Szabad Föld, 2004. július-december (60. évfolyam, 27-53. szám)

2004-07-02 / 27. szám

k Szabad föld áltúra 2004. JÚLIUS 2. 23 Bozsik Yvette mezítláb az aknák között _____________CANJAVEC JUDIT_____________ Elég korán rájöhetett, hogy nem fér az éppen adott keretek­be, tehát egész eddigi munkásságát a kitörni akarás jellem­zi. Bozsik Yvette évek óta elismert táncos-koreográfus­­rendező egy személyben. - Miként élte meg, hogy nem tud, vagy éppen nem akar idom ülni a mások által alkotott szabályokhoz? - Volt bennem egy nagy adag lázadás. De ez a korral eltompul, ha az ember már nem látja olyan feketén-fehé­­ren a világot. Nincs mindennek ilyen éle, a dolgok egymás­ba folynak. De persze sok minden fel tud még dühíteni - például a sznobizmus. Bár... inkább meglep. Igen, én fo­lyamatosan meglepődöm. S nem véletlen, hogy a mun­káimban erről beszélek: transzvesztita művészt szerepelte­tek, vak lányt, tolókocsis táncost, esetleg az öregekkel való bánásmódról szólok. Az ilyen problémák mellett egysze­rűen nem tudok elmenni! - A lázadóból egyszerre csak elismert, befutott művész lett. Jellemező módon előbb külföldön aratott hatalmas szakmai sikereket, s itthon csak ezután kezdték elismerni a munkáját. Nem ijesztette meg hogy egyszer csak, ha kényte­len-kelletlen is, elfogadták? Hisz annak, aki valami ellen lá­zad, s hirtelen elfogadják, nem biztos, hogy könnyű eldön­teni, hogyan tovább. - Nem ijesztett meg, mert nem fogadták el. Még ma is ugyanazokkal a gondokkal küszködöm. Igaz, van egy társulatom. De a létezésünkért ugyanúgy harcolnom kell. Csak kívülről látszik mindez Kánaánnak. Besoroltak az ötven legsikeresebb ember közé, de ebből inkább hátrá­nyom, mint előnyöm származott. Mert egyszerre elköny­veltek sikeresnek és gazdagnak. Ami persze nem fedi a valóságot. - Furcsa dolog a siker! Ellentétes érzéseket vált ki - Egész biztosan jó néhány ember utál a szakmában. Én meg­próbálok lehetőleg mindenkivel jó kapcsolatot ki­alakítani. Nagy az ellenségeskedés. S ez a legrosszabbul fi­nanszírozott szakma. Ráadásul nagyon sokan vagyunk! Szinte olyan itt létezni, mintha mezítláb mászkálnál, ak­nák között. - Miből lehet megítélni hogy egy adott produkció jó? Hi­szen aki sikeres, amellől könnyen eltűnnek az őszinte társak! - Fogalmam sincs. Remélhetőleg minden előadásom­ban van talán öt-tíz olyan perc, amit jónak gondolok. De egyiket sem tartom tökéletesnek. Nagyon nehéz. Hiszen ez annyira szubjektív! - Nem kínozni akarom! Csak az érdekel, hogy elismert művészként is megmaradtak-e azok a fix visszajelző pont­jai, amelyekből lemérheti, hol tart. Mert a sikeres emberhez, a hozzá fűződő kapcsolathoz már személyes érdekeltségek is tapadhatnak, amelyek nagyban befolyásolják mások őszin­teségét - sajnos nem a jó irányba. - Nem tudom, kinek lehet hinni. Talán a munkatár­saimnak. .. Mindig is magányos voltam. Ha bajba kerül­nék, lehet, hogy egyszerre mindenki elfordulna tőlem. Ke­vés igazi barátom van. - Ön legalább őszinte. Manapság egyre nehezebb meg­találni azt a megszólalást, amellyel ki lehet zökkenteni a be­fogadókat a sok impulzus közül ami mindennaposan éri őket. S innen nézve érdekes az a folyamat, ami a művészi al­kotások témaválasztásában mutatkozik. Ezek alapján ma az provokál az hökkent meg ha egyre őszintébben és ke­gyetlenebből beszélünk arról kik is vagyunk valójában.