Szabad Földműves, 1988. július-december (39. évfolyam, 26-52. szám)

1988-12-30 / 52. szám

10 SZABAD FÖLDMŰVES- A BOR HATALMA A borban legjobban a mérték van elrejtve. A bor — mértékkel fogyasztva —1 ártalmatlan élvezeti cikk, energiafor­rás, hasznos étrendi hatású ital, sőt bizonyos esetekben gyógyszer. Mér­téktelen fogyasztásakor azonban mé­reg, amely ártalmas az élvező egyén­­re és környezetére, ártalmas és ve­szélyes a társadalomra. A régi görögök és rómaiak vissza­tetszőnek, lealázónak minősítették a lerészegedést. Erre vall az, hogy a bort társas összejöveteleiken nem it­ták tisztán, hanem 2—3—4 rész víz­zel keverten. A hígítás arányának meghatározása a rex bibendi tisztje volt. A vízzel való keveréshez külön edények — a keverőkorsók — szol­gáltak. Tisztán bort (metrum) csak a betegek kaptak. Később azután a bacchanáliákon már tisztán ítták a bort a tivornyá­­zók. A perzsák és a szkíták mindig tisztán fogyasztották a bort, így eb­ben az időben kétféle fogyasztási mód volt ismeretes: „graeco more bi­bére“, azaz görög módra, vízzel hígít­va fogyasztani a bort, és skytha mo­re bibere“, vagyis tisztán és sok bort inni. Ez utóbbi párt úgy tartotta, hogy az igaz férfi „bírja" a bort, így érthető Dareiosz (Carius) perzsa ki­rály sírfelirata: „Sokat tudott inni és nem ártott meg nekil“ BŐSZ ÍVOK ! A régi germánok is mértéktelenül sokat ittak. Őnáluk a részegség nem volt lealézó, hanem hősiességszámba ment. Gondoljunk arra, hogy a mün­cheni sörcsarnokban ma is vannak, akik naponta elfogyasztják a maguk 10—15 literes söradagját. Már a régi népek között is száj­ról szájra járt a nagyivók híre. Pél­dául a rhodosi Xenagoras arról volt nevezetes, hogy egy amfora bort egy­­hajtásra tudott meginni. Ez pedig nem csekélység, mert egy-egy kölyök­­amfora is volt vagy húsz liter, nem szólván az öregjéről. Az athéni Dio­­th­aus pedig a Tölcsér melléknévvel tündökölt. Arról volt híres, hogy a tölcsért szájába véve, a beletöltött bor megirta anélkül, hogy közben kortyolt vagy nyelt volna. A korin­­tuszi Xetstros ráadásul még énekelni is tudott ilyen besz­ívás közepette. A bor hatását a régiek is ismerték és különféle mondák forogtak köz­szájon. Lássunk ezek közül néhányat. A görögök szerint Dionysos (Dionf­­­szosz) a szőlőt parányi növényként találta meg. Legelőször madárcsont­ba, majd oroszláncsomba és végül szamárcsontbe rejtette. Ezzel a kép­letes történettel igyekeztek visszaad­ni a bor élvezete során fellépő lelki és testi állapotokat.­­A madárcsont a bor kezdeti, élénkítő hatását szem­lélteti. Az ember kevés bortól víg, kacag és gondolatai ágról ágra röp­ködnek, mint a madár. Majd később a bortól felhevülve veszekedő, hős­ködő és bátor lesz, mint az oroszlán. Végül aztán — amikor elázik — meg­hittül és otromba lesz, mint a sza­már. Epiktetes szerint a szőlőtőkén há­romféle vessző van: az egyik adja a jókedvet, a vidámságot, a dalt; a má­sodik a mámort, a kábulatot; a har­madik a kicsapongást, a kapcásko­­dást. Aristoteles egy nagy ünnepi lako­ma után így rótta meg tanítványát Nagy Sándor makedóniai királyt (uralkodott i. e. 338—323), mert a kelleténél több bort fogyasztott: az első pohár bor az egészségé, a má­sodik a jókedvé, a harmadik a­­ szo­­morkodásé, a negyedik a gyalázaté volt. Állítólag az első heidelbergi nagy hordón egy éjjeli bagoly, egy majom és egy oroszlán volt kifaragva. A ba­goly az tvő ember éjszakázását, haj­nalig tartó mulatozását jelképezte; a majom a gondtalan vígság képmása volt; az oroszlán pedig az ittas em­ber gorombaságát, kötekedését szem­léltette. NÉGYFÉLE HATÁS A nürnbergi Hans Sachs 16. szá­zadi költő szintén megemlékezett a bor különféle hatásairól. A bor négy sajátossága etető versében azt írta: „Ha a szangvieikus ember túl sokat iszik megszedd,­ mint a bárány, a kolerikus természetű durva, veszeke­dős lesz mint a medve; a flegmati­kus ember sertéstermészetűvé válik a sok bőrtől; a melankolikus lelkű pe­dig fantasztikus bolondságokat művel mint a majom.