Szabad Ifjuság, 1954. április-június (5. évfolyam, 77-153. szám)

1954-05-04 / 104. szám

A MESEMONDÁS MŰVÉSZE JÓKAI, A NEVELŐ ! A Jókai-vita eldőlt. Ha voltak is esztendők, amikor a bizonyta­lanság vagy a meg nem értés háttérbe igyekezett szorítani a legnagyobb magyar romantikust­, ezek az esztendők lezárultak. Most, halála napjának fél­százados fordulóján egész nem­zete ünnepli a halba­­zzásza­tatlan írót és velünk együtt ünnepel a föld­kerekség minden köny­vet kedvelő, előrenéző, emberségesebb jöven­dőt kívánó olvasója. Jókai a mi büszkesé­günk, de alkotása ugyanakkor az egész emberiségé is, mint ahogy minden láng­elme egyszerre nem­zete legsajátosabb sa­játja és az emberiség közös értéke. Nincs az a magyar prózaíró, aki akár itthoni népszerű­ségben, akár világ­­hírességben mérkőzhet­nek vele. A magyar szép­próza nagy hár­masának másik két tagja — Mikszáth és Móricz — olykor talán­­­ felül is múlja Jókait az ábrázolás mély­­g­ségében, a tükröz­­tetett világ valóságában, a hirdetett igék következetességé­ben, de senki sem múlhatja fe­lül színben, csillogásban, a leg­szentebb eszmék iránti hevítés­ben és az irodalmi gyönyörkel­tés művészetében. Könyvtáraink tanúsítják szerte az országban, hogy az olvasók szívében és a kölcsönzések statisztikájában­­ vezet. Ugyanakkor idegen fordí­tásainak a száma összehason­líthatatlanul nagyobb, mint bárki másé, aki valaha is magyar nyelven írt. Nincs az az európai nyelv, amelyre legalább két kö­tet Jókai-mű ne volna lefordítva, de nem egy nyelvre a Jókai­­életmű nagyobbik fele. Összes fordításainak száma meghaladja a kétszáz kötetet. Mi volt az oka annak, hogy a felszabadulás után mégis jó­­néhány esztendeig egyesek ide­genkedtek Jókaitól, hogy kultúr­politikánk csak kerülő úton ju­tott végre el hozzá? Közreját­szott ebben a Jókaitól idegen­kedő kritika öröksége. Ez a kri­tika pedig különböző meggondo­lások alapján utasíotta el Jó­kait. Gyulainak és körének pél­dául azért nem kellett Jókai, mert úgyszólván minden regé­nyében a szabadságharc vagy a régebbi függetlenségi mozgal­mak emléke kísértett és Gyulaiék nem állottak negyvennyolc olda­lán. A másik fajta bírálat, Pé­terivé, a kifinomult polgári ízlés nevében emelte fel szavát Jókai áradó mesélő kedv­e ellen. Ámde nemcsak a téves kritikai hagyo­mány tette bizonytalanná Jókai megítélését. Voltak egyesek, aki­ket visszariasztott Jókai olykori politikai bizonytalansága: volt, aki Petőfi politikai mértékével mérte Petőfi minden kortársát, s aki nem ütötte meg ezt a mér­cét, azt egyszerűen kirekesztette volna az irodalmi emlékezetből. De vájjon mérhetjük a következe­tesen forradalmi demokrata Petőfi mértékegységével a liberális Jó­kait? Mindazok pedig, akik centi­méterező gondosággal vizsgál­ták a nagy író politikai maga­tartásának minden egyes mozza­natát, furcsa módon nem a hala­d­ást szolgáló esztendőkre ve­tették tekintetüket, hanem a meg­­tántorodás másodperceire. Nem az építő ifjú- és férfikorra, ha­nem az ellankadt, aggastyán időre. Pedig mit számít minden bizonytalanság ahhoz képest, hogy ifjúkorában ő volt a már­ciusi forradalom egyik vezér­alakja, hogy férfikorában ő volt a nemzeti önbizalom és a jövőbe vetett hit legfőbb szószólója, hogy írásainak legnagyobb ré­szében ő tartotta fenn leghatéko­nyabban 1848 és Petőfi emlékét, és végül, de nem utolsósorban, hogy egész életművével ő adta a hazafias nevelés