Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)

1991-10-01 / 40. szám

1991. OKTÓBER 1. sDdffflMiro mCDpoo fe a gffiaf Az utóbbi idők egyik hirtelen jött sikere, a Linda. Televíziós sorozatnak indult, de úgy tűnik, több lett annál. A tévéfilm főszereplője, a fiatal rendőrlány túlnőtt a megszokott kereteken, és egy csapásra kicsinyek és nagyok kedvence lett. Megjelent lemez és könyv, amely a Linda nevet viseli. Nálunk szokatlan az ilyesfajta siker. — Honnan az ötlet? Egyáltalán, kinek jutott eszébe, hogy a mai történet főszereplője egy olyan szép, ügyes, vagány fiatal lány le­gyen, aki rendőr szeretne lenni? — Az ötlet tőlem származik — mondja Gát György, a Magyar Tele­vízió rendezője. — Véletlenül ismer­kedtem meg egy hölggyel, aki a gyermekvédelemmel foglalkozott, és aki olyan volt, mint egy gimnazis­ta kislány. Köztudott, hogy a gyer­mekvédelem az egyik legnehezebb terület. Megmozgatta a fantáziámat: ez a vékony kislány honnan veszi a bátorságot, hogy a bandák közelé­be merészkedjen, és „lemerüljön” az alvilágba? Érdekelt az is, hogyan állja meg hivatásában a helyét. Amikor megismerkedtem Görbe Nórával, akkor rögtön tudtam: ő az, aki meg tudná formálni Lindát. És elhatároztam, hogy könnyed, szom­bat esti kikapcsolódásként egy té­vésorozatot csinálok. Kerestem tár­sakat, és a forgatókönyvet írta Ber­­náth G. László, Coper András, Mol­nár Gál Péter, Gát György, Polgár András, Rozgonyi Ádám. Van olyan rész, amit csak ketten írtunk, és van, amelyiket mindnyájan. — Ön korábban tévéjátékokat készített a WARRENNÉ MESTER­­SÉGÉ-ből, Psota Irénnel a fősze­repben. Vámos Miklós kicsit fa­nyar, kicsit ironikus írásából VIL­LANYVONAT címmel remek tévéfil­met forgatott. Most viszont egy másfajta, ha szabad úgy fogalmaz­ni, könnyű műfajjal próbálkozott. Ezzel megszerezte magának a népszerűséget. — A népszerűséget és a nép­szerűtlenséget . . . — A népszerűtlenséget is? — Igen, mert elég nagy hullámot vetett a Linda! Mert mint minden olyan „ügy”, ami mást próbál csinál­ni, mint ami szokásos, az felkavar. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ilyen még nem volt a világon, de nálunk újszerűnek hat a szóra­koztatásban ez a krimiszerű cselek­ményvezetés. Újszerű az is, hogy a főszereplő egy szimpatikus lány, aki nyomozó akar lenni. Tény, hogy a já­ték sikeres, és egy kicsit zavaró, hogy hullámok gyűrűznek körülötte. De azt hiszem, hogy ez is természe­tes ... Ugyanakkor tudom, a siker egyben veszélyes is! Ha valami nép­szerű, azzal természetszerűleg so­kat foglalkoznak. Sajnos ebben a műfajban nem sok hasonló tévéjá­tékkal találkoznak a nézők. Ha több ilyen lenne, akkor a minket ért „ne­gatív siker” is megoszlana. ♦ Görbe Nóra 1979-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főisko­lán, játszott Debrecenben, Veszp­rémben, Székesfehérvárott, a Rad­nóti Miklós Színpadon, a Játékszín­ben. A valódi népszerűséget szá­mára a Linda-sorozat hozta meg. — Nem zavarja, hogy Görbe Nóra színésznőt sokan azonosítják Lindával? — Az tény, hogy naponta ki va­gyok téve az utcán, a közértben a kedves és tolakodó megjegyzések özönének, de ez tulajdonképpen nem zavar. — Úgy érzi, hogy sikeres szí­nésznő tett? — Kapok hetente kétszáz leve­let, ez egyfajta visszajelzés . . . — Kik és miket írnak? — A legkisebbektől a húszéve­sekig minden korosztály ír. Autogra­mot, fényképet kérnek, érdeklődnek a legkülönfélébb dolgok iránt. So­kan azt írják, hogy példaképüknek választottak, olyanok szeretnének lenni mint Linda, aki bátor és hős. Hogy ez mit jelent, azt akkor ta­pasztalom, amikor közönségtalálko­zókra hívnak. Legutóbb például Kis­pesten háromezer gyerek akart ve­lem egyszerre beszélgetni. Volt olyan gyerek, aki verekedni kívánt velem, kért, hogy bizonyítsam be