“ A franciák is különféle tréfás elne­vezést adnak a bornak, aszerint, hogy milyen hatással van a fogyasztójára. Például: Vín d'ane (szamárbor, elbu­tít, elaltat), Vin de lion (oroszlán­bor, hősködővá, mellveregetővé tesz), Vin de renard (rókabor, verekedő, hepciáskodó viselkedést vált ki), Vin de singe (majombor, hóbortossá, bo­­hóckodóvá alakít), Vin de porc fma­lacbor, bővebb magyarázat fölösle­ges). A Rajna-menti Breisach városkának (egyébként itt van ma Európa legna­­gyobb szövetkezeti borászati üzeme) egyik fogadója talán a következő megszívlelendő tanulságú versike ol­vasható: A borban mindent könnyen, gyorsan megtalálsz, a jókedvet, a vi­dámságot, a dalt, a szerelmet, csak egy van a legjobban elrejtve benne: a mértéki ÁLDÁSOS ITAL A mértékletesség a fő elv volt min­den korban és minden népnél, mert akkor a bor üdvös, áldásos, egészsé­ges ital. Már Dá­vid király is meg­írta a 104. zsoltár­ban, hogy a bor felvidítja az ember szívét. De talán legklasszikusabb Luther mondása: Wer nicht liebt Wein, Weib und Gesang, Der bleibt ein Narr sein Leben lang! {Aki nem szereti a bort, asszonyt és a dalt, / Az egész életén által bolond marad!) (Kertbarát Magazin) (1. d. illusztrációs felvétele) A család kedvencei Egy szép nyári reggel, amikor a nap sugarai egymás után álmosan el­bújtak a nagy hegy mögé, új lakók érkeztek a portára: Rudi, Funi és Csu­tak. Rudinak és Funinak már volt ne­vük, Csutak sebtiben, az új helyen kapta nevét, mivel olyan kicsi volt és olyan sovány, mint egy lemorzsolt kukoricacső. A kiváncsi tekintetek láthatóan zavarták az új lakókat. Szerencsére hamar beesteledett és a hold halvány sugarainál mind a hár­man aludni tértek. A kíváncsi szemek egy ideig még vizsgálgatták az új jövevényeket, majd kis idő múlva el­fogytak. Csak egy picinke, kíváncsi szem­pár csodálta még a késő esti homály­ban is az új lakókat. Szólongatta őket nevükön, csalogatta szépen, szerette volna valamelyiküket megsimogatni. Nem szoktak azok a simogatáshoz. Pár órával ezelőtt még a puszta volt a szállásuk, mező a tanyájuk. Féltek még a feléjük nyújtott apróka ke­zecskétől is. Másnap reggel a napocska korán ébredt. Arany színűre festette a tá­jat. Mire sugarai egy kissé megerő­södtek a tegnap esti szempár már új­ból ott ragyogott a kert sarkában. Kí­váncsian várta a reggeli etetés idejét. Nem sokáig kellett várnia. A há­rom kismalac perceken belül ott so­rakozott a vályú előtt és mohón hab­zsolta a finom meleg moslékot. Igen, a három jövevény nem volt más, mint három vietnami kismalac. Igaz, kettő korára nézve már nem is volt olyan kicsi, csak növésre olyan apróka. Akárhogy el is voltak foglalva az evéssel, fél szemmel, félszegen a kis­lányt és a gazdit figyelték. Pár nap múlva annyira megbátorod­tak, hogy már ügyet sem vetettek a kis kíváncsiskodóra, aki mindennap számtalanszor meglátogatta őket. Fő­leg akkor nem menekültek, ha szép nagy alma is piroslott a kezében. Az ilyen finom falatért még a homloku­kat is meg­hagyták simogatni. Teltek-múltak