Szabad Földműves, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-02-06 / 6. szám

6 Fcldmüves A kultúra fáklyái a kigyúl Alsószemeréden is „Idvözlégy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat. Víg egünkön mutasd mosolygó or­cádat.’’ Csokonai Vitéz Mihály soraival kö­­szöntjük az alsószemerédiek nemes törekvéseit, amikor községünkben a CSEMADOK megalakításán fáradoz­nak. Január 16-án a CSEMADOK de­mandi helyi csoportja tartalmas, egész estét betöltő­ kultúrműsorral látogatta meg Alsószemeréd szorgalmas dolgo­zóit. Benyus Miska, a CSEMADOK deméndi helvicsoport kultúr- és szín­kör vezetője, jelenleg az állami bir­­to deméndi udvarán kocsis. Nappal ég a keze alatt a munka, este pedig tü/el benne a tettvágy a kul­túrmun­ka terén. Fiatalos lendülettel vesz részt mindig a kulturmunkában. Benyus kulturtárs arca mosolyog, mikor a színpad függönye előtt a CSEMADOK deméndi helyi csoportja nevében köszönti az alsószemerédie­­ket, amikor Szavai ünnepélyesen csengenek ezt mondja: „Szervezzétek meg Alsó­szemeréden is a CSEMA­DOK helyi csoportot. Meglátjátok mennyivel több mosoly , mennyivel több vidámság költözik majd falutok dolgozóinak életébe. A CSEMADOK- nak az a célja: a dolgozó embereket a jó kulturmunkán keresztül újabb kez­deményezésekre serkenteni szocialista hazánk építő­munká­jában Ezért jöt­tünk ma ide hozzátok és ezért ipar­kodjatok Ti is megszervezni a CSE­MADOK helyi csoportját Alsó­szeme­réden.” A jó szónak meg is lett a foganat­ja. Január 23-án délelőtt azok az al­só-szemerédiek, kik megértették kultúra fejlesztésének és ápolásának a fontos szerepét dolgozó népünk éle­tében, összejöttek a kultúrházban. — Lelkes fiatalok és felnőttek egy­aránt. Összejöttek, hogy megindítsák a szervezőmunkát.* Elindult egy új élet Alsó-szemeréd kultúrtörténetében. Egy olyan új élet, mely be fogja ragyogni az emberi lel­keket és melynek minden téren mer lesz az áldásos hatása. Igaza van a mi fiatal közönünknek, Gáli Olgának amikor versében így énekel az „Új hajnal” című könyvében: „Minden nap újul a világ, ringatja igéző élet tavaszát s a nép, mely alkotni és nőni vagy beért vetésként hozza meg nyarát ’’ Henczy Béla, Ipoly.sár MI ÚJSÁG A KAKONOS ÜDÜLŐTELEPEIN A Forradalmi Szakszervezet üdül­tetési akciójáról már sok jót hallot­tunk. A téli hónapokban pihenik­ ki fáradalmaikat a földművesek, akik egész nyáron át a legnehezebb és egyben a legszebb munkát végzik — biztosítják népünk mindennapi ke­nyerét. Egyike ezen üdülőtelepeknek a Krkonoše hegységben van, a mese­szép Spindlerov Mlyn. Hetenként 800 dolgozó váltja itt egymást. Kikapcso­lódnak a mindennapi életből s kizá­rólag szórakozással és pihenéssel töl­tik idejüket. A téli üdülés alatt tizen­egyezer pihenni vágyó munkás, föld­műves, értelmiségi részesül e nagy kedvezményben. Az üdülőtelep dolgo­zói mindent elkövetnek, hogy vendé­geik a lehető legjobban érezzék ma­gukat. Ellátták őket mindennel, ami­re pihenő embernek szüksége van. Ké­nyelmes, meleg szobák, elsőrendű el­látás, figyelmes és pontos kiszolgá­lás jellemző ezekre az üdülőtelepekre. Mint tavaly, ez idén is szocialista munkaverseny folyik az üdülő dolgo­zói között. A múlt év folyamán a ,,Május 9” üdülő nyerte­ meg a ván­­­dorzászlót. Ez idén a dolgozókról való gondoskodásban annyira előrehalad­­­­tak, hogy ötféle ételből válogathatnak az üdülők. Nem feledkeztek meg a­­­­zokról sem, akiknek szigorúan meg­szabott étrend (diéta) szerint kell ét­kezniük Az „ötéves terv“ nevű üdü­lőben a lehető legnagyobb gondos­sággal, szakszerűen összeállított éte­leket főznek a lábadozóknak vagy diétát tartó dolgozóknak. A sportkedvelők is megtalálják szó­rakozásukat. Ez évben a régi felsze­reléshez