Szabad Föld, 2012. július-december (68. évfolyam, 27-52. szám)

2012-09-14 / 37. szám

26 Családi kör Se tegnap, se jövő MI TÖRTÉNIK, ha tizenhat évesesen terhes lesz egy lány? Felkarolják. Legalábbis itt, az alsószentmártoni Kistigris Gimnáziumban mindenképp. Mert ez több mint iskola, mentsvár. Ezért jöttünk ide a nyár közepén. És mert hallottuk: a száztizennégy tanulóból tizenöt babát vár, int a falu: utcán lézengők, kilencvenöt százalékos munkanélküliség, nyomor. Bent a remény: lehet kiút. Ezt jelentheti az ezerkétszáz lelkes faluban működő Kistigris Gimná­­­zium. Ahol a másodfokú egyenletek megoldása mellett ugyanolyan fon­tos megtanítani: a férjnek nincs joga a családját megverni. Ám ahhoz, hogy a diákok megfogják a feléjük nyújtott kezet, el kellene engedniük - legalább egy picikét - azokét, akikhez a legszorosabb kötelék fűzi őket. Akik ugyanazt tették, mint bármely más szülő: példát mutattak - amilyent tudtak. Azonban a beás cigányok lakta Alsószentmártonban a település szélénél sokuk számára véget ér a világ. Márpedig itt az élet rendje az, hogy a gyerek tizennégy évesen nagykorúvá válik. Jöjjön csak ide valaki az általános iskolai ballagások idején, akkor van csak igazi népünnepély. A legszegényebb család is disznót vág - még akkor is, ha kölcsönt kell felvennie hozzá. S hogy mi történik a középiskolai ballagások után? Semmi. A legtöbb szülő el sem jön rá. Mert nem érti, mi az az érettségi. Hát ezért fordul elő gyakran, hogy bekopog a kislány az igazgatói iroda ajtaján: - Marcsi néni, terhes vagyok. Szeretnék kiiratkozni. Marcsi néni fiatal, harminchá­rom éves. Igaz, helyi viszonylatban már nagymama lehetne. S bár nem alsószentmártoni, a kirekesztettsé­get szakmai berkekben mégis szám­talanszor átélte. Elég volt kiejtenie, hogy az itteni gimnáziumot vezeti, attól kezdve a kollégák nem nagyon akartak vele beszélgetni. De Harmat Máriának a pedagóguslét nem munkája. Hivatása. Ezért kitalált valamit - nem törvényeset, de nem is törvénytelent: a kismamák szá­mára egyéni tanrendet dolgozott ki. Nem ereszti szélnek őket, helyette kismamaszerződést kötnek, mely­ben rögzítik: egyéni konzultációs lehetőségeket kap, a tananyagot rendszeresen kipostázzák neki - cserébe évente háromszor minden tantárgyból levizsgázik. És senki nem lepődik meg, ha jön vele a nagymama és a kisbaba, hogy a picit vizsga közben is megszoptat­hassa. Miért van minderre szükség? Hogy túléljék­­ mindkét fél: ha megmarad a tanulói jogviszony, az iskola nem esik el a kvótától, a kis­mama pedig a szociális juttatások­tól. Márpedig ez itt létkérdés. Nemcsak pénzt kap a kiskorú anyuka, hanem esélyt is. A kisma­mák fele ugyanis ezzel a segítséggel leérettségizik, ahogy tette nemrég Petrovies Zsanett. Ő novemberben fog szülni. A házban, ahova beve­zet, több lurkó szaladgál, a testvére gyermekei. Fiatal a szüléshez? Ugyan már! Hisz a faluban akadnak tizenkét éves kismamák, mondják. És mi lesz azután? Vannak-e tervek, elképzelések? - faggatom a lányt, de válaszként nem kapok többet egy-egy félszeg mosolynál. - Itt csak jelen létezik, abban él mindenki. Számukra nincs tegnap, se jövő. Mert olyant, hogy „holnap van", nem lehet mondani - hallga­tom Mészáros Jánost, akinek vi­szont van múltja, nem is akármi­lyen: nagyvárosi sportegyesületek éléről, a pergő gazdasági életből vonult vissza, s lett az ormánsági romafalu testnevelő tanára és a kis­mamaprogram mentora. Miért? Mert ide vezérelte a sorsa. Ahol nincs tornaterem, se öltöző, de még alapvető felszerelések se, ám a leg­inkább mégis más hiányzik: a gon­doskodó szeretet.­­ Próbáljuk szá­mukra kinyitni a világot, elvisszük őket könyvtárba, kórházakba, rend­őrségre, tűzoltóságra, kiállításokra, hogy ismerjenek meg életpályákat. Óriási a kishitűség: amint kimozdul­nak a faluból, vége a világnak. Nem látnak kiutat a nyomorból, apjuk, anyjuk munkanélküli volt. „Mosolyogj” - hirdeti a felirat az iroda falán. Talán ezt a legnehezebb itt megtanítani... Benjámin viszont még mosolyog. Helyes kis babaarcocskáján csak úgy világít a szája köré kenődött fogkrém. A kapuban vár rám, a falu szélén. Előttünk kicsi ház áll, benne tizenkét négyzetméteres szoba, abban él a háromtagú család: az apuka, Orsós Roland és az anyuka, Bakó Enikő, aki másfél éve, tizenhat évesen szülte Benjámint. Megismer­kedésük előtt Enikő kereskedelmi szakközépbe járt, onnan került a Kistigrisbe, az idén végezte a tizedik osztályt. Roland húszéves múlt, még ő se fejezte be a gimnáziumot. Az elmúlt másfél évben fontosabb volt, hogy a családja enni tudjon.