Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-23 / 8. szám

A szalonka húzásról Jóllehet a hegyek ormait és a magasabb dombokat még hótakaró fedi, de a tavasz már elküldte hírmondóit a fák bontakozó rügyeiben, a korai virágok illatában. Ma az egyik utcasarkon találkoztam ibolyát áruló asszonnyal. Igen, nemsokára megjelennek a tavasz csalhatatlan hírnökei: az erdei szalonkák. Nagy öröm ez vadászaink számára, akik a hosszú tél folyamán nélkülözni voltak kénytelenek a vadászattal járó izgalmakat és az elejtett vad feletti büszkeséget. A fegyver újból lekerül a falról vagy az állványról, hogy a vadász használatba vegye. A nyitragerencséri erdők híresek voltak a szalonkahúzásokról. Danóczy vadőrünk március havában ragyogó arccal állított be az ismerős vadászokhoz, hogy ünnepélyesen bejelentse: megérkeztek a szalonkák. A szalonka igen érdekes, szép madár. Nagyon szép és okos szemei vannak. Ami lényegesen megkülönbözteti a többi madártól, az a rendkívül hosszú csőre. Színe barna, úgyhogy a fészken ülő madarat szinte nem lehet megkülönböztetni a környezettől. Hosszú csőrével lyukat fúr a süppedékes talajba, s giliszták után kutat. Ártatlan, kedves madár. Vadászata is eltér a többi állat elejtésétől. Csak az esti szürkületben ad életjelt magáról. A napközben szétszéledt szalonkák a szürkületben felröppennek, hogy pisszegéssel és a jellegzetes „varrogással“ megkeressék egymást. A repülő, a széltől támogatott szalonka lelövése vadász-bravúrnak számít. De vannak esetek, amikor szélcsendben szinte libegve „papucs módjára“ repül, s könnyű célpontul szolgál a vadásznak. Jóllehet a szalonka húsa ízletes és többféle módon elkészíthető, mégsem a húsáért lövik, hanem a pamacshoz hasonlító farktolláért, melyet a szerencsés vadász kalapjára tűz. A szalonka kistestű, galamb nagyságú madár. Nászát erdeinkben éli át, innen aztán költőhelyeire repül. Vándormadár. Szalonkával találkozhatunk ősszel is, ha ez valamilyen oknál fogva, például sérülés következtében lemarad a többitől. A hivatalos kimutatások szerint a szalonkák száma évrőlévre csökken. Sok közülük a vándorlással járó fáradságok következtében pusztul el, számos egyed pedig áldozatul esik a sokasodó vadászok szenvedélyének. Hazánkban a statisztikai adatok szerint a tavaszi húzáskor mintegy négy-ötezer szalonka esik áldozatul. Ha ez a pusztulás továbbra is megtartja az eddigi méreteket, lehet, hogy néhány évtized múlva csak a múzeumokban láthatunk belőlük néhány kitömött példányt. Jóllehet, magam is elejtettem néhány erdei szalonkát, de mindig lelkiismeretfurdalást éreztem egy kialvó szalonkaélet felett, mert szinte embertelennek tartottam, hogy akkor vessünk véget egy madárpárnak, mikor éppen szerelmi napjait éli. Dehát ilyenek vagyunk mi, emberek. Andrej Rišňovský Két új vadászkönyvről A múlt év második felében két új vadászkönyvvel gazdagodott a különben is jónevű magyar vadászirodalom. Csaknem egy időben jelent meg Gyimesi György: „Az Ördöngöstől a Hortobágyig“ és Beregszászi György—Patay László: „Vadásztűznél“ című könyve. Gyimesi György: „AZ ÖRDÖNGŐSTŐL A HORTOBÁGYIG“ A mű a Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava gondozásában jelent meg 1973-ban, terjedelme 207 oldal. Mint a szerző könyve bevezetésében maga vallja, a vadászat élete legnagyobb szenvedélye, melynek áldozati oltárára teheségéhez mérten is aránytalanul nagy áldozatokat helyez. Minden tájnak és minden országnak megvannak a maga sajátos vadászati viszonyai, amelyek ellenállhatatlan erővel vonzzák az olyan szenvedélyes vadászt, mint amilyen Gyimesi György vadásztársunk, a Kráľovský Chlmec-i (királyhelmeci) orvos. Hazai vadászatain