még 60 sítalpat szerzett be­­ az üdülőtelep, nem beszélve a szán­kókról A kora esti órákban pedig szép könyvvel a kezükben — melyet a könyvtárból kölcsönözhetnek ki — s élvezhetik annak varázsát. Vacsora után filmbemutatók szórakoztatják az üdülő dolgozókat. A téli üdülés részvevői akiket­­ legjobb dolgozók soraiból választottak a ki az üzemek nagyon elégedettek nagyon jól érzik magukat a hegyek­­­ben. Bizonyíték erre az a vidámság és kacaj, melytől az üdülőtelep kör­nyéke visszhan­gzó K egész nanon át Védnökséget vállaltunk... A pásztói CSEMADOK kultúregye­­sület tagjai nagy sikerrel adták e­ő Gárdonyi Géza színművét a „Bor”-t. Közkívánságra az előadást még há­romszor megismételték. Ha a kezdeti nehézségekre gondo­lunk, szinte alig hihető, hogy mind­ezeket sikerült leküzdenünk Negy­venöt emberre volt szükség, hogy az előadás zökkenőmentes lefolyását biz­tosíthassuk. örömmel kell megállapí­tanunk, hogy tagjaink munkájával vállalkozásunk önfeláldozó sikerült S itt az évzáró közgyűlésen kötelezett­séget vállaltunk hogy kulturbrigá­­dunk meglátogatja Ipolyfödémes kis­községet ,és az ottani lakosoknak se­gítünk a CSEMADOK helyi csoport megalakításával járó szervező munká­ban. Az ipolyfödémesi iskola kis terme megtelt érdeklődőkkel Az előadás kezdete előtt Oroszlány tanító kultur­társ ismertette a CSEMADOK alap­szabályait, majd rátértünk a színda­rab előadására. A pásztói CSEMADOK az ipoly­­födémesi lakosság kérelmére védnök­séget vállalt az ipolyfödémesi CSE­MADOK fölött. Reméljük, helyet fo­gunk tudni állni és segítségükkel az ipolyfödémesi CSEMADOK megszilárdulva önállóan fogja rövidesen tudni ellátni szép­ kötelességét, szórakoztatva tanítani a dolgozókat és a munka után pihenést nyújtani. ■p­.1 . nOK-Ht.l" Kis, 1955 február 6. JAN SUDRABKALN: SZTÁLINGRÁD (a sztálingrádi győzelem 11. évfordulója alkalmából) Sztálingrád, a távolból is árad hő, melengető leheleted, bármely messziről, a jóbarátnak szeretettel nyújtasz hű kezet. Gaz ellenség neved hallja s reszket; roggyant térddel menekül, rohan. Havas, hideg pusztáidon vesztek bitang támadók közül sokan. Akik ordasokkal verekedtek, tudják: gránát marta testedet, annyi, mint a tengerben a cseppek. Sztálingrád, szent nekünk a neved. Szíve annak, ki rabságban sorvad, a te szíveddel együtt dobog, gondolatban átkel ott, ahol vad bombazápor veri a folyót. Sztálingrád! Olvastuk a mesékben: aranyból emeltek várakat, ámde drágább színaranynál nékem Volgánk vize és a tó falad. Sztálingrád! A vad fasiszta horda falad alól gyáván, verve fut, védőidnek hős serege hordja homlokán az örök koszorút. Végetér a harc. A magas égig szabad Volgánk újra felragyog, romjaidon új erődöt­ épít a nép, s fénylik örök csillagod. URBÁN ESZTER fordítása CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: 5*regény oCsuzsi a táborozáskor Estve jött a parancsolat. Violaszín pecsét alatt Egy szép tavaszi éjszakán. Zörgettek Jancsim ablakán. Éppen akkor vált el tőlem, Vígan álmodott felőlem. Kedvére pihent ágyában Engem ölelvén álmában: Mikor bús trombitaszóra, Ülni kellett mindjárt lóra. Elindulván a törökre: Jaj, talán elvált, örökre­ (150 éve, 1805 január 28-án halt meg CSOKONAI VITÉZ MIH­ÁLY, a­­ XVIII. század legnagyobb magyar költője Csodálatos zeneiségű szerelmi­­ versei, népies dalai és vidám költe­ményei a magyar költészet legbecse­­­­sebb értékei közé tartoznak.