­­ Szerintem azt is meg kell mutatni, hogy milyenek va­gyunk. És sokszor humoros formában. A miértekre nem tudok válaszolni, de fölteszek egy halom kérdést. Fontos­nak tartom az álmokat. Van bennem egy jó adag konzerva­tivizmus is, de könnyedén meg tudok tőle szabadulni. S szerintem fontos, hogy mindezt nőként, tehát nem brutá­lisan fogalmazom meg. Nagyon zavar, hogy kevés a nő köztünk. Ezt az alkotóművészekre értem. De hát borzasztó nehéz nőként talpon maradni. Pedig mi sem vagyunk ke­vésbé tehetségesek, mint a férfiak. Ám a harc a folyamatos fennmaradásért nehéz. - Önnek miként sikerül? - Úgy, hogy jó néhányszor hülyének tettettem ma­gam. Meg valahol „falusi”, kemény és ugyanakkor gyer­meki erő van bennem. - Érdekes lehet olvasni az előadásai nyomán egy-egy elemző véleményt. Feltételezem, sokszor olyat is belegondol­nak az úgynevezett okos emberek, ami az alkotónak meg sem fordult a fejében. - Igen. Találkozom olyasmivel is, ami nekem eszem­be sem jutott. Van úgy, hogy valamit félreértelmeznek, és még rosszallják is. Ma már egyre több kritikát kapok. - Ez egy folyamat? S ha igen, vajon miért? - Ez is összefügg a sikerességgel, az embereket egyre inkább bosszantja. Borzalmasan ellentmondásos helyzet. Pedig én nem változtam. Mégis, sokszor nekem kell kedve­sebbnek lennem. S még kedvesebbnek, hogy valahogy el­lensúlyozzam. Férfiakkal is ment már tönkre kapcsolatom azért, mert én voltam a sikeresebb.­­ Hiába a névleges egyenjogúság a nőknek még mindig többszörösen kell bizonyítaniuk és a sokszorosát kell megfi­zetniük mindennek és mindenért.­­ Ha egy férfi fölemeli valamiért a szavát, akkor azt mondják, húú, de kemény! A nőnél meg azt, hogy egy hisztérika. Nehéz nőként, rendezőként helyt állni. Sok­szor valóban hisztérikusnak tűnhetek. Folyamatosan el­nézést kell kérnem azért, mert nő vagyok és ismert. Ugyanakkor nem vagyok az a művész, aki hanyagul ke­resztbe veti a lábát, és lazán elnyújtózkodva nyilatkozgat. Én csak az tudok lenni, aki éppen abban az adott pilla­natban vagyok. S csak ezt tudom közölni a darabjaim­mal is. Nem gyűjtöm az újságcikkeket, nem csinálok ma­gamról nagy archívumot sem. Óriási rendetlenség van a rólam megjelent anyagokban, és a kisfiam, Milán most éppen azokkal játszik. - Számos akk nem is ér ennél többet. Nem lehet köny­­nyű azoknak, akik folyton a múltbeli nyilatkozataival szem­besítik, arra építenek föl egyfajta önre vonatkoztatott kon­cepciót. - Igen. Általában meglepetést szoktam okozni. S ezt sajnos meg is engedem magamnak. -Sikerült megtalálnia a helyét? - Ez a világ olyan törékeny. Úgy érzi az ember, hogy egy adott pillanatban megtalálta a helyét. Aztán sok min­dennel szembesül. Válás, születés, halál... A szakmában pedig nem csupán jó dolgok történnek, hanem rosszak is. Én megpróbálok korrekt lenni, és szakmailag kevésbé va­gyok kiszolgáltatott, mint magánemberként, bár ez sem mindig igaz. - Számos érzést, gondolatot vagy éppen fájdalmat a munkájába, a művészetébe ösözfölfogható egyfajta véde­kezésnek is. - Az egész védekezés. Menekülés. De azt nem mond­hatom, hogy nem éltem. Valószínűleg ezt akarom újra át­élni, ilyen irányban vagyok fogékony az extrém szituációk­ra. Félős vagyok a Vidámparkban is, nem merek fölülni a különleges játékokra. De belül azért extrém sportoló va­gyok. És ehhez soha nem kellett semmilyen segédeszköz, csak a tánc. Mindig magányos voltam Kovácsok _________TÖRÖK MONIKA_________ Szentendre a Bogdányi utcában álló romos ipa­ri műemlék