mindmáig egyik legfontosabb eszközét? Az ifjúságnak egykor is ked­vence volt, ma is legkedvesebb olvasmányai közé tartozik a Jókai-könyv. És ez éppen azért olyan fontos, mert Jókai, miköz­ben lebilincsel és elgyönyörköd­­tet, hatékonyabb nevelő, mint bárki más. Amikor regényeinek és elbeszéléseinek hatását vizs­gáljuk, elsősorban azt kell szem­­ügyre vennünk, hogy mire nevel, tehát miképpen alakítja, milyen mozgósítja olva­magatartásra saját. Összefoglalóan úgy mondot­tuk, hogy hazafiasságra nevel. Ámde a hazafiasság több elem­ből tevődik össsze. Vegyük sorra ezeket a Jókai-regényekkel kap­csolatban. A legelső, ami szembetűnik, a nemzeti múlt megszerettetése. A Jókai­ ábrázolta történelmi idők sok mindenben eltérnek olykor a valóságtól. Jókai, mint minden romantikus, torzít. Hanem ez a torzítás olyan, hogy ami szere­tetreméltó, az nagyobbá válik, ami esetleg visszariasztó, az el­homályosul. Multábrázolásában a hangsúly a magyar történelem szépségén és lelkesítő voltán van. Túl ezen, történelmi regé­nyei hosszú során keresztül meg­győző erővel bizonyítja, hogy voltak válságos időszakok, de a nemzet mindig egészséggel túl­lábalt rajtuk. Jókai multábrázo­­lásából az olvasó mindig erőt merített, hogy felvegye harcát a történelem adta nehézségekkel. A hazafias nevelés második mozzanata Jókainál a tájábrázo­­lá­s­ Nincs hazaszeretet a hazai tájak szeretete nélkül, itt ezen a téren Jókai versenytárs nélkül áll, jobb és lelkesítőbb tájleíró nincs az egész magyar iroda­lomban, de a világirodalomban is kevés párja akad. Ki ne em­lékeznék, ha olvasta egyszer, a téli Balaton képére „Az arany­­ember’’-ben, vagy a Hortobágy leírására a „Sárga rózsá”-ban? De szinte az egész Magyaror­­szág megjelenik a 110 kötetnyi óriási életműben. És ezek a le­írások a szeretet indulatát kel­tik fel az otthon, a haza vidékei iránt. A harmadik igen fontos moz­zanat 1848 és Petőfi emléke. Ha későbbi éveiben a napi politiká­ban olykor eltévedt is, a mérce 48 és Petőfi volt számára. Azt pedig a felszabadulás óta job­ban tudjuk, mint elődeink, hogy a nemzeti szabadság egyetlen lehetséges útja az volt, amelyet 1848-ban Petőfiék kijelöltek. Ezt folytatni csak a mi nemzedékünk tudta, de közben Jókai szünte­lenül arra figyelmeztetett, arra nevelt és ma is arra figyelmeztet minket, hogy ezt az utat kell jár­nunk. Jókai hazafiságának semmi köze sincs a gyűlölködő nacio­nalizmushoz. A hazafias jelsza­vakkal mások ellen uszító so­vinizmus emberöltőiből Jókai erőt ad, nálunk megtorpanás nélkül állt ki min­den nép szabadságmozgalma mellett. Tudta, hogy magyar szabadság és világszabadság elválaszthatatlan egymástól Ugyanúgy szívügye volt a ro­mán paraszt (Szegény gazda­gok), mint az orosz forradal­om ■ a­már (Szabadság a hó : 5' alatt), vagy mondjuk a délamerikai szabad­ságharcos (Bolivár) képzelete bekalandoz­ta a világ minden tá­ját és harcos szeretet­tel állt a boldogabb jövőért, az emberhez méltó életért küzdők oldalára. Itt van pél­dául a „Szabadság a hó alatt”, a dekabris­ták regénye. Ennek az adatai sem hiteles tük­rei a történelemnek, romantikusan torzított az egész, mégis alkal­mas arra, hogy az ol­vasók megszeressék a dekabristákat és szí­vükbe zárják Puskint. Nem szabad elfe­ledkezni a hazafias nevelés terén Jókai tör­hetetlen optimizmusá­ról. A pesszimizmus gyengít, az optimizmus A múlt században mi­­,realizmus” címen a keserves