Szabad Ifjuság, 1954. április-június (5. évfolyam, 77-153. szám)

1954-05-05 / 105. szám

Tarján István: Kora reggel van még, öt óra. Előző napi megbeszélésünk szerint találkozom a tanácstit­kárral. Együtt megyünk majd Tiszabecs határába. És hát ezen a reggelen majd­nem megrokkanok a jobb ke­zemre. Úgy történt, hogy éppen elindultunk, amikor lobogó öröm­mel rohan a tanácsházára egy tagbaszakadt fiatal parasztem­ber, Tóth Bertalannak hívják. — Elvtársak! — süvíti. — Be­jelentem, hogy fiam született az éjszaka, öt kiló-os! Kezelünk, gratulálunk, s mon­dom, majdnem összeroppant a kezem az ifjú apa hatalmas te­nyerében. Hogy micsoda erő — az öröm. (Hej, a múltban, de gond volt az öt-hatholdas pa­raszti házban: a gyerek.) Valahol kelepel a gólya, a tanácsház kerítése mellett rü­gyeznek az orgonabokrok, s Ti­szabecs legifjabb polgára, a kis Tóth Berci bizonyára édesen al­szik a kismama mellett. Oly szép az élet. Ez a tavasz ... Nem is tudom, hogyan jutottunk ki a Fülöp-tagra. De már itt is vagyunk. Amire nem számítottam, de a titkár sem,­­ nem egyedül. A falu határának csak ezen a részén huszonketten vannak még raj­tunk kívül. Dolgozó parasztok. Vetik a napraforgót, a cukor­répát. Kora virradattól, hogy mi­előbb megindulhasson a földbe került magban is — az élet. Az előző esti DISZ-gyűlésről sok ismerős arcot fedezek fel a ve­tőgépek, mögött, de nem áll­nak meg, csak intenek a fiúk, lányok, hogy — a költő szavá­val élve — „még mi várja" őket, ■ ,/■ Barátkozom hát a földdel. S a vetőmag ágya arról ,,beszél”, hogy ilyen Lelkiismeretesen talán sohasem készítették még el. A barázdákat mindenütt úgy húz­ták meg, hogy az itteni bő csa­padék, talajvíz ne mossa ki a magot, hanem lefolyhasson a táb­lák, utak melletti árokba. Az árkokat evégett ki is tisztogat­ták. Mennünk kell azonban tovább, mert a tanácstitkár elvtársat várja a nyolc órakor kezdődő hivatal (reggeli határszemlél a ráadás!), én pedig kiváncsi va­gyok a Rákóczi tsz diszistáira. Mert beszélik róluk, hogy való­­ k Rákóczi tsz diszistái­ ságos ördögök. Ég kezükben a munka. Valami igazság van is ebben az elnevezésben, mert a tsz-nek a falu szélén épült hatalmas is­tállóépületei mögött már az első percekben egy diszista miatt­­majdnem a „pokol tornácára” kerül a lelkem. Hiába, testi ép­ségem megrontása jegyében in­dult a nap, miért folytatódna máskép. Szóval, ahogy ácsorgók a lóistálló sarkán, olyan hirte­­­­len robogás­sal fordul­ vontatójá­val a trágyatelepre Fazekas Pál diszista, hogy kis híja, s a ke­rekek alá kerülök. De csak ne­vet a fiú, mosolyognak az idő­sebbek is: nem kell félni, páncé­los katona volt még az ősszel a Pali, mestere a kormánykerék­nek. Most a kölesei gépállomás­tól dolgozik itt, de hogy. Hatan rakják hatalmas kocsiját, de ő is vitázza a trágyát, s bírr.. . már robog is a szállítmány a cu­korrépaföldre. Menjünk utána. Kendő lobog, pajkos ez az áprilisi szellő, leánykacagás versenyez a pa­­csírtaszóval, de hogy Szatmári Irmával, Gerzsenyi Erzsivel, Peth­es Margittal, Farkas Emmá­val, Kondror Hanával nehéz ver­senyeznie Bornemissza Pistának, meg Őri Gézának, annak csak ők a megmondhatói. — Sietni kell, jön a traktor, aztán