­­ Két­szer buktam, az én hibámból. Nap­számba kellett járnom. Ha jól dolgo­zol, jól fizetnek, akár háromezret. De csak a nap végén, ha látják már, hogy beleszakadtál. Most eldöntötte: ősztől folytatja az iskolát. A kisfiú megy bölcsődé­be, ők leérettségiznek, aztán meg beiratkozik egyetemre. A diákhitel­ből talán még házat is vesz. Vagy inkább nem: - Miért ide szület­tem?! Miért cigánynak?! Miért a nyomorba?! Nem aka­rom, hogy ő is alsószent­mártoni legyen - mutat a kisfiúra. - Elmegyünk. Messze innen. Bárhová. Mit veszíthetünk? Semmink nin­csen. Csak mi hárman, egymásnak. És a szoba, íróasztal, szék a ta­nuláshoz? Hova? Fontosabb a sparhelt, azon fő az ebéd. A ház előtt kiskert, nagyon büszkék rá. Az internetről nézték ki, melyik növényt hogyan gondozzák. Mert kérdezni nincs kitől. Egyetlen fény­kép lóg a falon Roland szüleiről. Édesapja katonaruhában, mellette az édesanyja. Három éve meghalt. Itteni viszonylatban nem is olyan fiatalon. Harmincnyolc éves volt... - Pedig ő meg tudná mondani, hogyan vigyem jó irányba a csalá­dom - mondja Roland, miközben kikísér. Bent a kicsi elaludt az édes­anyja mellén. - Ha nem jött volna a gyerek, Enikő már gyakornok lehet­ne. Nagyon okos, könnyen tanul. Azt mondja, neki így is jó. Ha másképp lesz, úgy is. Elfogadja a sorsunkat mindenképp. De én néha azt gondo­lom, hogy elrontottam az életét. Kemény Krisztina A falu szélénél véget ér a világ Bakó Enikő 16 évesen szülte a fiát KINEK MONDJAM EL? Kedves Ágnes! Húszéves nő vagyok, egy alföldi városban élek. Két éve a mun­kahelyemen megis­merkedtem egy fiú­val, akivel egymásba szerettünk. Amikor tavaly kiderült, hogy kisba­bát várok, mindketten megdöbben­tünk. Azt hittük, hogy megfelelően védekezünk. De aztán felocsúdtunk. Peti először azt javasolta, vetessem el, de ez nálam szóba sem jöhetett, így aztán ő is beletörődött, sőt egy idő után már velem örült. Szeren­csére otthon sem lett cirkusz a do­logból. A házunk eredetileg is úgy lett kialakítva, hogy egy kis önálló lakrész van benne, itt lakott két évvel ezelőtti haláláig a nagyma­mám. Ezt felújították nekünk. A szüleim csak azt kérték, hogy házasodjunk össze. Laci szülei is normálisan álltak hozzánk. Már elég nagy volt a hasam, amikor sor ke­rült az esküvőre, így elég szolidan tartottuk. S idén januárban megszü­letett az egészséges és gyönyörű kislányunk. Eleinte minden rendben ment, még a hasfájós éjszakák sem borítot­tak ki minket, boldogok voltunk. De az utóbbi időben Laci este egyre többször kimarad. Azt mondja, ő még csak 21 éves, nem áshatja el magát egy csecsemő mellé. Nem hi­szem, hogy megcsalna, de azt sem­ tartom helyénvalónak, hogy egy csa­ládapa minden szombaton egész nap a sportpályán rúgja a labdát, csak este látom, heti két-három este gyúr­ni megy, aztán meg beül sörözni a haverokkal. Igazi legényéletet alakít ki magának, kevesebbet vagyunk együtt, mint az esküvő előtt. Persze én veszekszem, akkor nyugtatgat, kedves hozzám, a gyereket meg imádja, sokszor - bár rövid időket - foglalkozik vele. Félek, hogy rossz irányba haladunk, mit tehetnék? Üdvözlettel: Ildikó Kedves Ildikó! Önök nagyon fiatalon alapítottak családot. Bár egyidősek, ám míg egy lány húszévesen is lehet kifor­rott nő - különösen, ha gyermeke van -, addig egy ugyanannyi idős fiú általában még nem felnőtt férfi. És különösen nem érett az apaság­ra, a családi élet kötöttségeire. De ha már így történt a dolog, meg kell próbálnia felnőni a fel­adathoz. Még nem nagy a baj, ér­zelmileg nem fordult el családjától az ifjú apa. Azt mondanám, vesze­kedni semmiképpen nem tanácsos, azzal csak felgyorsítja a folyama­tot. Egyszer szépen, kedvesen ma­gyarázza el neki, hogy szeretne vele több időt tölteni. A baba egyre nagyobb, így a nagymamák most már vállalhatnak egy-egy estét, amikor a fiatal szü­lők szórakozni mennek, két-három esténként elszökhetnek, és betér­hetnek a régi törzshelyükre vagy egy moziba. Ilyenkor öltözzön fel nagyon csinosan - smink, frizura -, hadd legyen büszke magára a párja. Sok vidámság, kevés szemre­hányás meg könnyedség és kedves­ség: meglátja, hamarosan benő Peti feje lágya, s újra értékelni fogja a feleségét. Üdvözlettel: Újlaki Ágnes 2012. szeptember 14. ♦ A vidék családi hetilapja

Next