valóság tudomásulvéte­lét és a rosszba való beletörő­dést hirdették. Jókai ezekkel szemben a szebb jövő hitével, a nép erejébe vetett meggyőző­déssel, a nemzet eljövendő sza­badságának bizonyosságával vet­te fel­­a küzdelmet. Nem volt realista a szó szoros értelmében, de többet mutatott meg a való­ság derűjéből, mint azok, akik kisajátítva a realizmus jelszavát, le akarták beszélni a küzdelem­ről a nemzetet. Végül ne feledkezzünk meg a természettudomány korlátlan fej­lődésébe vetett hitéről. Ez is hoz­zátartozik derűvel teljes hazafi­­ságához Tudta, hogy a termé­szettudomány és a technika fej­lődése az emberiség boldogsá­gának felemelkedését hozza­ ma­gával, tudta tehát, hogy nemze­tének tudományra van szüksé­ge. Legeszményibb hőse, Be­­rend Iván, akiben kora magyar emberének legjobb tulajdonsá­gait akarta összesűríteni a ter­mészettudós. Ha már most áttekintjük eze­ket a röviden összefoglalt ele­meket, meg kell állapítanunk, hogy azoknak az eszméknek, amelyeket ma ifjúságunkban erősíteni akarunk, a legnagyobb része meggyőző erővel árad Jó­kai írásaiból. Mi tudjuk azt, hogy nem lehet jó szocialista, aki nem igazi hazafi. Mi tudjuk azt, hogy nem lehet jó szocialis­ta, aki nem szereti népét és nem szereti az egész dolgozó, küzdő emberiséget é Ms tudjuk azt, hogy nincs harc a szocializmusért op­timizmus nélkül. És tudjuk azt is, hogy harcunk elválaszthatat­lanul összefügg a tudomány vég­telen fejlődésébe vetett hittel. Van-e hát jobb társunk a ne­velésben, mint Jókai? Az 50. évfordulón álljunk a könyvespolc elé, mérjük fel óriási életművét. Olvassuk és olvastassuk. Nekünk segít Jókai. Hegedűs Géza K­MilLr — Uraim! Jöjjenek elő a va­salóból! Most látjuk a napot feljönni. A festő rohant a szerszámai­val s hozzákuporodott a vázo­láshoz, de aztán egészen két­ségbe esett. — Abszurdum ez! Micsoda hangulati Ez a viv­aszin köd a látóhatáron, a föld sötétkék, a köd felett az ég narancssárga, egy hosszúkás felhővonal a bar­nás köd felett rózsaszínben ra­gyog. — Milyen bíborfényű gló­ria jelenti a nap jövetelét! Izzó lázhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő piramist Semmi fénye nincsen, olyan, mint a tüzes vas. Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék, uraim! 4 nap ötszegletűvé lesz. Amint feljebb jön, megint olyanná nyúlik, mint egy fekvő tojás Most elkezd alul szürkülni, felül domborulni, olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemű Amor. No most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender. — Nem! Ha én ezt az ötszögletű bajuszos napot lefestem, becsuknak a bo­londok házába. A festő földhöz csapta az ecseljeit — Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, ami valóság­gal megvan, és mégis lehetet­len! Ez nem igaz. A doktor kezdte magyarázgat­ni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, amit a délibábnál látunk: a különböző átsürt légrétegek sugártörése. — Azért mégis tehetetlen! Nem hiszem, mivel lát­tani! Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az ed­digi képe csak a légkör sugár törte káprázat volt, mikor az igazi orcája szétárasztja suga­rait, abba halandó szeme bete nem néz többet büntetlenül. S akkor az eddig rózsaszínben pompázó égbolt egyszerre arannyá változik s a látóhatár összemosódik az ég aljával. S erre az első napkivillanás­­ra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor: a másfélezer­nyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika meg­rázza nyakán­ az öblös kolompot , annak hangjára fölzendü­l a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni — Nagyszerül Istenis — kiabál a művész elragadtatással. — Ez talán a wagneri kardal! Oboék, waldhornok, bombardonok verse­nyei Micsoda uverluial Milyen felvonulás! Ez egy finale a Diölferdümmerungból! — Az ám. — magyarázza ne­ki Sajgató uram. — Most men­nek a csordakáthoz. Minden te­hén hívogat­ja a maga borját: azért bőgnek. Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakáthoz, melynek kámrája maga is ácsremek s a három kankalint mozgásba hoz­va, méri a vizet a nagyitató vá­lyúba. Nehéz egy munka ez s napjában háromszor fordul elő — Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejű géppel végeztet­ni? — kérdi a bécsi úr a száma­dótól — Van ilyen gépünk, téni uram, de a gulyás inkább a sa­ját tenyerét töri, mint, hogy a lovát kínozza a géppöly hajtá­sával. Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az italóvályunál kikeresi azo­kat a teheneket, amelyek Sajgató uram tulajdonát képezik s azok­nak a bor­­áit elhozva, odavezeti a karámhoz A tehén aztán ma­gától megy utána s engedi ma­gát a korlátos kerítés közé ve­zettetni. — Ezek az én marháim, — mondja Sajgaló uram a bé­csi úrnak. — De hát honnan ismeri fel a bojtár, hogy ezernyi szarvas­­marha közül melyik a Sajgaló uramé? — kérdi a lovászmester. — Honnan tudja, hogy melyik az egyik, melyik a másik? A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezőre. — Hát látott már a ténsor két egyforma szarvasmarhát a világon? — Az én szemem előtt ez mind egyforma. — De a gulyás szeme előtt nem az. (Részlet a „Sárga rex­a" című regényből.) Jókai Mór: NAPKELTE A HORTOBÁGYON Jókai halála (Az alábbi írást Jókai egyik kortársa írta. A cikk névtelenül jelent meg ,,Az Est hármaskönyve, 1923” című kötetben.) Május 2-ára a láz ágyba dön­­tötte. Korányi professzor, a­ki megvizsgálta, így szólt: — Tü­dőgyulladás és nyolcvan év, mit mondjak még? Ez a kijelentés futótűzként ter­jedt el a városban és kérdezős­­ködők tömege ostromolta az er­­zsébet körúti ház kapuját. Végre felvirradt az utolsó nap, mely a sorstól neki adatott. május 5. A nagybeteg nehezen várta a nap feljöttét. Olvasni kivánt. Kike­­rest­ette könyvtárából , A lőcsei fehérasszony­-t, amelyet szín­műnek akart átdolgozni. Vidám volt s nagy tervek jártak fejében. De a könyv nemsokára kiesett lankadó kezéből. Később bekérte a tudakozók névjegyzékét, az ér­deklődök látogatójegyeit s gyer­mekes örömmel forgatta lesová­nyodott ujjai között. Rá sem gondolt a halálra, pedig a rém már ott ólálkodott ágya körül. A csendes házban, az órák kilencet vertek. Ő is elvette a magáét az éjjeliszekrényről s pontosan hoz­záigazította a többihez. Pár per­cig hallgatta, hogy jár-e, aztán befordult a fal felé. — Aludni akarok — mondotta halkan és meghalt. Május 9-én temették el a Mú­zeum előcsarnokából, ahonnan tíz év előtt Kossuthot. Nagy te­metés volt, amilyet csak a ma­­gya­rok tudnak rendezni legna­­gyobbjaiknak. A kerepesi temető főútjának közepén egy kis domb támadt, az eltűnt hegycsúcs he­lyében. Az ember elment, de a költő, az író, a művész itt ma­radt népe között, örök halhatat­lanságban. Gondolataiból... .4 költőnek elöl kell menni a nemzeti érzületben. ★ Kem­ tehetek róla, de má' én azokkal tartok, akik azt állítják, hogy a művészetnek iránnyal kell bírni, s azok ellen, akik el­vül állították fel, hogy a ..művé­szet magamagának célja". ★ ,4 szerelem és a tisztelet a nő iránt mindig együtt jár. A költő felelős nemzete balsor­sáért.