a vetőgép — diktálják az iramot a lányok. — De hol a DISZ-titkár? — morfondírozom magamban. — Ejha, bizonyára csak szónokolni tud, hogy így, vagy úgy a ta­vaszi munka, ő pedig valahol meghúzódik, s töri a fejét, mi­lyen­­ szép szavakat mondjon majd a legközelebbi gyűlésen. Feltevésem miatt hamarosan elszégyelem magam. — Balogh Janit keresi az elv-­ társ? — szólít meg egy idősebb, tsz-tag. — Ott szánt, avval a két pejkóval. S valóban, a szőke, göndörha­jú Balogh János nagy komolyan fogja az ekeszarvát, mögötte barázdákba teregetve csillog a föld. Szerződéses hagyma és magrépa kerül nemsokára belé. DISZ-titkár az ekeszarvával. Van ebben valami jelképes, szép, jelképes, mert a szántás munká­jától függ a jövő — a DISZ- titkár példamutatásától nem kis részben függ a fiatalok helyt­állása. Szép — mert... ehhez viszont már festő kellene, hogy két jóltáplált ló mögött egy nyúlánk, majdnem lányos tekin­tetű, termetű fiatal fiút megörö­kítsen a vásznán. Egy fiatalem­bert, akinek a szeme nemcsak a garázdán, hanem az odább trágyát leregető társakon is. Meg mögötte, a gyümölcsös 130 almafáját nyeső, tisztogató Pet­h­es Lacin. Horváth Erzsin. Kon­dor Lenkén. — Balogh elvtárs teljesíti a normát? — kíváncsiskodom, s úgy vélem, egy ilyen fiatal fiú­tól bizonyára nem kívánnak annyit a tsz-ben, mint az időseb­bektől — Én? — mosolyog. — Már­ciusban 25 munkaegység volt a tervem, 32-t szereztem. Most meg ... mennyit is szántottam Jani bácsit — kérdezi az arra­­jövő brigadérost. Az meg bele­lapoz a noteszébe. „2115 négy­­szögöl” — ez áll benne. — No, hát tegnap kezdtem, ma estig kétezer négyszögölet kellene elvégeznem. Addig még messzi az idő, s már száztizenöt négyszögöllel megfejeltem a ter­vet. Éppen ekkor harangoznak de­let. Búcsúzunk Arra gondolok, hogy 1949-ben még puszta tér­ség volt itt, a falu „pástján”. S ma? Egy hosszú lóistálló, sertés­hizlalda, két hatalmas juhho­­dályt és már csak a tetejét hiá­nyoló, most épülő 60 férőhelyes tehénistálló emelkedik rajta. Négy és fél éve néhány ember két rossz ökörrel elhatározta, hogy közösben gazdálkodik, s ma kö­zel ezer birkája, 36 tehene, 35 lova, csikója, 150 sertése van 104 tagnak a csaknem ezer hold földhöz. Volt itt fejlődés eddig is, de a fiatalok lendületét látva köny­­etja elképzelni: mi lesz itt né­hány esztendő múlva? A mesék ördöge nem tud olyan „csudát" művelni, amilyet a Rákóczi tsz 24 főnyi ifjúsága. Igaz, hogy ők nem is ördö­gök ,­­ hanem diszisták. Az el­ső tiszamenti falu közösségben dolgozó fiataljai, akikre akkor is büszke érzéssel gondol majd az ember, ha már messzebb, fe­­jebb lesz tőlük a Tisza mentén. A folyó sodrása lesz az emlé­keztető. Az ország első műkedvelő színháza A Rózsa Ferenc Kultúrott­hon gyönyörűen berendezett, korszerű színházterme már külsőségeivel is azt a megbe­csülést és fokozott támogatást mutatja, amelyben műkedvelő színjátszóinknak egyre na­gyobb részük van. Ebben a helyiségben kezdte meg műkö­dését az „Építők Színpada’’, amely nem alkalomszerűen juttatja ilyen nagyszerű lehe­tőségekhez, legjobb építőipari színjátszóinkat, hanem mint az ország első állandó jellegű műkedvelő színpada, folyama­tosan biztosítja