ügyességemet. — Mint színésznő, nem vágyik másfajta, drámai szerepekre? — Amíg a Linda nem volt, kifeje­zetten csak drámai szerepeket kap­tam. A film forgatása során fellép­tem többször is élő rockkoncerten, megismertem, hogy az mennyire más. Mert mi, színészek nem szok­tunk rockkoncerten énekelni. Más dolog a tomboló közönség elé kiro­hanni és ott énekelni. Másfajta szín­padi szereplést kíván, mert máskép­pen kell „megfogni” a közönséget, mint a színházban. De érdemes megtanulni. Deák Attila Beszélgetés a Linda-sorozatról A KISBÍRÓ A kis Bíró Pisti vékonydongájú fiú volt mindig, el­lentétben testvérbátyjával, aki magasra nőtt, és nyol­cadikos korára olyan nagy tenyere lett, akár egy sütő­­lapát. ’56 októberének végén, azon a bizonyos boron­­gós őszi napon, amikor a tanító bejelentette az iskolá­ban, hogy Pesten kitört a forradalom, ő, a nagyobbik Bíró fiú előrehozott egy nemzetiszínű zászlót, és a do­bogó szélére állva jobbra-balra meglengette azt a fel­sorakozott tanulósereg előtt. Óriásnak láttam, ma is így látom még magam előtt őt, a nyolcadikos nagyfiút. Most mégis inkább az öccsére, a Pistire, vagy ahogy mi nevezzük, a Kisbíróra emlékezem. Régen a sutba dobtam már a vulkánfilter hátitás­kát, sőt a szakmunkásvizsgán is túl voltam, és a város­ba jártam dolgozni, az üveggyárba, ahol a formákat készítettem egy marógépen. Egyik reggel, ahogy a kis vicinális beállt a megálló­ba, amelynek salakos peronja mellett törpeakácok so­rakoztak, s alattuk ott szalutált az ősz hajú állomásfő­nök, Csathó úr, szóval akkor váratlanul a hajnali de­rengésben rám köszönt a kisbíró. Nyurga, legényes fickó lett belőle, amióta nem láttam őt, s most, hogy katonaruha volt rajta, alig ismertem meg. Vidáman ölelkeztünk össze, s amíg a város felé dö­cögött velünk a reggeli vonat, felidéztük a régi csíny­tevéseket, a véget nem érő focicsatákat, egykor volt majálisok szerelmes élményeit. Később a katonaság dolgairól mesélt nekem, és arról, hogy nemsokára jobb világ lesz, mert már bontják a műszaki zárat Nyugaton. Ő is ott szolgál — de ez persze szigorúan titkos —, az aknamezőt szedik fel bajtársaival. Van egy elektromos keresőjük, azzal kúszva közelítik meg a zónát, és ahol aknát jelez a kis ügyes készülék, oda egy jelzőzászlót tűznek, hogy azután a másik szakasz katonái fölszedhessék a földből a veszélyes szerkeze­teket. — Egyébként én nem sokáig csinálom már, novem­berben leszerelek, karácsony előtt lesz az esküvőm — mondta végezetül, amikor kezet nyújtott a búcsúzás­kor. — Hegedűs Marika a menyasszonyom, most volt az eljegyzésünk — s felemelt bal kezén megcsillant az arany karikagyűrű, de még jobban csillogott a Kisbíró szeme, amíg ezeket mondta! Karácsony előtt egy héttel leesett a hó, vastagon be­burkolta a kis állomás törpeakácait a puha fehér lepel, és előttük a salakot is ünnepi fehér szőnyeggel takarta be. A déli vonat utolsó kocsijáról fekete ruhás lány lé­pett le a hibátlan fehér szőnyegre, Hegedűs Marika volt. A kisbírót leszerelés előtt egy héttel darabokra szakította egy akna, valahol a nyugati határnál. Poór Mihály S­záz évnek ötven a fele... . . . bizony, éppen ötven eszten­dő. Pille idő a történelemben, hal­latlanul hosszú korszak egy ember életében. Hát még ha ebbe az öt­ven évbe belefér egy világháború, egy vérbe fojtott forradalom, két diktatúra s megannyi vértelen, köznapi harc. Akkor, 1941 júniusában hatvan tizenéves lány és fiú búcsúzott Abonyban, a református polgári iskolában. Egymástól, addigi éle­tétől, a falaktól, tanároktól, a gondtalan diákélettől. Akkor, 1941 júniusában magyar katonák ezrei lépték át a keleti ha­tárt, az abonyi diákok közül azon­ban csak később lettek néhányan katonák, s estek el a Kárpátok vo­nalán. Vagy még később, ötven­hatban. És