Szabad Föld, 2003. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)
2003-09-19 / 38. szám
Világdíjak az ifjú természetfotósnak BORZÁK TIBOR Kezdjük egy őszinte vallomással: Máté Bence sokkal jobban szeret fotózni, mint tanulni. Elmondása szerint a kettő nehezen megy együtt, hiszen a fényképezőgép okos használatához tengernyi idő kell, mellette bizony a tantárgyakra kevesebb energia marad. Próbálta a magántanulóságot, de a mérhetetlen szabadság megint csak a természetbe csalta. Aztán hónapokra Londonba költözött, hogy angolul tanuljon. Máté Bence a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Szakközépiskolában egy év halasztás után ebben a tanévben végez. Képalkotó szenvedélye gyerekkorában kezdődött, ma már tagja a Magyar Természetfotósok Szövetségének, rangos lapokban jelennek meg a képei, kiállításokon szerepel, és világdíjakat nyer. - Hogyan kezdődött? - Pusztaszeren, a falu legszélén lakunk, néhány lépésnyire a nádastól. Ha kinézek az ablakon, rálátok egy szikes tóra. Általános iskolás koromban a madarászszakkör tagjaként sokat jártam a természetet. Negyedikes lehettem, amikor kaptam a névnapomra egy tekercs filmet. Édesapámtól elkunyeráltam régi Zenit fényképezőgépét, és kattintgatni kezdtem vele. - Miket fényképeztél? - Elsősorban madarakat, de nem sok sikerrel, mert a távcsőben egészen másként látni őket, mint az egyszerű kamerával készített felvételen. Rájöttem, hogy így soha nem tudom visszaadni azt, amit szeretnék, komolyabb technikai eszközök után kell néznem. Nyulakat tartottam, s az értük kapott pénzből vettem az első gépemet. Most Nikon felszerelésem van. Sajnos továbblépésre anyagiak híján nincs lehetőségem, pedig hamarosan fejleszteni kellene, mert a határtalan fotósszabadságot adó digitális világ ezt a területet is kezdi bekebelezni. - Ne siessünk ennyire előre. Volt-e valaki, akitől kedvet kaptál a természetfotózáshoz? - Sok ilyen felnőtt vett körül. Szüleim pedagógusok, ők mindig mellettem álltak, biztattak Biológiatanárom is gyakran kivitt bennünket a határba, de másokkal ugyanilyen szívesen barangoltam a környéken. Amikor pedig belépett az életembe a fényképezés, a természetfotósok szövetségének tagjai láttak el tanácsokkal. A minőségi képalkotás titkait azonban magamnak kellett felfedeznem. De nem ez volt a legnehezebb, hanem az, hogyan kerüljek közel a madarakhoz. -Nem volt könnyű? - Nem bizony. Az akkori pusztaszeri természetvédelmi őr kölcsön adott egy fotópuskát, amivel úgy tudtam szemlélni a környezetet, mint a távcsővel. Szinte elölről kezdtem az egészet, ugyanúgy bújtam a madarak után, mint korábban, csak éppen nem gombostűfejnyi méretűek lettek a képeken, hanem sokkal nagyobbak. Aztán felállítottam egy nyúlketrecből átalakított leshelyet, ahonnan olyan jelenségeket figyelhettem meg, melyeket korábban sohasem. Hajnalban elfoglaltam a helyemet, kiraktam az objektívet a kémlelőnyíláson, és vártam az eseményeket. Azt elértem, hogy a madarak nem riadtak meg, de az első felvételek nem sikerültek igazán jól. Megfizettem a tanulópénzt, legalább fél év kellett ahhoz, hogy kellő tapasztalatot gyűjtsek. - A természetfotósnak észrevétlennek kell lennie. Ha a tervezett felvétel előtt jóval előbb elkészíti rejtekhelyét, az ott élő állatoknak nem tűnik fel az idegen... - Ezenkívül számtalan ötlet létezik még. Én is szeretek kísérletezni, új dolgokat kitalálni. Az előbb