számukra a nagyobb nyilvánosságot. Az első előadás megmutatta, hogy az építőipar műked­velő színjátszói meg is érdem­lik ezt a gondoskodást. Sztá­rok­ nélküli, jól összetanult színjátszó együtteseket láthat­tunk ezen az estén. A Rózsa Ferenc Kultúrotthon ,,Odry Ár­pád" színjátszó együttese Kis­faludy Károly „A kísértet” cí­mű költői elbeszéléséből Ambrózy Ágoston által írt egyfelvonásos vígjátékot mu­tatott be. A mulatságos törté­net s nem utolsó sorban a jól­­pergő előadás sokszor megne­vettette a közönséget. Az Épí­tők Sztanyiszlavszkij Stúdiója különösen jó előadással lepte meg a nézőket. Karinthy Fri­gyes „Visszakérem az iskola­pénzt” című szatírájában ki­váló színészi teljesítményt nyújtott a régi iskola rossz ta- Úttípusainak megelevenítésé­­re! Nagy Gyula, Jász Sándor, Babusek József, Vajda Endre és Kraszer Leó. A rendező, Ta­tár Eszter nagyszerű munkát végzett mind a szereplők beál­lításával, mind az egyes szí­nészi alakítások kidolgozásá­ban. A Kőbányai Téglagyár operettegyüttese Lukovszkij „Két kapitány” című egyfelvo­­násos operettjének előadásával sok derűs percet szerzett a hallgatóságnak. A főszereplő — és egyben rendező — Zom­­­bori Bélának és a Zajkát ala­kító Nagy Erzsébetnek hangja is van az operettszerepléshez, Hoffmann Géza sajátos ,egyéni humora pedig kitűnően illett a volt tengerész üdülőigazgató hálás szerepéhez. A közönség­­ igazi pesti közönség volt abban is, hogy sokan és sokat késtek, abban is, hogy hálás tapssal jutalmaz­ta a produkciókat. A szerve­zés körül sem volt minden rendben. Ezek azonban csak átmeneti — igaz, hogy sürgős megoldást követelő — zavarok. Senki sem vitathatja, hogy Budapest színházi élete új színnel gazdagodott az ..Épí­tők Színpada’ létrejöttével. K. L. így történt, hogy néhány hónap múlva meg­szökött az intézetből és magával vitte az ott kapott felszerelést. Terv nélkül, céltalanul kóborolt az ország­ban, gyalog, vonaton, kocsin. Várótermekben aludt, ha éhes volt , lopott, vagányok, csibé­szek közé keveredett. Számos lopás terheli a lelkét. Pedig alapjában véve nem rossz fiú. Szeret dolgozni, tanulni is akarna, csak ne olyan nehéz dolgokkal kínozzák egyszerre ... Nehéz dolga van a bíróságnak. Ez a fiú első­sorban nem maga felelős elhibázott sorsáért. A felelős: a múlt menhelyi nevelése, amelynek sze­rencsétlen áldozataival még ma is nap mint nap találkozunk. Most kell az elmulasztott nevelést kipótolni. Javítónevelés kiszabását kéri az ügyész, s a bíróság el is fogadja az indítványt. Kihirdetik az ítéletet.­A javítónevelés legrövi­debb tartama egy év. Az elítélt — Barna László — nem fellebbez. Megnyugszik az ítéletben. Megnyílik előtte az új élet útja... ★ Gyurka egész éjszaka nem tudott elaludni. A november 16-i dátum, a tárgyalás napja úgy lebegett előtte, mint a szakadék, amelyet alig­­alig takarnak el a borús szürke fellegek. Ha egy-egy pillanatra erőt vett rajta a fáradtság és szemei lecsukódtak, úgy érezte, hogy zuhan, zuhan egyre mélyebbre. Ilyenkor ijedten kiál­tott, igyekezett megkapaszkodni és­­ felébredt. Nagyon furdalta a lelkiismeret. Szörnyű szé­gyent hozott az úttörő nyakkendőre. Mi történik délelőtt? —- egyre, megállás