Szabad Hazánkért, 1953 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1953-10-01 / 9. szám
— Nem! Én csak úgy... — vágott a fiú szavába villogó tekintettel — csak divatból, vagy mit tudom én? Vedd tudomásul, én sokkal előbb határoztam el, hogy tanárnő leszek, mint te, hogy katona! Én, amióta az eszemet tudom, tanárnő akarok lenni. Igenis! Nahát! Marika kifakadása olyan kedves, olyan mélyről jövő, gyerekesen hivalkodó volt, hogy János önkénytelenül is elmosolyodott. Megsimogatta, úgy nyugtatta, mint a durcás kislányt. — No, jól van, jól! Ha egyszer úgy érzed, akkor majd csak megoldjuk valahogy. Ha igazán szeretsz, akkor ... akkor megoldjuk. Jó? Mit civakodunk? Úgyis a feleségem leszel előbb, vagy utóbb. Vagy nem? — Dehogynem! — szakadt ki hirtelenében Marikából a beleegyezés. — No látod. Ez a fontos. Tudtam én ezt. Ezért is hoztalak ide. Mielőtt összeházasodunk, be akarlak mutatni a szüleimnek. A lánynak szinte elállt a lélekzete, úgy bámult a fiúra dermedtem — A szüleidnek? Itt? — Helyesebben neked a szüleimet, hogy jobban megértsél. Marika csak csodálkozott rá értetlenül. Tudta, hogy nem élnek János szülei. Mi történt? Mit akar? És fürkészte kissé ijedten. De a fiú tekintete cseppet sem volt zavaros, inkább komoly, még komolyabb, mint máskor és nagyon ünnepélyes. A hangja is elfogódottan csengett. — Amikor megölték apámat, anyám elvitt a sírjához. Megálltunk a kis földkupac előtt. Anyám, az én drága jó anyám soká állt ott szótlanul. Könnye már nem volt, imádkozni nem szeretett, szavak nem jöttek ajkára, csak hallgatott soká, tán órahosszat. Egyszerre sarkon fordult váratlan, hirtelen, megragadta a karomat és szinte rohanva vonszolt ki a temetőből. Villamosra szálltunk, majd másikra, harmadikra és — ha jól emlékszem — még egyre. Egész úton nem tudtam szavát venni. Azután leszálltunk ott, ahol most mi és idejöttünk. Itt ezen a helyen beszélte el anyám először „eljegyzésük” történetét. Most is hallom, ahogy akkor megszólalt:„Itt volt a mi eljegyzésünk az apáddal, fiam. Itt voltunk mi olyan igazán boldogok, mint soha senki még ezen a világon. Olyannak akarom megőrizni, mint amilyen itt volt akkor és úgy emlékezz rá te is, fiam. Büszke volt, mint a tölgy, kemény, mint az acél, jókedvű, mint a tavasz.” — Azután az ölébe fogta a fejem és mesélni kezdett... EZERKILENCSZÁZHUSZONHATBAN történt egy csodaszép, alkonyba hajló május délután. Kocsis Vica megpakkolt kis kosarával jóval a megbeszélt idő előtt ért a tölgyfához. Ahogy rátalált, rögtön letelepedett a tévében. Jól esett az ülés. Ugyancsak elfáradt, hiszen vagy három órát gyalogolt kerülő utakon, ahogy meghagyta az apja. Kinyújtotta lábait, karjait hátradobva megropogtatta hátát, azután nekidőlt a fának és várt. Egy fűszálat tépett, azt rágicsálta. Kissé izgatott volt. Talán maga sem tudta, hogy az első illegális találkozó miatt, vagy azért, mert Vele fog találkozni, Réz Gáborral. Ült és hallgatta a feje fölött vidámkodó madarakat, a körülötte zümmögő bogarakat és ha levél zörrent, talpra ugrott, felágaskodott, s a bokrok közé fürkészett, majd csalódottan visszaereszkedett a fa tövébe. Vagy tízszer ugrott fel és ugyananynyiszor ült vissza, amikor végre épp ellenkező irányból, mint