említett nyúlketreces leshely is saját találmány, csak később olvastam valahol ehhez hasonlóról. Menet közben apróbb módosítások szükségesek, például nagyon fontos a helyszín megválasztása vagy a kémlelőnyílás álcázása. A madarak életterével azonos szinten kell lennem ahhoz, hogy hiteles képek szülessenek. Az apró trükkök felfedezésének sosincs vége, mindennap újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodom. - Mi van akkor, ha nem sikerül kicselezni a madarakat? - Ez ritkán fordul elő. Nekem az a taktikám, hogy másodmagammal közelítem meg a helyszínt. Én beülök a lessátorba, a társam pedig visszamegy. Ő az „elmenő” ember. A madár nem tud számolni, csupán azt érzékeli, hogy volt veszély, nincs veszély. - Ezután már „csak” a képnek kell összejönnie! - Igen, az egy másik küzdelem. Adott a helyszín, előttem a téma, kezemben a filmmel töltött fényképezőgép, de hogy tudok-e jó képet készíteni, az csak a legvégén derül ki. Szeretek éjszaka fotózni, például villámokat, csillagokat. A hosszú expozíciós idővel készült felvételeken fantasztikus fényviszonyok tűnnek elő, melyek szabad szemmel nem láthatók. - Éjszakákon, hajnalokon fotózni nem kis áldozatvállalás... - De megéri! Szinte csak ilyenkor szoktam dolgozni. Télen volt, hogy hajnali négykor, mínusz huszonhárom fokban, hatvancentis hóban indultam ki a helyemre. A szeptemberi iskolakezdés előtt három hétig fordított életet éltem: nappal pihentem, este, éjszaka és hajnalban fotóztam. Legszebb oldalfények a naplemente előtti és a napfelkelte utáni pillanatokban vannak. - Lehet előre megtervezni egy kompozíciót? - Mindig vannak elképzeléseim, de csak a terepen dől el, hogy mit lehet kihozni az elém tárult látványból. Sokszor adódnak váratlan helyzetek, és bizony szerencse is kell egy-egy különleges kép megalkotásához. Hamarosan a Duna-deltába indulok a barátaimmal fotózni. - Meg lehet élni ebből a hobbiból? - Magyarországon nem. Ez költséges foglalkozás, az utazás, a nyersanyag, a technikai fejlesztés inkább viszi a pénzt, mint hozzá. Vadgazdamérnök szeretnék lenni, az érettségi után a soproni erdészeti egyetemre készülök. Persze a természetfotózást nem hagyom abba. Máté Bencének nem is volna érdemes abbahagynia, hiszen eddigi fotós pályafutása alatt példátlan sikereket ért el. Nyolcadikosként nyert először a megyei természetfotó-pályázaton, ezt követően egymás után háromszor országos viszonylatban is ő érdemelte ki Az év ifjú természetfotósa címet. Felnőttek között is két kategóriában végzett az élen, a legszínvonalasabb madárfotó-kollekcióért pedig két alkalommal jutalmazták Tildy Zoltán-díjjal. A londoni Természetrajzi Múzeum és a BBC Wildlife magazin által kiírt természetfotós világpályázatra 2001-ben hat képet küldött be, s hatvan ország tizennyolcezer aspiránsa közül ifjúsági különdíjat kapott. Ugyanitt a következő évben már kategóriagyőztes lett, és Az év ifjú természetfotósa világcímet is neki ítélték oda. Az idén kinőtt az ifjúsági kategóriából, ezért már csak felnőttek között indulhatott. Egyelőre csak annyit árult el, hogy az októberi díjátadásra ismét meghívták. Sikereinek mindenki örül a környezetében, csak ne hiányozna annyit az iskolából. A szakma befogadta, ő számít a legfiatalabb profi természetfotósnak, aki máris azon a szinten dolgozik, mint a nála jóval idősebb kollégák Leszerelés máté bence egyik díjnyertes fotója Máté