Szabad Föld, 2021. július-szeptember (77. évfolyam, 26-38. szám)

2021-08-27 / 34. szám

14 Riport 2021. augusztus 27. ♦ A vidék családi hetilapja Saját ház, saját föld EGY NYÍREGYHÁZI GYÁR építéséért felelős külföldi menedzser lakást keresett. Mutattak is neki tucatnyi elegánsabbnál elegánsabb villát a megyeszékhelyen, de egyik sem tetszett neki. Mígnem aztán egy délelőtt Tiszadadára tévedt. És ott megtalálta álmai otthonát. És nem csak ő az egyetlen messziföldről jött házvásárló a faluban! A­z átlagos utazónak Tiszadada tipikusan az a falu, amin csak úgy átszalad az ember. Még egy öregebb temploma sincs, melynek falai közé bekukkanthatna az ember, hiszen azt is a levegőbe repítette a háború utolsó éve. Ráadásul a szomszédjaival sincs szerencséje. Tiszalökön ott van a híres erőmű a gyönyörű parkjával, Tiszadobon meg a pompásan felújított Andrássy-kastély - minek töltse hát az időt feleslegesen Dadán? Meg kell vallanom, évtizedeken át én is csak „úgy átszaladtam” rajta. Egyszer aztán megismerkedtem Seres Sándorral, a tiszadobi pontonhidat üzemeltető brigád vezetőjével, aki miután töviről hegyire elmagyarázta a híd működési elvét - amiből öt perc után már nem értet­tem persze egy szót sem -, motorcsónakba ültetett, és felhajózott velem Dadára, hogy megigyunk a Kakas nevű presszóban egy kávét. Ihattunk volna kávét Dobon is, de akkor nem láttam volna a két falu közti gyönyörű folyó­partot, és Dadáról se tudtam volna meg semmit. És a hódok nyomaival se igen találkoztam volna. Pöfögtünk szép lassan felfele a folyón, amikor félúton egy hosszú homokpad szélén megláttam a rengeteg, kérgétől megfosztott faágat. Mintha ezernyi szőlőkarót ringatott volna a víz, de nem szőlőkarók voltak azok. A pár éve visszatelepített hódok rágták le róluk a kérget, s egykettőre belakták a folyót meg az árteret. No, akkor meg is ígértem a hídmesternek, hogy leg­közelebb jóval több időt szánok majd Dadára, de ahogy a szólás tartja: ember tervez, isten végez... Én bizony sokáig feléje se néztem Dadának, egyszer aztán azt hallom, hogy van ott egy csodás kis múzeum, a vezető­je pedig fölöttébb érdekes ember. Fiatal még, így a térde is jó meg a szeme is, ráadásul nem is szédül, így rend­szeresen járja az öreg házak padlásait, s összeszed min­den régi tárgyat, amiket aztán az állagmegóvás és a rendszerezés után a látogatók is megcsodálhatnak. De rendszeresen szervez kiállításokat is a községében. Köz­ben gyűjti a falu szellemi értékeit, remek portréit, tár­cáit, karcolatait időről időre olvasmányos kötetekben adja közre. S amíg ő ír, a felesége, Botrágyi Mónika pompás akvarelleket fest, a közösségi portálja tele van elragadtatott kommentárokkal. Valamikor régen, falusi tanítóként én is megmásztam ezer padlást, így tudom, ott rejtőznek a települések múltjának legfontosabb tárgyi emlékei. Hát persze, hogy találkozni akartam azzal az emberrel! így ismer­kedtem meg id. Kovács Gézával, a falu kulturális életé­nek szervezőjével. Tényleg fiatal, s tényleg jó lábakkal áldotta meg a Teremtő, mert úgy megsétáltatott, hogy napokig sajgott a bokám, a térdem. Elvitt például Gaál Sándor nyugdíjas agronómushoz, aki olyan vadászképeket fest, hogy azok akármelyik múzeumban megállnák a helyüket, de elvitt például Boncsér Árpád szobrászművészhez is, akinek kisplaszti­kái teljesen lenyűgözik az embert. Ő sem született tiszadadai, Miskolc mellett élte le életének jelentős sza­kaszát, de úgy járt, mint a holland menedzser. Meglátta Dadát, az Élő- és Holt-Tiszát, beleszagolt az ártéri dzsungel illatába, belehallgatott az ott fészkelő madarak koncertjébe, és otthagyta Borsodot. Almási László festő­művész útja kísértetiesen hasonló, csak annyiban külön­bözik, hogy ő horgászik is, nem csak Tiszát fényképez, mint Boncsér úr. Igaz, halat ritkán fog, de mint tudjuk, vannak horgászok, akik nem a halért járják a vizeket... Holló László, a XX. század alföldi festészetének egyik