nél­kül ez zúgott, zakatolt a fejében. Börtönbe kerül vagy talán javítóintézetbe? Mindegy, bármi legyen is, egyet szilárdan eltökélt magában: csak az igazat fogja mondani. Nem hazudik, nem szépít semmit. De mit fognak mondani a bírók — ötlött fel gondolatában újra és csak egy vágy töltötte el, minél előbb túllenni a tárgyaláson. A szomszéd szobából zaj hallatszott. Úgy lát­­szik, anyja sem tud elaludni. Alig hajnalodott, kiugrott az ágyból. Halkan, hogy testvéreit te­ ne keltse, megmosdott, felöl­tözött. Azután olvasni próbált, hogy valamivel eltöltse az időt reggelig. De egyetlen szó, egyet­len betű nem hatolt át az agyán. — Ha megkérdezik hogy mit akarok tenni, azt fogom mondani, hogy vigyenek el hazulról — jutott eszébe. Nem akarok itt maradni. Ta­nulni akarok, esztergályos akarok lenni... Az idézés csak 11 órára szólt­, de Gyurka any­jával együtt már kilenc órakor ott szorongott a tárgyalóterem előszobájában. Kínos lassúsággal telt az idő. De egyszercsak elérkezett a 11 óra. Kinyílt a terem ajtaja és kiszólt valaki: — A Pető György ügyében megidézettek jöj­jenek be. Gyurka, anyjával a terembe sietett. Megállt hátul és körülnézett. Az az asszony, ott elöl, az emelvény közepén a bíró lehet, mellette vannak az ülnökök — így magyarázták. Annál a bal­oldali asztalnál pedig az ügyész ül. Nem is látszanak olyan ijesztő embereknek. Kezdődik a tárgyalás. — A Fiatalkorúak Bírósága tárgyalni fogja a fiatalkorú Pető György bűnügyét, akit az ügyész­ség többrendbeli, magánosok sérelmére elköve­tett lopással vádol — szól az elnök és számba­­veszi a megidézetteket. Mindenki jelen van. Hátul egész sort töltenek meg a károsultak. Gyurka most kerül először szemtől-szembe azok­kal, akiket Jolán biztatására meglopott. — Állj ide, Gyurka — szól most barátian a bíró elvtársnő. Megkérdezi a fiútól személyi adatait, aztán az asztalról felemel egy papírlapot. —­ Felolvasom az ügyészség vádiratát. „Pető György 13 éves budapesti lakost, az ál­talános iskola VII. osztályos tanulóját tizennég­y­­rendbeli, magánosok sérelmére elkövetett lopás­sal vádolom az alábbi tényállás alapján ... És Gyurka lehorgasztott fejjel hallgatja bű­nei hosszú listáját. Igen, a vádirat felsorolt pon­tosan mindent. Mindezt elkövette. ... Vádlott ezzel a cselekményével megvalósí­totta a BHÖ 422. szakaszában foglalt bűncse­lekményt.” — Megértetted a vádat? — kérdezi az elnök. — Igen — szól halkan. — Bűnösnek érzed magad? — Bűnösnek... mondja ki a szót, amely olyan nehéz, mintha mázsás kövekkel tenne megtöltve. — Nézz rám, Gyurka. A tanácselnök alacsony asszony, hátrafésült hajjal, kissé fáradt arcvonásokkal, de eleven, kutató szempárral. Ő előtte nem kell remegni — érzi. Gyurka felnéz rá. — Te egy évig a Ságvári-intézetben nevel­kedtél. Jó volt ott? — Nagyon ... — És tanultál arról is, hogy ki volt Ságvári Endre elvtárs? — Igen. A magyar nép egyik vértanúja, aki meghalt miértünk. — Jól van, Gyurka. Hát azt tudod-e, hogy Ságvári elvtárs is állott a bíróság előtt? ... Gyurka még mélyebbre horgasztja fejét. — Tudom — mondja kis gondolkozás után... — Csakhogy ő nem ilyen cselekményekért ke­rült bíróság elé. — Ságvári elvtárs nagyon szerette