Bence a szerző felvétele SzabadföldIATALOK Szerencsés ember Michael J. Fox amerikai filmsztár öt éve az egész világot megdöbbentette bejelentésével, hogy Parkinson-kórban szenved, amellyel titokban hosszú ideje küszködik. Azóta megírta saját élettörténetét, a Szerencsés embert, amely már tizennyolc nyelven jelent meg. Magyarul a Geopen Kiadó adta ki a szenvedéllyel, humorral megírt őszinte vallomást. Fox így látja a betegségét: „Ha most valaki berontana ebbe a szobába, és bejelentené, hogy alkut kötött Istennel, Allahhal, Buddhával, Krisnával, Bill Gatesszel, akárkivel -, aminek lényege, hogy a diagnózisomtól számított tíz évet valami csoda folytán elsinkófálnák, és a következő tíz évben ugyanaz leszek, aki azelőtt voltam - egyetlen pillanatnyi habozás nélkül kirúgnám az illetőt.” Merülés a félelembe A nyár ugyancsak bővelkedik izgalmas látnivalókban. Itt van most az új amerikai thriller, a Merülés a idejembe. Az a David Twohy rendezte, aki szinte mindent tud a sötétségről. Nevéhez fűződik minden idők egyik legnyomasztóbb és legtitokzatosabb filmje, a Pitch Black Új alkotása a tenger mélyén játszódik, szintén sötét és titokzatos közegben. A második világháború közepén a Tigriscápa nevű amerikai tengeralattjáró megvívott számos kemény csatát. Végre megérkezik a várva várt parancs: irány haza Útközben egy megtorpedózott brit kórházhajó három életben maradt utasát is fölveszik A jövevények érkeztével megszaporodnak a borzongató jelenségek, fogytán a levegő, és megmagyarázhatatlan félelem lesz úrrá a tengeralattjáró legénységén. 2003. SZEPTEMBER 19. 13 BESZÉLJÜNK RÓLA Csak ami érdekel UJLAKI ÁGNES Utálom a matekot, nem érdekel a töri, rosszul vagyok a fizikától - ugye, ismerős az érvelés a rossz jegyek kimagyarázásakor? Ám sajnos, ez már csak így van, amíg a közoktatásban senyved az ember gyereke - hat- és tizennyolc éves kora között -, számos olyan dolgot kell tanulnia, ami a legkevésbé sem érdekli. Biztosan jobb lenne olyan suliba járni, ahol csupa kedvünkre való tárgyat tanítanak, de ez csak a felsőoktatásban valósulhat meg. (Ott sem teljesen.) Addig meg csak magának árt az, aki mellőzi a nemszeretem stúdiumokat Vannak, akik már nagyon fiatalon tudják, mivel akarnak majd foglalkozni életük során. Nem arra gondolok persze, hogy ötödikben még minden második lány tévésztár, stewardess- vagy fotómodell-jövőről ábrándozik, a fiúk pedig autóversenyzők akarnak lenni. Azt nevezem például igazi eltökéltségnek, amikor a fiú minden szabad percét állataival tölti, nyáron az állatkertben vállal segédmunkát, ami a ketrecek kiganatozásából áll, szakirodalmat olvas, mert etológus (állati viselkedéstan-kutató) akar lenni. Robinak biztosan sikerül, mert bár igazán csak ez érdekli, azért a többit is tanulja annyira, hogy kellő pontszámot vihessen a felvételire. Zsolt még csak tizenöt éves, de évek óta tudja, hogy szakács lesz. Orvos szüleielőször nagyon elkeseredtek, mivel azt remélték, az ő pályájukat folytatja fiuk is, annak sem örültek, hogy nem akar egyetemre menni, de ma már elfogadták a gyerek pályaválasztását. Édesanyja pedig boldogan adta át a hétvégi ebédek készítésének terhét Zsoltnak, aki fantasztikus ételkölteményeket varázsol az asztalra. Balázs vallástörténésznek készül, ennek jegyében valóságos kis szakkönyvtárat alakított ki magának, a középiskolában a latint tanulta, most ismerkedik olyan más, ókori