legeredetibb alakja se a halakért járta a Tiszát. A nagy nevű, Kossuth- és Munkácsi-díjas festő ugyan Debrecenben élt, de feltöltődni, kvaterkázni és festeni persze bő harminc éven át Dadára járt. Jellegzetes, hó­­rihorgas alakja úgy hozzátartozott a faluhoz, mint a Tiszához a füzes, amit annyiszor, de annyiszor megfes­tett. Rengeteg képe készült itt, amelyek ma a gyűjtők és múzeumok féltett kincsei. Dadán is van egy komplett állandó kiállítása, de az hamarosan költözni fog. Az önkormányzat megvásárolt ugyanis egy régi, erős pol­gári házat - felújítása után oda költözik át a kiállítás, és ott kap majd helyet a Holló-emlékeket gondozó foga­dott unokának, a község díszpolgárának, Ujváry Zoltán professzornak az ezerkötetes, többségében néprajzi vo­natkozású magánkönyvtára is. Nemrég, egy forró nyári napon újból id. Kovács Géza kíséretében volt alkalmam bekóborolni a falut. Megnéztük a Holló-emlékházhoz közeli Till Aran­­gyűjtemény csaknem 250 darabból álló, vallásos témájú szobrait. De nem hagytuk ki a falu központjában talál­ható hagyományőrző és oktatássegítő tájházat, vala­mint a helytörténeti gyűjteményt sem, amely időközben közösségi színtérrel, kiállítótermekkel, községi könyv­tárral is bővült.­­ S tegyük hozzá azt, ami a legfontosabb, él. Van rá igény, van benne élet, igaz, az állami normatíva mellett a pluszt hozzáteszi a fenntartó önkormányzat is - ma­gyarázta a kísérőm. Felkerestük a polgármestert, Mizser Zsoltot is - aki harmadik ciklusban vezeti a községet -, mégpedig az irodájában, ami nagy szó, hiszen a legkevesebb idejét pont ott tölti. Ha nem a falu ügyeit intézi a járási vagy a megyeszékhelyen, vagy éppen Pesten, Miskolcon, Debrecenben, akkor kint a faluban kell keresni. Az igazi élet ugyanis ott zajlik. A 2200 lelkes községben az önkormányzat majdnem 250 embert foglalkoztat. Ide tartoznak a közmunkások is, akik most 140-en vannak, de voltak idők, amikor a 200-at is meghalad­ta a számuk. Ennyi közmunkás persze máshol is van, ebben nincs semmi érdekes, de mivel Dadán az önfenntartó falu modelljét követik, igazi értékteremtő munkát végeznek. E modellnek az a lényege, hogy megpróbálják előállíta­ni helyben, ami egy falunak szükséges. A legfontosabb persze az élelem. Dacia abban szerencsés helyzetben van, hogy saját földterülettel rendelkezik, ráadásul nem is kicsivel: rendszerváltáskor 110 hektár legelőt és 33 hektár szántót sikerült megszereznie a falunak. A lege­lőt a község állattartó gazdái használják, a szántóföldet pedig - kiegészítve tucatnyi kiskerttel - az önkormány­zat. Zöldséget, krumplit, mákot termesztenek - azt, amit a saját, 400 adagos konyhájuk használ fel. A községben nem sok emeletes épületet látni, a régi malom közéjük tartozik. A rendszerváltás után egy francia cég varrodája működött benne, jó ideje azon­ban már az önkormányzat tésztaüzeme. Egy tészta­üzem tömérdek tojást használ, nincs ez másként Dadán sem. Ha máshonnan szereznék be a tojást, aligha lenne nyereséges, nekik azonban saját tyúkfarmjuk van, mely ellátja az üzemet alapanyaggal. - Nem akartunk mi tyúkfarmot, az élet hozta így! - mondta a polgármester. - Egy helyi vállalkozótól vettük át a farmot, s fokozatosan építettük ki. 600 tyúkkal kezdtük, ma már 4000 állatunk van. A tanuló­pénzt azonban nekünk is meg kellett fizetnünk. A nagybani tésztagyártás ugyanis kicsit bonyolultabb, mint gondolnánk. Ha édesanyánk meggyúrt egy levél tésztát, azt általában meg is ettük, ritkán szárítottuk ki. Nagy tételben viszont szárítani muszáj - erre bizony nem voltunk felkészülve. De kitanultuk a szakmát, ma már számítógépes rendszer vezényli ezt a folyamatot. Tiszadada azon kevés falu közé tartozik, amelynek vezetői az új rendszerben egyszer sem vettek fel köl­csönt. Hitel és adósság nélkül gazdálkodtak végig. Ezt elismerve, kétszer is 44 millió forintos pluszforráshoz BALOGH GÉZA RIPORTJA KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI

Next