épület, a fűrészmalom felújításával 1998-ban új művészeti intézménnyel gazdago­dott. A háromszintes épület kész szárnyában mintegy hétszáz négyzetméternyi kiállítótéren lehetőség nyílik a kortárs szentendrei, magyar és nemzetközi képzőművészet bemutatására. Az intézmény feladatának tekinti, hogy évente egy-egy, különböző szempontok szerint meg­rendezett kiállításon a XX. században kiemelke­dően gazdag szentendrei képzőművészet törté­neti anyagát a nagyközönség elé tárja A Művészet Malomban nemrég megnyi­tott Kovácsok című kiállításon az Iparművé­szeti Múzeum kincseiből és kortárs kovács­művészek alkotásaiból látható válogatás. A századforduló éveinek szecessziója, majd a historizmus idején csodálatos kovácsoltvas­­művesség virágzott Magyarországon, de a XX. század közepén a modern építészet már nem tartott igényt az épületek „ékszereire”. Az újjá­születés akkor következett be, amikor szüksé­gessé vált újraálmodni régi szép épületeinket, és amikor az egyre gazdagabb formavilágú modern építészet is mind több anyag haszná­latát igényelte. Mintegy fél tucat művész fém­jelzi az új stílus és formavilág megszületését A mai Magyarországon művészek és ko­vácsmesterek művelik a díszműkovácsságot. Érteniük kell a tervezéshez, a kivitelezéshez, az ötvösséghez, a műemlékvédelmi és restaurálási feladatokhoz is. Összetett és izgalmas területe ez az iparművészetnek, melyet ebben a formában most először mutatnak be az érdeklődőknek. Tóni szomszédnak lehet igaza: ezek valóban háborús fecskék. Hogy mi­ként értsük ezt, ő alaposan el is magyarázta:­­ Ahova ők őszidén elvitorláznak, ott ugye évek óta háborúk folynak. Na most, a sok radar, meg persze a bomba úgy megza­varja szegényeket, már amelyik egyáltalán megússza, hogy nincs azon semmi csodálni való, amit maga mesél... Én pedig azt meséltem a múlt nyáron Tóni szomszédnak, hogy micsoda küzde­lemmel ragasztottuk oda június közepén ér­kezett fecskepárunkat a Sols kerti ház torná­cának második gerendájához. Előbb csak ott cikáztak a fejünk fölött fél napon át, majd hihetetlen szorgalommal munkához láttak: percenként fordultak egy-egy galacsinnal a szájukban, s nyomkodták a masszát a ge­renda tövéhez, meg oldalához, sikertelenül. Igen, mert a mi kis kertünk bizony a Kis­kunság legdélibb csücskében van, homok­ból pedig igen nehéz kötelet fonni, no meg fecskefészket építeni. Csupán néhány száz métert kellene elröppenniük, hogy a szikes tó partján megfelelő anyagot találjanak, de ők csak itt csipegetnek, kapirgálnak idege­sen, s hordják-szórják a homokot. Valóban nem ezen a vidéken nőhettek fel, ha ennyire ostobák. Egyikük mégis találhatott valami virágföldet, barnás agyagot, mert néhány fecskecsőrre való sárpöttyöcske itt-ott fölra­gadt a gerendára. - Segíteni kell nekik - mondta a felesé­gem, én pedig a szolgálatkész férjek termé­szetes buzgóságával kérdeztem, vajon mit is kell tennem. Már hozta is a cipődobozt, ame­lyet rajzszögekkel kellett fölerősítenem a ge­renda hónaljába. A fecskék nézték egy ideig, fél óra múltával azonban fokozott iparkodás­sal hordták a masszát, építették a fészket. Igen ám, de a nedves homok súlya alatt hasa Annus József Háborús fecskék nőtt a papírdoboznak, már-már leszakadt az egész alkotmány. Deszkát vágni, létrát hozni, megerősíteni a fészek alapját! Megtettem ezt is. A fecskék elfogadták az újabb beavatko­zást, tovább építkeztek serényen. Most már szénaszálat, tollpihét, cérnadarabokat