nyelvekkel is, mint az ógörög és a héber. Választott területén máris meglepően sokat tud. Ők mindnyájan nagyon szerencsések, mert hobbijuk és választott pályájuk megegyezik. Ha minden jól megy, egész életükben olyan munkájuk lesz, ami mindennél jobban érdekli őket. Persze, nem mindenki ilyen elhivatott, valójában a felnőttek többsége olyan munkát végez, amit az élet hoz elébe, vagy ahogy a véletlen alakította. Ezért a gyerekektől, kamaszoktól sem lehet elvárni, hogy mindannyian tudják, mik akarnak lenni. (Az egyik legfárasztóbb felnőtt kérdés: na, és mi akarsz lenni, ha nagy leszel?) A jobbik esetben ugyanis ezer dolog is érdekli őket, a rosszabbikban pedig olyan nagyon semmi sem. Hobbija azért sokuknak van. Egyesek gyűjtenek valamit, olykor teljességgel felesleges tárgyakat. Egy ismerős lány például a dobozos kólák nyitópöcökjét. Kérdésemre, hogy miért teszi ezt, annyit felelt: csak. Értsd: azért, mert semmi értelme. Remélem, Bea túljut ezen a butaságon. Üdítős-, sörösdobozokat, miniüvegeket, autójelvényeket, sztárfotókat, autogramokat is szokás gyűjteni. Eme örökbecsű készleteknek általában az a sorsuk, hogy a kezdeti heves fellángolás után évekig porosodnak a polcon, míg aztán egy takarítási felbuzdulás során a kukában végzik. Ezek voltaképpen nem is igazi hobbik, mert valódi kreativitást nem igényelnek. A hobbi akkor válik szenvedéllyé, ha áldozatot, lemondást, plusztanulást is képesek vagytok tenni érte. De amíg nem belőle éltek, addig a matekról se feledkezzetek meg! Hevia és Radiohead PETHES JÓZSEF A Radiohead jó példa arra, miként arathat világsikert egy underground zenekar. Miután a kilencvenes évek elején megalakult az együttes, a hazai, angol sajtó nem jósolt neki fényes jövőt. Az iskolai barátokból verbuválódott banda végül is a közönségének köszönheti a népszerűségét. Első albumuk, a Pablo Honey éppen tíz évvel ezelőtt jelent meg, és az Egyesült Államokban jóval nagyobb siker lett, mint Angliában. Az együttes akkoriban kezdte meg világ körüli turnéját, és néhány év alatt meghódította az igényes rockzenét kedvelők, a különlegességet keresők táborát. Tény, hogy a rétegzenét játszó Radiohead szinte csodát művelt, egy-egy koncertjén több tízezer ember előtt lépett fel, és elnyerte a legjobb alternatív zenekarnak járó Grammy-díjat. Aki kíváncsi, hol tart ma az együttes, meghallgathatja Hail to the Thief című, közelmúltban megjelent albumát. A világzene kedvelői szintén különleges csemegére lelhettek a nyáron, hiszen három év után Hevia is új számokkal rukkolt elő. A kitűnő spanyol zenész Tierra de nadié című bemutatkozó lemeze óriási siker volt világszerte és nálunk is. Sikerének egyik titka valószínűleg az volt, hogy olyan ritka hangszeren jelentkezett, mint a duda. Aztán csakis tiszta forrásból, vagyis a népdalokból merített, hogy az ősi dallamvilágot modern köntösbe öltöztesse. „Miért ne lehetnének világslágerek azok a dalok, amelyeket a pásztorok énekeltek, miközben őrizték a nyájat?” - kérdezte Hevia, aki a dudára tette fel életét, s vált a hangszer egyik legavatottabb megszólaltatójává. Négyéves volt, amikor bányász nagyapjával sétált, és meglátott egy egyszerű embert, egy dudást. Nemcsak a hangszer ragadta, kápráztatta el, hanem a gazdája is. A vidéki emberekkel való azonosulása is érződik Hevia új albumán is, az Étnico ma non troppón, amellyel még a rajongóit is sikerült meglepnie.