kívül elvezeti az olvasót a Szovjetunió, Magyarország és Románia híres vadászterületeire és megismerteti vele az ottani vadászati viszonyokat, szokásokat és közelebb hozza hozzánk az ottani vadásztársak életét, eredményeit. A tíz fejezetben felsorolt vadászkalandok leírása élvezetes szórakozás, mert az író szabatos magyarsággal, gazdag szókészséggel eleveníti fel emlékeit és szinte a kalandok részeseivé teszi az olvasót. Leírásaiból, főleg a külföldi vadászatok megismerése által sokat tanulhat minden vadász. A szlovákiai magyar vadászok joggal lehetnek büszkék arra, hogy soraikból egy ilyen író-tehetséggel és kellő szenvedéllyel rendelkező vadász került ki, aki tapasztalatait és élményeit nem rejti véka alá, trófeái nem maradnak a zárt vadászszoba élettelen díszei, hanem a könyv soraiban életre kelnek és minden olvasónak hasznos, élvezetes szolgálatot tesznek. Beregszászi — Patay: „VADÁSZTŰZNÉL“ Ez a mű a Gondolat, a TIT Kiadója gondozásában, Budapesten, 1973-ban jelent meg, 478 oldal terjdelemben. A magyar vadászati szépirodalom új és értékes kötetét hozta nyilvánosságra a két fiatal szerző. A vadászat mindkettőjüknek nemcsak szívügye, hanem élethivatása is. Könyvükben a mai magyarországi szocialista vadászatot mutatják be, és nagyszerű írói ösztönnel domborítják ki annak minden szépségét és izgalmát. Soraikat és fejezeteiket követve igazat kell adnunk a szerzőknek: nemcsak Afrika, Ázsia kínálgat izgalmas vadászkalandokat, hanem bármely hazai vadászterület is; — csak meg kell látni a vadászat szépségét, szeretni kell a természetet a benne szabadon élő állatokkal együtt. A „belső vadásztűz“ ott kell lobogjon minden igazi vadász szívében, — mint maguk a szerzők írják. Nincs egy fejezete sem a könyvnek, amely ne szolgálna mindennapi jó tanáccsal a vadászoknak vagy amely mély és komoly vadászetikai témával ne foglalkozna. Az élvezetes, szép nyelvezetű olvasmányon túl a könyv legnagyobb értéke: szórakoztatva tanít, anélkül, hogy az ismeretszerzéssel megterhelné az olvasót. Tanít nemcsak vadászni, vadat nevelni, vadászebet tartani és használni, hanem beleoltja az olvasóba a természet szeretetét, amelynek alá kell rendelni — ha kell tudatosan is — a vadászszenvedélyt, valahogy úgy, ahogy azt a „Miért vágtam sutba a sólymásztarisznyát?“ című fejezetben olyan szépen kifejti a szerző. A vadászszokásokról, babonákról, a szép magyar vadászbeszédről szóló fejezetek éppen olyan élvezetesek, mint a vadászok leírásai vagy a vadorzókkal való küzdelmek elbeszélése. Néhány külföldi, lengyelországi, ausztriai vadászat leírása teszi még változatosabbá az olvasnivalót. A fényképek jól egészítik ki a szöveget, bár azt hiszem, hogy a szöveg terjedelme még több képet érdemelt volna. Mind a két új vadászkönyv szép és értékes terméke a hagyományosan elismert és magas színvonalú, magyar vadászirodalomnak. Ott kellene legyenek minden magyarul tudó vadász keze ügyében, hogy a sorokból is magába szívhassa a szocialista vadász nemes, természetbarát és vadvédő, vadtenyésztő szellemét. Kirner Károly, mérnök Közösen, nagyobb területen jaroslav Zabák, a nitrái járásban levő Lehota község helyi pártszervezetének elnöke, de egyben a vadászszervezet elnöke is. Köz- Jaroslav Zabák, kedvelt a köza SZVSZ lehotaiségben, mert túl vadásztársa végzi mindkét ságának elnöke.tisztségét. Vadászkutyák nevelésével is foglalkozik, és a múlt évi brnói vadászkutya kiállításon a harmadik helyezést nyerte el, és a kutyájáért helyben 9 ezer koronát kapott egy nyugatnémet vadásztól. De a szerencsétlenség sem kerülte őt el, mert volt egy gyönyörű vadászkutyája, amelyet ugyancsak kiállításra készített elő. Nemrég beszaladt