. Köztudott, hogy a gyermekvédelem az egyik legnehezebb terület. Megmozgatta a fantáziámat: ez a vékony kislány honnan veszi a bátorságot, hogy a bandák közelébe merészkedjen, és „lemerüljön” az alvilágba? Érdekelt az is, hogyan állja meg hivatásában a helyét. Amikor megismerkedtem Görbe Nórával, akkor rögtön tudtam: ő az, aki meg tudná formálni Lindát. És elhatároztam, hogy könnyed, szombat esti kikapcsolódásként egy tévésorozatot csinálok. Kerestem társakat, és a forgatókönyvet írta Bernáth G. László, Coper András, Molnár Gál Péter, Gát György, Polgár András, Rozgonyi Ádám. Van olyan rész, amit csak ketten írtunk, és van, amelyiket mindnyájan. — Ön korábban tévéjátékokat készített a WARRENNÉ MESTERSÉGÉ-ből, Psota Irénnel a főszerepben. Vámos Miklós kicsit fanyar, kicsit ironikus írásából VILLANYVONAT címmel remek tévéfilmet forgatott. Most viszont egy másfajta, ha szabad úgy fogalmazni, könnyű műfajjal próbálkozott. Ezzel megszerezte magának a népszerűséget. — A népszerűséget és a népszerűtlenséget . . . — A népszerűtlenséget is? — Igen, mert elég nagy hullámot vetett a Linda! Mert mint minden olyan „ügy”, ami mást próbál csinálni, mint ami szokásos, az felkavar. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ilyen még nem volt a világon, de nálunk újszerűnek hat a szórakoztatásban ez a krimiszerű cselekményvezetés. Újszerű az is, hogy a főszereplő egy szimpatikus lány, aki nyomozó akar lenni. Tény, hogy a játék sikeres, és egy kicsit zavaró, hogy hullámok gyűrűznek körülötte. De azt hiszem, hogy ez is természetes ... Ugyanakkor tudom, a siker egyben veszélyes is! Ha valami népszerű, azzal természetszerűleg sokat foglalkoznak. Sajnos ebben a műfajban nem sok hasonló tévéjátékkal találkoznak a nézők. Ha több ilyen lenne, akkor a minket ért „negatív siker” is megoszlana. ♦ Görbe Nóra 1979-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, játszott Debrecenben, Veszprémben, Székesfehérvárott, a Radnóti Miklós Színpadon, a Játékszínben. A valódi népszerűséget számára a Linda-sorozat hozta meg. — Nem zavarja, hogy Görbe Nóra színésznőt sokan azonosítják Lindával? — Az tény, hogy naponta ki vagyok téve az utcán, a közértben a kedves és tolakodó megjegyzések özönének, de ez tulajdonképpen nem zavar. — Úgy érzi, hogy sikeres színésznő tett? — Kapok hetente kétszáz levelet, ez egyfajta visszajelzés . . . — Kik és miket írnak? — A legkisebbektől a húszévesekig minden korosztály ír. Autogramot, fényképet kérnek, érdeklődnek a legkülönfélébb dolgok iránt. Sokan azt írják, hogy példaképüknek választottak, olyanok szeretnének lenni mint Linda, aki bátor és hős. Hogy ez mit jelent, azt akkor tapasztalom, amikor közönségtalálkozókra hívnak. Legutóbb például Kispesten háromezer gyerek akart velem egyszerre beszélgetni. Volt olyan gyerek, aki verekedni kívánt velem, kért, hogy bizonyítsam be ügyességemet. — Mint színésznő, nem vágyik másfajta, drámai szerepekre? — Amíg a Linda nem volt, kifejezetten csak drámai szerepeket kaptam. A film forgatása során felléptem többször is élő rockkoncerten, megismertem, hogy az mennyire más. Mert mi, színészek nem szoktunk rockkoncerten énekelni. Más dolog a tomboló közönség elé kirohanni és ott énekelni. Másfajta színpadi szereplést kíván, mert másképpen kell „megfogni” a közönséget, mint a színházban. De érdemes megtanulni. Deák Attila Beszélgetés a Linda-sorozatról A KISBÍRÓ A kis Bíró Pisti vékonydongájú