is hordtak a dupla fenekű skatulyába. Július lett, mire elcsendesedtek, s úgy láttuk, a ma­ma kitartóan ül bent, nyilván tojásokat rak. De mégsem. Mint aki szabadságot vett ki a nyár közepén, otthagyta a családi otthont, s talán új párra is talált, azzal keringőztek vidá­man a fellegek alatt. Megpihenni is inkább csak az utcai villanydrótra szálltak le, majd jókedvű csivitelés után ismét szárnyra keltek, olykor órákig nem látták őket. Később megint megkomolyodtak. Ki­csit igazítottak a lakáson, aztán a mama be­ült, s most már valóban azt hittük, egy-két hét után meglátjuk a sárga csőrű kisfecské­­ket. De ekkor már augusztus vége felé jár­tunk! Reményem egyre fogyott, már az unokáknak sem ígérgettem a fölemelő lát­ványt, amelyben majd akkor lesz részünk, amikor a kicsik előbb a - természetesen már korábban kifeszített­­ kényelmes gu­mizsinegre ülnek, majd onnan kis köröket írva repülni tanulnak. Bizony a remény utolsó szikrája is kihunyt, amikor egy szep­temberi napon a madárpár hirtelen oda­hagyva fészkét, a kert fölött kerengő népes csapathoz röppent, s a felhőnyi fecskerajjal együtt eltűnt a szemünk elől. Csalódottságunk után egy-két hét múl­va támasztottam létrát a gerendához, hogy megnézzem, mire is végezték hát ezek a mi fecskéink. Négy egészséges kis tojást talál­tam az elhagyott szálláson. Késő ősszel új támasztékot raktam a fecskeház alá, oldalt is beszegtem egy muta­­tósabb lécecskével, még le is festettem az új és régi alkatrészeket. Ahogyan a hirdetések­ben írnák: igényesen fölújított lakhely várta őket vissza. Bizonyára ez tetszett meg a rozsdafarkú párnak, mert idén kora tavasszal némi apró átalakítás után birtokba vették a fecskefész­ket. Örültünk és bosszankodtunk egyszerre. A rozsdafarkú is madár, ám mégsem fecs­ke! Meg aztán félénk, bizalmatlan, kevésbé közvetlen, mint a füstike, amely úgyszólván családtaggá válik, akár az ember kalapjára is ráül nagy kedélyesen (vagy éppen rá­­pottyant...). Mindegy, az új honfoglalók mit sem törődtek a mi lelkünkkel. Bekvárté­­lyoztak, s mire a fecskék érkezése várható volt, már le is tojtak, sőt amikor az első fe­­hérmellényes cikázókat a környéken meg­láttam, új lakóink már kövér kukacokkal röpködtek ki-be a tornácra, etették az első fészekalja négy kis rozsdafarkút. Most jön a harc - gondoltam. Ha késve is, mint háborús fecskékhez illik, de csak megjönnek a mieink is. Akkor pedig köve­telik jussukat, rozsdafarkúék védik majd az orvul megszerzett otthont. A harc azonban elmaradt. A mi fecskéink nem jöttek vissza. Talán Tóni szomszédnak lehet igaza: megzavarta őket a sok radar, eltévedtek a nagy utazásban, s most valahol másutt pró­bálkoznak új fészket rakni. Én azonban en­nél szomorúbbnak sejtem a történet végét. A háború majdnem mindig az őrültek játé­ka, s a legprecízebben megalkotott ördögi szerkezet, a csodabomba sem válogat: em­ber, állat, növény­­ egyre megy. A mi fecskéink alighanem hősi halottak lettek. Csendesen gyászolom őket. S persze megtűröm, de felemás örömmel nézem a fürgén ki-be surranó rozsdafarkú népet. óc­­éF*6' Új Wagon R+ OOO Ft v *A 10%-os induló részletből 125 000 Ft-ot a Suzuki fizet. SUZUKI n,0 IGL modellnél) Az ajánlat a június 10. és július 15. között megkötött adásvételi szerződésekre vagy a készlet erejéig érvényes. C02 -kibocsátás (kombinált): 143-178 g/km. Üzemanyag-fogyasztás: 6,1-7,5 1/100 km. SUZUKI.Tudjuk, mi számít.

Next