a napok, a hetek, be­köszöntött az ősz. A kertben kiásták a burgonyát, letörték a kukoricát és kiszedték a répát. Most már bejárást kaptak oda is. Boldogan vették birto­kukba a sok finomságot rejtő terüle­tet. Futkostak, rohangáltak, közbeh nagyokat lakmároztak a frissen kizöl­­dü­lt parajból. Rudi és Csutak. De már csak ketten, Funt ugyanis már csak egyedül jár ki a kertbe. Nem rohangászik, lassan, komótosan jár­­kel fel és alá, a kert egyik szögleté­ből a másikba. Kicsiket vár. Kell neki a nyugalom, a fő puha álom, ezért is kapott külön helyiséget. Az apró, pici szempár az iskolába indulás előtt minden reggel bekukucs­kál az ólba, hogy nem születtek-e már meg a kicsik. Így tesz az iskolá­ból hazajövet is.­Azóta lefekvés előtt minden este megkérdezi: — Apuci, ha felébredek ugye már biztosan lesznek Funinak kicsinyei? Választ nem vár, magára húzza a takarót és boldogan hunyja le parázsként fénylő két szemét. FARKAS OTTÓ гт V ’• ** (A szerző felvétele)' 1988.­­december 30. „...a szorgalom átlendít a nehézségeken“ Ж ságairől növényritka­ Ismert Szádellői-völgy kö­zelében, mintegy nyolcszáz méteres tengerszint feletti magasságban, egy hatalmas hegy lábánál szikla­­élő fiatalember — Dá­­nyi Tibor — egy szép napon elha­tározta, hogy ker­tészkedni fog, Öt­letét már csak azért is sokan megmo­solyogták, mert eb­ben a hargitaihoz hasonló erdővilág­­ban az emberek­nek évszázadokon keresztül csaknem kizárólagosan a fa­vágás, a fuvarozás és a szénégetés je­lentette a megél­hetést. A kevés, se­kély, köves és agyagos termőföld­ben a burgonyán kívül egyéb kultúr­növénynek alig volt valami esélye a bővebb termés­hozamra. Édesapja is fuvarosként ke­reste m­eg a család létfenntartásához szükséges anyagi javakat. Néhány esztendeje kertjük nyaranta olyan, mint a sivatagban zöldellő oázis. Azonban a regényhősnek beillő fiatal­ember ábeli szorgalma „paradicsom­má" szépítette az öreg almáskertet. — Én sem mindjárt a zöldségter­mesztéssel kezdtem — Inditja útjára vallomástételét a fiatal házigazda. — Bennem is munkált az itt élő emberekben megrögzött ősi szokás­rend és hagyománytisztelet. Kezdet­ben — midőn apám a falusi hétköz­napok dologtevésébe beleöregedett — a gyümölcsöskert kivénült fáinak fia­tal oltványokra történő „felváltását“ tartottam a szülői tanításhoz illendő cselekedetnek. Azonban a szili­ei fa­iskolából hozott közel félszáz nemes alany a legnagyobb szakmai figye­lem és gondoskodás ellenére sem hozta meg számunkra a várt örömet. A szakkönyvekből elsajátított és a tapasztalt kertészektől nyert jó ta­náccsal, tudással vettem gondozásba ú­ telepítésű gyümölcsösünket. Megvéd­tem a kártevőktől, elláttam a szüksé­ges tápanyagokkal. Mindhiába. A fák négy-öt év múltán elrákosodtak, majd fokozatosan elhaltak. Tehát az „új­­nemesek“ (főleg az almafák) nem bírták alkalmazkodóképességgel az itteni éghajlati és talajviszonyokat. Az egykori falusi parasztember — aki vadalanyba oltott — ebben is meghaladta az új idők szellemében gyors sikerre törő próbálkozásaimat. A csalódás után tovább olvastam a szakirodalmat, közben a megritkuló fasorok közti feltört talajba — ku­darcért kárpótlandó reménykedéssel — szamócapalántákat ültettem. A Senganával végre sikerélményhez ju­­tottam. Az első szüretelés után el­határoztam, hogy a szamóca „ural­mát“ az egész kertre kiterjesztem. Egy alkalommal Bojnicéről ezer da­rab palántát hoztam. Beszereztem a nélkülözhetetlen szakkönyveket, nö­vényvédő szereket, és néhány talaj­művelő