fiú volt mindig, ellentétben testvérbátyjával, aki magasra nőtt, és nyolcadikos korára olyan nagy tenyere lett, akár egy sütőlapát. ’56 októberének végén, azon a bizonyos borongós őszi napon, amikor a tanító bejelentette az iskolában, hogy Pesten kitört a forradalom, ő, a nagyobbik Bíró fiú előrehozott egy nemzetiszínű zászlót, és a dobogó szélére állva jobbra-balra meglengette azt a felsorakozott tanulósereg előtt. Óriásnak láttam, ma is így látom még magam előtt őt, a nyolcadikos nagyfiút. Most mégis inkább az öccsére, a Pistire, vagy ahogy mi nevezzük, a Kisbíróra emlékezem. Régen a sutba dobtam már a vulkánfilter hátitáskát, sőt a szakmunkásvizsgán is túl voltam, és a városba jártam dolgozni, az üveggyárba, ahol a formákat készítettem egy marógépen. Egyik reggel, ahogy a kis vicinális beállt a megállóba, amelynek salakos peronja mellett törpeakácok sorakoztak, s alattuk ott szalutált az ősz hajú állomásfőnök, Csathó úr, szóval akkor váratlanul a hajnali derengésben rám köszönt a kisbíró. Nyurga, legényes fickó lett belőle, amióta nem láttam őt, s most, hogy katonaruha volt rajta, alig ismertem meg. Vidáman ölelkeztünk össze, s amíg a város felé döcögött velünk a reggeli vonat, felidéztük a régi csínytevéseket, a véget nem érő focicsatákat, egykor volt majálisok szerelmes élményeit. Később a katonaság dolgairól mesélt nekem, és arról, hogy nemsokára jobb világ lesz, mert már bontják a műszaki zárat Nyugaton. Ő is ott szolgál — de ez persze szigorúan titkos —, az aknamezőt szedik fel bajtársaival. Van egy elektromos keresőjük, azzal kúszva közelítik meg a zónát, és ahol aknát jelez a kis ügyes készülék, oda egy jelzőzászlót tűznek, hogy azután a másik szakasz katonái fölszedhessék a földből a veszélyes szerkezeteket. — Egyébként én nem sokáig csinálom már, novemberben leszerelek, karácsony előtt lesz az esküvőm — mondta végezetül, amikor kezet nyújtott a búcsúzáskor. — Hegedűs Marika a menyasszonyom, most volt az eljegyzésünk — s felemelt bal kezén megcsillant az arany karikagyűrű, de még jobban csillogott a Kisbíró szeme, amíg ezeket mondta! Karácsony előtt egy héttel leesett a hó, vastagon beburkolta a kis állomás törpeakácait a puha fehér lepel, és előttük a salakot is ünnepi fehér szőnyeggel takarta be. A déli vonat utolsó kocsijáról fekete ruhás lány lépett le a hibátlan fehér szőnyegre, Hegedűs Marika volt. A kisbírót leszerelés előtt egy héttel darabokra szakította egy akna, valahol a nyugati határnál. Poór Mihály Száz évnek ötven a fele... . . . bizony, éppen ötven esztendő. Pille idő a történelemben, hallatlanul hosszú korszak egy ember életében. Hát még ha ebbe az ötven évbe belefér egy világháború, egy vérbe fojtott forradalom, két diktatúra s megannyi vértelen, köznapi harc. Akkor, 1941 júniusában hatvan tizenéves lány és fiú búcsúzott Abonyban, a református polgári iskolában. Egymástól, addigi életétől, a falaktól, tanároktól, a gondtalan diákélettől. Akkor, 1941 júniusában magyar katonák ezrei lépték át a keleti határt, az abonyi diákok közül azonban csak később lettek néhányan katonák, s estek el a Kárpátok vonalán. Vagy még később, ötvenhatban. És most nyár végén, ötven esztendő múltán, összejöttek a hajdani diákok, hogy egyójás vállára boruljanak, s hogy a még életben lévő tanárokat szeretettel üdvözöljék, meséljenek családjukról, az ötven év megmérettetéseiről, karrierről és bukásról. Emlékezzenek a meghalt