ahonnan várta, lihegést hallott. FELPATTANT és a fa mögött, a bokrok között megismerte Gábort. — Psz .. psz ... — szólt felé a fogai között és integetett. Gábor egyre hátrafelé pislogva odajött hozzá. Nagy fújtatva megállt mellette és kezet nyújtott. — Csakhogy itt vagy — rebegte Vica, s aggódva figyelte a fiú tekintetét. — Régóta vársz? Gábor most egész szembe fordult vele, felemelte az állát és biztatón rámosolygott. — Szívesen várlak — pirult el Vica és észre sem vette, hogy a fiú tenyerében felejtette arcát. — Nagyot kerültem. — Ülj le! Fáradtnak látszol. Valami baj van? — Semmi, semmi! — és leül. — Azt mondtad, „nagyot kerültem”. Miért? — faggatja Vica, miközben mellé telepedik. — Követett valaki? — Dehogy! — legyint a fiú, majd a fejét rázza, homlokát ráncolja, s miután megcsillapodott lihegése, folytatja magyarázva. — Nem hiszem, hogy követtek volna de jó, ha mindig úgy hisszük. Ha észak felé van dolgom, délnek indulok, keresztül surranok kis utcákon, átjáróházakon, villamosra szállok épp ellenkező irányba. Mikor azután a legjobban robog, leugrom és... — Jaj! — szisszen fel rémülten Vica és anyáskodó szigorral fordul a mosolygó fiúhoz. — Azt ne tedd! A múltkor láttam egy embert... még rágondolni is szörnyűség! ígérd meg, kedves, hogy többet soha! Gábor felnevet. Neveti Vica ijedt tekintetét és nevet benne a boldogság, hogy így aggódik miatta ez a kedves kislány, ez az új elvtárs, ez a nagy szerelme. ölébe vonja hát, kisimítja szemébe hulló rakoncátlan haját, s úgy kérdezi nagy gyönyörködéssel: — Vica-cica! Féltesz? — és megcsókolja. Vica csókra csókkal, kérdésre kérdéssel válaszol. — Még kérded, hogy féltelek? Szeretlek ... és akit szeretünk ... Mondd, gondolsz rám te is sokat? Mert nekem mindig csak te, te ... te ... — Mindig csak rám gondolsz? És hogyan? Szerelemmel? — Jaj! — Vica hirtelen kikapja magát ölelő karjaiból és felugrik. — Mi baj? — és már talpon van Gábor is. A lány tenyerébe fogja fél arcát és úgy csóválja a fejét. — MAJD ELFELEJTETTEM a legfontosabbat! Sütöttem neked krumplispogácsát, mint a mesebeli vándornak — és nagy igyekezettel bontani kezdi kosarát és már kínálja is két marokkal. — Ez a legfontosabb? — Gábor elneveti magát és megkönynyebbülten ereszkedik vissza a földre. — No! Ne keresd magad! — és biztatja szaporán, kínálja kedvesen. — Enni kell! Kell hogy erős legyél, hogy bírjad a fáradtságot! Vegyél csak vegyél, mind neked hoztam — és nagyon is ügyeli, nehogy egy percre is pihenjen a szája, míg egyszer csak megszólal: Gábor! — No? — nyel egyet a fiú. — Kérni szeretnélek valamire. Ígérd meg, hogy megteszed. — Csak nehogy a göncölszekeret kívánd! — és Gábor most már kétezés nélkül tömi magába a pogácsát. — Mikor ettél utoljára? — kérdezi Vica önkéntelen szánakozással. — Nagyon falok? Hát tegnap dél óta... de mi a kívánság? — A kívánság? Szóval te, amikor legutóbb találkoztunk, egy hete ... Milyen hosszú nét volt! Neked is? — Négy nap elszaladt, mert akadt munkám, volt mivel töltsem a napot, de a másik három egy évnek tetszett valóban. Te, Vica! Ha most sem bököd ki, mit kívánsz én ... — Mondom, mondom, hiszen ... de megteszed! Megígérted! — Csak hallhatnám már! — Te azt mondtad akkor, hogy ...20