­ Sírva mentem kvártélyáig, S onnan a kertek aljáig. Indult nyelvem bús nótára. Árva gerlice módjára. Csákóját könnyel öntöztem. Gyász­pántlikám rákötöztem; Tíz rózsát hintek lovára, Százannyi csókot magára. A lelkem is sírt belőlem, Mikor búcsút véve tőlem: „Isten hozzád!” többet nem szólt, Nyakamba borult, s megcsókolt. Elbeszélés. írta: K. Pausztovszkij. Puskin halálának 118. évfordulója al­kalmából közöljük Pausztovszkij, szov­jet író alábbi elbeszélését. S­z onyegaparti városkába már ** beköszöntött az északi nyár, mikor megérkeztem. Éjfélkor kötött ki a gőzös. Az ezüstös hold alacso­nyan úszott a tó fölött, sápadt su­gárzása szinte feleslegessé vált a fe­hér, világos éjszakában. Bementem a városba szállást keres­ni. A nyitott ablakok mögött tompa fény derengett, a hűvös kertekben jázminok nyíltak. Köpcös, egykedvű, kefehajú férfi szegődött mellém. Faházacska kapuja előtt kékszemű kislány ült a padon és babáját rin­gatta. Megkérdeztem, befogadnának-e éjszakára. Némán bólintott és tiszta kis szobába vezetett. A kefehajú em­ber makacsul utánam baktatott, asztalnál acélkeretű pápaszemmel Az orrán fehérhajú nénike ült és­ csen­az­desen kötögetett. Falnak tám­­aszkodni po­’epte, őszszakállú aggastyán bóbis­kolt. — Nagyannó — mondta a lányka és a babával rámmutatott — ez az utas éjszakai szállást kér. Az öregasszony feltápászkodott. — Maradhatsz nálunk, kedvesem, légy a vendégünk. Kicsit szűkösen vagyunk ugyan, ne vedd hát zokon, ha az ágyadat a padlóra vetem. — Ilyen alacsony színvonalon áll az ön élete, polgártársnő?— rikácsolta gúnyosan a sortébajú. Az öregember kinyitotta a szemét, ránézett és halkan mormolta: — Üres a te szíved, barátocskám, a világ minden kincse sem töltheti be .) Ti­gyelj a nyelvedre, öreg! Még­­ nem ültél a kóterben? — kiál­tott a kefehajú. Az öreg hallgatott. — Óh, kedveském — siránkozott a háziasszony, — hajléktalan öreg ván­dorló ez, mit kezdenél szegénnyel? A szúrósszemű, sörtehajú ember fontoskodva igazgatta aktatáskáját. — Úgy látszik, valami furcsa szer­zet vagy — állapította meg diadalma­san. — Jól meg kell nézni kit vesz az ember a házába, megállapítjuk személyi Majd mindjárt adataidat.­­ Hogy hívnak? Hol születtél? Hol az illetőségi helyed? * Az öregember elmosolyodott. A kis­lány leejtette babáját ijedtében. — Nincs illetőségi helyem — vála­szolta nyugodtan az öreg. — Minde­nütt otthon érzem magam. A nevem Alexander. — Mi a foglalkozásod? — Fiatal éveimben búzát vetettem és betakarítottam a gabonát. Most szép szót vetek és azt gyűjtöm be. A sörtehajú értelmetlenül bámult rá. — Igazold magad! — Van igazolványom, de nem a te részedre, kedvesem. Az én okmányaim becsesek. — Nos — mérgelődött a kefefejű, — majd találok valakit akinek meg­mutatod. Azzal felpattant és bevágta maga mögött az ajtót. Az öregasszony begyújtott a szamo­várba. ]­N­incs egy darabka cukor sem, c­­­­ sopánkodott, elfelejtett vásá­rolni. A szamovár szomorkásan züm­mögött hozzá. A kislány háziszőttes abroszt terített az asztalra. Nem le­pett meg az éjszakai teázás , tudtam, az északi emberek későn térnek pi­henőre. A vén ember csendesen, csu­kós, szemmel üldögélt. Nehézkes lép­tek közeledtek. Az öreg felsóhajtott. — Visszajön — mondta keservesen — bocsásd meg, hogy miattam, vén szamár miatt, zavarnak, anyácska! A kefehajú ember kopogás nélkül belépett. Egy rendőr követte. A ke­­fehajú fejével az öreg felé intett. — No gyerünk, nagyapó — szólt a rendőr szigorúan. — elő az okmá­nyaiddal, igazold magad! Ha nem, bevisztek az őrszobára. — Kedvesem, már a hetedik évti­zed nyomja a hátamat, minden nap ecitiei a twin lularncy.k .. .ien udvaron. Légy hozzám, kérlek, türe­­lemmel. — Rajta hát — biztatta a rendőr,­­ de ne lódíts! — Miért lódítanék? Az én életem folyása tiszta, egyenes. Mi Fedosz­­jevek, mindig fuvarosok és énekesek voltunk. Prohor, a nagyapám, híres dalos volt. Tudod, hogy az­­ ő szülő­földjén Pszkov kormányzóságban élt a mi nagy költőnk Alexander Szerge­­jevics Puskin ? A rendőr