hozzájuk egy kisfiú azzal, hogy a falun végigröhögött egy személygépkocsi és elgázolta a kutyát. A veszteséget 5000 koronára becsülték fel, de az eb sajnos nem volt biztosítva. Zabák elvtárs elmondta, hogy a múlt évben egy vadászlakot építettek, amelyen 1200 brigádérát dolgoztak le a tagok és ezzel nagyban hozzájárultak a község választási programjának teljesítéséhez. Tárgyaltak a Velké Zálužie és Járok községének vadászaival, és abban egyeztek meg, hogy egyesítik a három szervezet vadászterületeit és így idén már 4100 hektáron közösen vadásznak és törődnek a vaddal. Krajcsovics Ferdinánd, Galanta (Galánta) Szerencséje van a nagy harcsákkal Varga Béla volt útkaparó és komáromi lakos nyugdíjba vonulása után, hogy ne unatkozzon s ne érezze magát feleslegesnek, minden szabad idejét a halászattal tölti. Fiatalabb korában szívesen futballozott. Kérdésemre, hogy mikor is kezdett horgászni, illetőleg halászni, egyszerűen válaszolt: — E nemes sport gyakorlásához 1920-ban láttam hozzá és azóta sem tudom abbahagyni, így kisebb-nagyobb sikerekkel folytatom. Gyerek voltam még akkor és a Komáromi Sporthorgász Egyesület óta annak tagja. megalakulása Horoggal és emeltyűvel halásztam mindig és ma is. Hogy mivel indulok el reggel a bevetésre, azt mindig az idő- és a vízállás határozza meg. Például ha emelkedőben van a vízállás, akkor a horgokat veszem magamhoz. — Melyik volt élete legnagyobb hala? — Életem legnagyobb hala, de főleg élménye volt egy 52 kilós harcsa foglyul ejtése, ami nagy emberfeletti küzdelem árán sikerült. Én lent álltam egészen a víz partján és fölöttem meredek magas part húzódott, volt vagy két méter magas. Ezt a halacskát emeltyűvel fogtam a víz partján állva, minden segítség nélkül úgy, hogy az majdnem az életembe került, beleértve a megfogását és fölöttem húzódó két méter mgas partra való felhurcolását is a 220 cm hosszú vízi szörnyetegnek. — Mikor is történt ez tulajdonképpen? — A küzdelem 1972. február 15-én zajlott le, úgy délután fél három körül. Megfogtam anélkül, hogy bele kellett volna még csak lépnem is a Vág-Duna fekete vízébe. Ez olyan küzdelem volt, hogy aki ilyet még meg nem ért, az el sem tudja képzelni. Félórai kemény küzdelem volt. Igazi sportmérkőzés, ami ott zajlott le a Vág- Duna Szőllősi szakaszán a 16-os kilométer jelző tábla közelében. — Volt máskor is hasonló esete? — Volt, mégpedig 1971. decemberében karácsony második ünnepén délután úgy fél egy tájban. Ekkor hálomba került életem második nagy harcsája, amely ellentétben a legnagyobba!, már csak 42 kilós halacska volt. Megfigyeltem, hogy a hálóm kiemelésekor azt nagy súly húzza lefelé, de még nem látszott benne semmi sem. Olyan érzésem volt, mintha valami nagyobb fűzfa csonk került volna bele. Kiemelése azonban gondot okozott, mert akkor is teljesen egyedül voltam. Ezért cselekedtem ... az egész hálót lassan, óvatosan összeszedtem a harcsa körül és a kezembe tartott emeltyű húzókötelét akartam szilványán áthúzni és így megkötözni, de ez nem sikerült, így hát kezeimmel tigrisként a szilványaiba kapaszkodtam és így cipeltem fel a közel négyméteres magas partra. Bele is izzadtam, de sikerült, pedig zsákmányom most a szürkés-zöld színű vérengző kutyaharcsák közül való volt, amely bizony elkapja és alaposan összemarcangolja az ügyetlen halász kezeit. — Ez volt talán az utolsó ilyen kalandja? — Ezzel még nem zárult le a harcsák fogása, mert 1972- ben hasonló kalandban részesültem. Az eset karácsony után való harmadik napon történt. Délelőtt úgy fél tíz lehetett. Ez a harcsa már a kisebbek közé tartozott. Ha jól emlékszem pontosan 38 kilós volt. Ekkor azonban már olyan volt a