osztálytársakra, kérdezzék a másiktól: téged hogy is hívnak, hiszen ötven éve nem láttalak. Akkor, 1941 júniusában Kassát bombázták. Abonyban csak harangok szóltak, déli áhítatra kérvén a híveket, hatvan diák ballagott, búcsúzott, megkönnyezvén a tanéveket, amik végleg elmúltak. Csak az emlékekben, a szívekben, a sejtekben, a régi falakban, a csöndben és a déli harangszóban maradt meg. S egy közös ebédben, mulatozásban, sírva-vigalomban. Huszonöt régi iskolatárs találkozott a hatvan, fél évszázada végzett abonyi diákból, ennyien élnek erőben, egészségben. Mikor találkozunk ismét? — kérdezték egymástól a nagyanyák, a nagypapák. Válaszolni senki nem akart, csak sóhajtani. Kép és szöveg: Besze Imre Szent István királyunk a kereszténység felvételekor elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy templomot. Hogy milyenek voltak ezek a szentséges helyek, ma már nem tudjuk. Az Árpád-kori templomokból nagyrészt csak az alapfalak, faragványtöredékek maradtak meg, mert átalakították, modernizálták azokat, vagy a háborús pusztításoknak estek áldozatul. Hazánkban a városiasodás a XIV—XV. században indult meg, és e korszakban a polgári igényeknek megfelelő méretű templomokat kezdtek építeni. Egy királyi oklevél 1269-ből említi először a budai Mátyás-templomot. Azóta ezt is többször átépítették, legutóbb 1874—1896 között a reprezentációs igények szerint. Az ország rangban legelső székesegyháza, az esztergomi bazilika sem ősrégi, hiszen itt 1831-ig csak a kriptát és az oldalfalakat húzták fel; zárókövét 1869-ben helyezték el. A budapesti bazilika is 1851 — 1905 között épült fel. Bizony mi nem hivalkodhatunk olyan régi, Európa-szerte ismert templomokkal, mint például a világhírű milánói Dóm, melyet a XIV. század végén kezdtek el építeni és a XIX. század elején fejeztek be. A katolikus templomok Magyarországon című most megjelent reprezentatív könyv a hitélet erősítését kívánja szolgálni, amikor hazai templomaink bemutatásával egyben történelmünk és művészetünk emlékeit tárja az érdeklődő olvasók elé. Több részből áll a kötet, de ezek egységet alkotnak. A felvételek döntő többségét Hegyi Gábor készítette. Valóban művészi színvonalú munkát végzett. A mintegy 650 színes felvétel egy része a templomok külső képét adja vissza. A munka nehezét a templomok belső terének fényképezése jelentette. Hűen visszaadni a művészi alkotások, szobrok, festmények képét az építészeti keretek között nem kis feladat. Hegyi munkáját a nyomdai szakemberek is segítették azzal, hogy magas színvonalon reprodukálták felvételeit. Az év legszebb könyvei között tarthatjuk számon ezt a kötetet. A katolikus templomok jelentőségének megértését szolgálja a kötetben közreadott több tanulmány, így Török József egyháztörténésznek „A magyarországi egyházmegyék története" című összefoglalója és „A katolikus templom”-ról szóló írása. Marosi Ernő művészettörténész „Magyar katolikus templomok — művészettörténeti vázlatjában e művészeti ág helyét tárja elénk az elmúlt évszázadok keretében. Dercsényi Balázs művészettörténész, a könyv szerkesztője pedig a bemutatott 130 templom legtöbbjéről írt rövid történelmi tanulmányt. Hosszú lenne felsorolni mindazoknak a nevét, akik közreműködtek e szép könyv létrejöttében; egyházi szervezetek, múzeumok, bankok, nyomdák, takarékszövetkezetek, fotóművészek, kiadók szívbéli jó összefogása nyomán született ez a mű. (Hegyi & Társa Kiadó) Kőműves Gyula SZABAD FÖLD 17