vigyorgott. — Ki ne tudná? — Miatta vesztette el nagyapám a híres szép hangját. Nagyapám az or­szágos vásáron énekelt. Puskin hall­gatta. Azután betértek egy kocsmába és késő éjszakára együtt üldögéltek. Miről beszéltek, miről nem, senki sem tudta, de nagyapám mámorosan jött­ haza, holott alig ivott szeszt. „A jó­kedvétől, meg a beszédjétől vagyok részeg. Nasztaszjuska — mondta fe­leségének. — olyan csodálatosan szép szavak voltak szebbek, mint vala­mennyi dalom együttvéve" Az öreg elhallgatott, aztán hirtelen énekelni kezdett. Magas, csengő hang­jából fájdalmas vágyakozás szólt. „A tavon, it-hei me­,i’kon, o. Könnyeinket elmosta a hó ... ” A rendőr óvatosan odatelepedett az öreg mellé. — Halloasd csak tovább [UNK] Mikor százéves korában meghalt, ezt­ a dalt h­gyta örökül ránk .. De hadd foly­tassam. Kegyetlen télidőben, éjfélkor­­!- így beszélte nagyapám — zörget­nek ám az ablakon. Kocsit, lovat kér­nek. Nagyapám kilép — mindenütt csendőr. No, gondolja biztosan me­gint fegyenceket kell fuvaroznom. De fogoly sehol sem, a szánon azonban vastag, kötelekkel áthurkolt hosszú, fekete koporsó. Óh, gondolja nagy­apám ki az a szerencsétlen akit még a sírjába is megkötözve visznek? Oda­lép a koporsóhoz, szelíden lesimítja róla a havat és megkérdezi az egyik rendőrt- kit visznek? Puskint, mond­ják a csendőrök. Puskint, akit Péter­­váron megöltek. Nagyapám meg leve­szi a sapkáját és mélyen meghajol a koporsó előtt. „Mi az, talán ismer­ted?” — így a csendőrök. „Egyszer énekeltem neki" — mormolja nagy­apám. „No, ennek már nem kell nóta!” — nevetnek a csendőrök. Hi­deg volt az éjszaka, még a lélekzet is megfagyott. Nagyapám leintette a csendőröket, ne szóljanak, felült a bakra és nekiindultak Csendes volt minden, csak a szántalpak csikorgása hallatszott meg amint az oldalfegy­verek tompa koppanásai újra meg újra nekiütődtek a koporsó falának. Olyan szomorú volt ez, hogy nagyapám sze­me megtelt könnyel és erős, átható hangon énekelni kezdett. „A távoli, fehér mezükön, ó, Könnyeinket elmosta a hó .. Az eg­yik csendőr a puskaaggyal tarkón ütötte, de nagyapám csak énekelt tovább. Hazajövet ágynak dőlt, megfagytak a hangszálai és ha­láláig csak suttogni tudott. — Szívből énekelt — vélte megha­­tott.nn a rendőr. M­indent_. szívből kell csinálni, Lil kedvesem — mondta az öreg. De hiszen te azt kérdezted, ki is va­gyok­ én? Hát eljárok az emberek kö­zé, énekelgetek, ez a foglalkozásom. Ha új dalt hallok, megtanulom, to­vábbadom. Hidd el, az énekszó marad meg leginkább az emberekben. Aki nem szereti a nótát, ott hitvány em­ber, nem tudja, milyen az igazi élet. Az öreg reszkető kézzel el­tkvarrá­­szott egy szürke tokot.­­­ Itt az igazolványom, megnézhe­ted. — Már miért nézném? — szólt sértődötten a rendőr. — Jó szemem van nekem, látom én úgyis, kiféle vagy. Maradj csak nyugton, nagyapó, pihend ki magad. Maga meg. polgár­társ — fordult a sörteka­jához, — menjen inkább máshová szállást ke­resni. Jöjjön velem, majd tartn»£ miamit. Kimentek. Etd'vastam »z öregember igazolványát. — Bizonyítjuk, hogy Alexander Fedoszjev népdal- és népmesegyűjtő. Ezért a Karéliai Köztársaság kormá­nyától nyugdíjat kap. Minden illeté­­kes hivatalt felkérünk, legyen segít­ségére”. — Nincs rosszabb, mintha az em­bernek a lelke száraz, sivár — tűnő­dött az öreg. — Az ilyen embertől elhervad az élet, mint a fű az őszi harmattól. Ez angatagon teáztunk. A kislány megint kiült a kapualjba és ringatta a babáját. Láttam, hogy a rendőr odamegy hozzá és kis parír­­tölcsért nyújt át neki, színültig cu­korkával, pereccel. — Menj, add oda az öregembernek — mondta és rettenetesen elvörösö­dött. — Mondd, ajándék. Nekem nincs időm, az őrhelyemre kell mennem.

Next