gyakorlatom és tapasztalatom, hogy percek alatt végeztem vele. A hálót a harcsával együtt gyorsan magamra húztam és az egészet a húzókötéllel átfonva egykettőre partra tettem Hiába mindenben a gyakorlat számít. Ezek voltak a jelentősebb példányok. Azonkívül akadtak „apróbbak“, melyek közül az egyik csak 22 kilós volt és az utána következő párja sem volt sokkal kisebb. Ezek is a Vág-Duna szőllősi szakaszán kerültek partra. Úgy látszik, hogy ezt a helyet kedvelik a harcsák. Érdekessége a dolognak, hogy halaim mind-mind a déli órákban kerültek hálóba. Úgy látszik, hogy kicsalta őket a hideg télben is kisütő napfény. Ez lehetett az oka annak, hogy főleg a déli órákban, legkésőbb délután három óráig lehetett rájuk számítani. Ekkor indultak el fészkeikről körülúszva a partot és beletévedtek a hálómba. — Hogyan viselkednek a harcsák fogságban? — Nagyon is érdekesen és szeszélyesen. Különlegességük az volt, hogy szabadságuk elvesztése után mindent kihánytak a gyomrukból. Mindent amit azelőtt megettek vagyis a kisebb nagyon pelle és békhalak egész légióját. Volt még egy érdekesség, amit megfigyeltem. Hiába bántunk úgy e nagy halakkal, mint a hímes tojással, hiába tettük bárkába, hogy tovább tartsuk élve a friss vízben, semmi sem használt. Minden esetben mérgében a farkán keresztül elvérzett, mert egyetlen napig sem bírta a fogságot. — Úgy látszik teljesen harcsákra szakosította tevékenységéti — Ez nem fedi a valóságot — jelentette ki mosolyogva. — Mindenféle halat megfogok, ha érdemes. Persze a kisebbeket egyszerűen visszadobom. Sokan sóhajtoznának, ha meglátnák, mekkora nálam az a kis hal, amelyet vissza szoktam dobni. Szívesen hazavinnék. Fogtam többek közöt fehér amúrt is 1970 augusztusában, mégpedig kettőt. Az egyik öt kilós volt, a másik pedig olyan három kiló körüli súlyú. Megfogásuk után ezen halak azonosítása elég nehéz volt, mert nálunk nem igen fordul elő. Csak úgy tudtuk aztán meg, hogy fehér amúrról van szó, mert akkortájt láttunk a budapesti televízióban ilyeneket. Tehát ennek alapján állapítottuk meg mibenlétüket. A nagyobbikkal, az öt kilóssal eleget küszködtem, ami február tizedike táján került a hálómba. Ez igen vadul harcolt életéért, ami nem csoda, ha tekintetbe vesszük, hogy 70 cm hosszúságú halacska volt. Színe fehérbarnás, pikkelyezése pedig hasonló a pontyéhoz. Húsa kemény és ízletes, amely hasonlít a süllőéhez. Pontyszerű uszonyai vannak. Feje és szája a báliméhoz hasonló. Növényevő hal, amilyen nálunk azelőtt nem volt. Valószínűleg Magyarországról — ahol tenyésztik — kerülhetett a Dunába. Különben a Szovjetunióból a kínai határ közeléből származik. E hal arról is nevezetes, hogy a kevésbé tiszta vízben is megél és elérheti az 50—70 kilós súlyt. Fogtam továbbá egy 80 cm hosszúságú angolnát, talán három évvel ezelőtt, amely majdnem megijesztett. Aztán több pontyot is kiemeltem, amelyek közül a legnagyobb 10,5 kg-os volt. Igazi tükörponty,ki tudja, hogy honnan került a Dunába. A legnagyobb süllőm 15 kilós, szép testű, barnás színű süllő volt. Továbbá számtalan szebbnélszebb márnát, kecsegét fogtam a horoggal a Dunán. Mindez már lassan a múlté. Elviszi őket a civilizáció, a technika és a kemizáció, valamint a sok-sok felelőtlen vállalatvezető káros intézkedése. Ezen a téren kellene a segítség, mégpedig sürgősen, a SZHSZ sürgős és komoly segítsége Szépek Varga Béla igazán régi halász visszaemlékezései a hajdani, nem is olyan régen bő halállományról és azok halászatáról. Közös összefogással kell védelmezni a folyóvizek tisztaságát s ha ez sikerül, részben visszatér a halbőség is. HOLCZER LÁSZLÓ, Komárno (Komáromi LEVELEZŐINK ÍRÁSAI A 42 kilós halacska.