az ifjúságot. És azért küzdött, azért került börtönbe, azért is halt meg, hogy az ilyen kisfiúknak, mint te vagy, boldog és gondtalan legyen az életük. Így vagy méltó Ságvári elvtárshoz? Gyurka hallgat, csak a szeme mutatja, hogy szívéig hatolt minden szó. A tanácselnöknő szavait sohasem fogja elfe­lejteni. Ahogy a sebészorvos kése lehántja a beteg szöveteket a megtámadott testrészről, úgy operálja le ő is a lélekre ülepedett bűncselek­mények szennyes rétegeit. Azután az úttörőbecsületről esik szó. — Ugye úttörő voltál. Gyurka. — Igen. — Emlékszel még az úttörő fogadalomra? És arra a percre is, amikor nyakadba kötötték a vö­rös nyakkendőt, zászlónk jelképét, így tartottad meg fogadalmad? — Mit szóltak pajtásaid, amikor tudomást sze­reztek cselekményeidről? — Kizárlak a csapatból — feleli nagy-nagy szomorúsággal a hangjában Gyurka. (Folytatjuk.) Bányász Rezső­­(8) BWESonen/ /esz bűnöző Koszorúzási ünnepség Jókai Mór sírjánál Jókai Mór halálának 50. évfor­dulója alkalmából, kedden dél­előtt megkoszorúzták az író síremlékét a Kerepesi-temetőben. A népművelési minisztérium ne­vében Mihályfi Ernő miniszter­­helyettes, a Magyar Írók Szö­vetsége nevében Veres Péter Kossuth-díjas író, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége nevében Várhegyi György, a DISZ köz­ponti vezetőségének titkára, a Budapesti Városi Tanács nevé­ben Pesta László, a végrehajtó bizottság elnökhelyettese, a Ma­gyar Irodalomtörténeti Társaság nevében Baráti Dezső egyetemi tanár, a társaság alelnöke he­­lyezett el koszorút, majd a bu­­dapesti ifjúság képviselői helyez­ték el virágaikat a nagy író sírján. A szabadsághegyi Jókai-szob­­rot kedden délben a Magyar Írók Szövetsége, a DISZ, a Ma­gyar Irodalomtörténeti Társaság, a Társadalom és Természettudo­mányi Ismeretterjesztő Társulat, a XII. kerületi pártbizottság és tanács képviselői, továbbá a ke­rület úttörői koszorúzták meg. Ismeretlen Jókai-írások jelennek meg Ebben az évben jelenik meg Jókai Mór ,,írói arcképek” című kötete, amely Jókai írói vallomá­sait, írótársairól szóló cikkeit és az irodalmi élet jelenségeire vonatkozó legfontosabb írásait foglalja egybe. Jórészük mosta­náig ismeretlenül feküdt régi hírlapok és folyóiratok hasábjain. Igen érdekes feljegyzéseket ol­vashatunk Csokonai és Katona József munkásságáról, s a nagy író kortársainak egész soráról. A Petőfiről szóló emlékezések — amelyek gyűjteménye külön kö­tetet tenne ki — legjelentősebb írásait közli ez a könyv. Rend­kívül tanulságosak Jókai írásai, cikkei, emlékezései a XIX. szá­zad irodalmi életének jelenségei­ről, a cenzúra kártevéseiről, az akkori magyar írók mostoha sor­sáról, küzdelmeiről, a könyvki­adás problémáiról. Az „írói arcképek”, amely összeállítójának, Bisztray Gyu­lának bevezető tanulmányával jelenik meg, jelentős mértékben járul hozzá Jókai további nép­szerűsítéséhez. A múzeumban Somogyország gazdag történetét, festői népviseleteit mutatja be a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum. Képünkön: Kiss Béla és Simiglai Pál, a Táncsics-gimnázium tanulói a múzeumban a XVII. századbeli kalapos céhmester műhelycégérét nézik. (Magyar Fotó : Mező Sándor felvétele)

Next