motoros kisgépet, kiépítet­tem egy öntözőberendezést, megvásá­roltam a parlagon heverő szomszédos telket. Feltörtem rajta az ugart, vas­tagon beborítottam humusszal, majd talajmintát vettem, melynek labora­tóriumi elemzése után a termőföldet­­ föltápláltam, és elkezdtem kertész­kedni. A mintegy tízáros szamócapar­­cella felváltására ugyanilyen terü­leten fokhagymát termesztettem. A szamóca értékesítésével nem volt probléma. Ellenben a fokhagymát olyan alacsony áron (kilóját mintegy 16 koronáért) vette át tőlem a rozs­­nyói (Rožňava) Zelenina, hogy né­hány év elteltével termesztését abba kellett hagynom, mert nem volt ki­fizetődő. Ráadásul, az itteni kister­melőkkel való eljárásra jellemző le­kezelő módon, az átvételkor egy al­kalommal áramért nem i­s fizettek, hanem (bár akkor hiánycikknek szá­mított a fokhagyma) úgy mellesleg közölték velem: majd csak akkor ka­pom meg a pénzemet, ha sikerül túl­adniuk rajta. Később meg azzal tor­koltak le, hogy a fele a nyakukon maradt és megrothadt (erről azon­ban nem állt módomban meggyőződ­ni), így csak az általuk értékesíte­tt­ mennyiségért kaptam meg a könyör­­adománynak számító összeget. Sőt, még azzal is ijesztgettek, hogy majd utánanéznek, honnan „szereztem“ a fokhagymát, szerintük ugyanis hegyvidéken nem termelhettem meg a ennyit. A fokhagymakudarc után a karfiol­ra esett a választásom, amelyet azonban csak rendkívüli gondoskodás és védelem mellett lehet három esz­tendőn keresztül (amíg a vetésforgó­ban a szamóca helyére nem kerülhet) ugyanazon a területen termeszteni. Fokozottabban kell tehát gondoskod­ni a talat nyomelemekkel való fel­töltéséről, és a pH-értéke „beállí­tására" is jobban oda kell figyelni. Sajnos a kertészkedésbe fektetett szabadidő és energia nincsen arány­ban a jövedelemmel. Hiszen a csal­lóközi kistermelőkhöz képest a pia­con primőráruval csak két-három he­tes késéssel jelentkezhetem. S olyan­kor bizony már az időeltolódást fi­gyelmen kívül hagyó felvásárlási árak mintegy harminc százalékkal csök­kentek. Amennyiben ehhez még hoz­zászámítom a helyi viszonyokból adó­dó többletmunkát, azt hiszem érthe­tő, hogy senkinek sem „érdemes“ a­ jövedelem-kiegészítés ezen formáját irigyelni. Hogy ennek ellenére még­is miért csináljuk? Azért, mert ahol élünk nem igen található másféle mellékkereseti lehetőség. Itt mindig nagyobb árat kellett fizetni a meg­élhetésért, és keményebben kellett küzdeni a boldogulásért. Számunkra ez nem teher, mert a szorgalom át­lendít a nehézségeken. A kerti munkán kívül rajongok az élő természetért is. Azért az élővilá­gért, amelynek véleményem szerint a méhtársadalom az egyik legcsodá­latosabb része. Róluk azért teszek em­lítést, mert a szakkönyvek jóvoltából, kedvem támadt a velük való ismer­kedésre, A kapcsolatfelvételre“ is. Vá­sároltam is belőlük két családot, amely már hat kaptárnyira szaporo­dott. Számomra a méhészkedés, a kertészkedéshez képest, úri munká­nak számít. Most itt a tél, s mivel ilyentájt sem szeretek unatkozni, juhákat is tartok. A „húsvéti bárány“ nagyon ke­lendő, no meg a gyapjút is jó áron lehet értékesíteni. Eddig szólt a vallomás. Tibor gyer­mekkorában erdésznek készült, most villanyszerelő egy üzemben, de ezen­kívül még sokféle dologhoz ért. Be­csületes, szorgalmas életvitelével, ké­nyelmes, kellemes otthont teremtett az alig másfélszáz lelket számláló Kiskovácsvágáson (Kováčovo), ahol a szép holnap reményével éldegél fe­lesége, két fia és szülei megbecsülé­sétől övezve. (korcsmáros)

Next