most nyár végén, ötven esz­tendő múltán, összejöttek a hajda­ni diákok, hogy egyójás vállára boruljanak, s hogy a még életben lévő tanárokat szeretettel üdvözöl­jék, meséljenek családjukról, az ötven év megmérettetéseiről, kar­rierről és bukásról. Emlékezzenek a meghalt osztálytársakra, kérdez­zék a másiktól: téged hogy is hív­nak, hiszen ötven éve nem látta­lak. Akkor, 1941 júniusában Kassát bombázták. Abonyban csak ha­rangok szóltak, déli áhítatra kér­vén a híveket, hatvan diák balla­gott, búcsúzott, megkönnyezvén a tanéveket, amik végleg elmúltak. Csak az emlékekben, a szívekben, a sejtekben, a régi falakban, a csöndben és a déli harangszóban maradt meg. S egy közös ebédben, mulato­zásban, sírva-vigalomban. Huszonöt régi iskolatárs találko­zott a hatvan, fél évszázada vég­zett abonyi diákból, ennyien élnek erőben, egészségben. Mikor találkozunk ismét? — kérdezték egymástól a nagyanyák, a nagypapák. Válaszolni senki nem akart, csak sóhajtani. Kép és szöveg: Besze Imre S­zent István királyunk a keresz­ténység felvételekor elrendel­te, hogy minden tíz falu építsen egy templomot. Hogy milyenek voltak ezek a szentséges helyek, ma már nem tudjuk. Az Árpád-kori templo­mokból nagyrészt csak az alapfalak, faragványtöredékek maradtak meg, mert átalakították, modernizálták azo­kat, vagy a háborús pusztításoknak estek áldozatul. Hazánkban a városia­sodás a XIV—XV. században indult meg, és e korszakban a polgári igé­nyeknek megfelelő méretű templomo­kat kezdtek építeni. Egy királyi oklevél 1269-ből említi először a budai Má­tyás-templomot. Azóta ezt is többször átépítették, legutóbb 1874—1896 kö­zött a reprezentációs igények szerint. Az ország rangban legelső székesegyháza, az esztergomi bazilika sem ős­régi, hiszen itt 1831-ig csak a kriptát és az oldalfalakat húzták fel; zárókövét 1869-ben helyezték el. A budapesti bazilika is 1851 — 1905 között épült fel. Bizony mi nem hivalkodhatunk olyan régi, Európa-szerte ismert templomok­kal, mint például a világhírű milánói Dóm, melyet a XIV. század végén kezd­tek el építeni és a XIX. század elején fejeztek be. A katolikus templomok Magyarországon című most megjelent repre­zentatív könyv a hitélet erősítését kívánja szolgálni, amikor hazai temploma­ink bemutatásával egyben történelmünk és művészetünk emlékeit tárja az érdeklődő olvasók elé. Több részből áll a kötet, de ezek egységet alkotnak. A felvételek döntő többségét Hegyi Gábor készítette. Valóban művészi szín­vonalú munkát végzett. A mintegy 650 színes felvétel egy része a templo­mok külső képét adja vissza. A munka nehezét a templomok belső terének fényképezése jelentette. Hűen visszaadni a művészi alkotások, szobrok, festmények képét az építészeti keretek között nem kis feladat. Hegyi mun­káját a nyomdai szakemberek is segítették azzal, hogy magas színvonalon reprodukálták felvételeit. Az év legszebb könyvei között tarthatjuk számon ezt a kötetet. A katolikus templomok jelentőségének megértését szolgálja a kötetben közreadott több tanulmány, így Török József egyháztörténésznek „A ma­gyarországi egyházmegyék története" című összefoglalója és „A katolikus templom”-ról szóló írása. Marosi Ernő művészettörténész „Magyar katolikus templomok — művészettörténeti vázlatjában e művészeti ág helyét tárja elénk az elmúlt évszázadok keretében. Dercsényi Balázs művészettörté­nész, a könyv szerkesztője pedig a bemutatott 130 templom legtöbbjéről írt rövid történelmi tanulmányt. H­osszú lenne felsorolni mindazoknak a nevét, akik közreműködtek e szép könyv létrejöttében; egyházi szervezetek, múzeumok, bankok, nyomdák, takarékszövetkezetek, fotóművészek, kiadók szívbéli jó összefogása nyomán született ez a mű. (Hegyi & Társa Kiadó) Kőműves Gyula SZABAD FÖLD 17

Next