★ Ostoba piktor az idő. Mentős tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt. ★ Aki az ördöggel kezet szorít, ne restet­je, hogy kormos lesz a tenyere. Ígn­ kevesen tudják, hogy Jókai műfordító, költő és drámaíró is volt. Fiatalkorában szívesen festegetett, sőt arra is gondolt, hogy festő lesz belőle. Később is sokat rajzolt, faszobrot fara­gott, szenvedélyes bot- és porcelángyűjtő volt. Képünkön egyik festménye látható Jókai Mór: Micsoda titkos jelentései vannak az érdemjeleknek, miket a királyok osztogatnak ? F. A. kereszt azt jelenti: — „íme, te is segítet­tél a népek megváltóit keresztre feszíteni, viseld érdemed jelét a nyakadra kötve.” Az aranykulcs: — „hű tömlöctartója voltál a szabadságnak, viseld porkolábi érdemeid diszte­­lél magadon." Az aranylánc: — „engedelmes igavonó mar­hája voltál a te uradnak, legyen megaranyozva a lánc, mellyel nyakadnál fogva zsámolyához vagy kötve." Az aranysarkantyu: — „első voltál ott, ahol futni kellett, legyen mivel sarkantyúznod a lova­dat, ha háborúba mégy.” Az aranygyapjút: — „jámbor birkája voltál a te uradnak, viseld tulajdon bőrödet.” A térdkötő: — „köszönd a harisnyakötőt azon érdemeidnek, miket magadnak az udvari hölgyek körül szereztél.” A tárca végre ilyen formát jelenthet: — „el­loptad a gazdád számára a nemzet pénzét, már most emlékül tartsd meg magadnak a bugyil­­lárist.” (Életképek, 1848 május 18) Egy ismeretlen regényéről A Literatura 1931 júniusi szá­mában Kner Izidor, a híres gyo­mai nyomdavállalkozó „Egy kis visszaemlékezés”-ében ismeret­len, németnyelvű Jókai-regény­ről ad számot, amely állítólag a „Gartenlaube” című, Lipcsében megjelenő, de­­Magyarországon is terjesztett hetilapban látott napvilágot. Az első pillanatban csodálkozva kérdezzük: Jókai­­regény németül? Ha ugyanis ez igaz, akkor bizony a nagy ma­gyar mesemondót le kell fordí­tani a magyarra. Kner az írás születésének kö­rülményeiről is beszél. Eszerint a „Gartenlaubé”-t kitiltották az országból, mert egy cikkében ki­­gúnyolta a magyarokat, akik 1868-ban I. Ferenc Józsefnek ko­ronázási emlékül megvásárolták Gödöllőt a hitelre, mivel a kincstár teljesen üres volt. A szerkesztőség úgy gondolta, hogy ha a Jókait bevonják a lap mun­kájába, akkor a közönség nyo­mására sikerül megváltoztatni a kitiltást. Ezért a szerkesztőség „regénykéziratot kért Jókaitól — írja Kner — és csakhamar meg­indult folytatásokban a „Was sich die Kammerzofen erzählen"*. Óriási feltűnést keltve és szokat­lan sikert aratva. Noszogatták is barátai Jókait, hogy fordítsa le magyarra, de mosolyogva hárí­totta el: — Annyi fáradsággal három új magyar regényt írok. Nem is jelent meg soha nyelvün­kön. Ellenben a „Gartenlaube” folytatta akcióját és a regény utolsó fejezetével egyidejűleg nyilt levelet intézett Jókáihoz. Invitálta Németországba és kérte, hogy dolgozzék kizárólag a „Gartenh­ube"-nak, felajánlva tiszteletdíjként: maga az író ha­tározza meg, hogy mely német fejedelem civillistáját óhajtja év­díjul? Jókai a „A Hon”-ban adta meg rá válaszát, amely szerint: „kis nemzet, szerény jövedelmű lan­tosa, de egész Németországért sem hagyná itt szeretett hazá­ját"­A Literatura cikke nyomán megkezdődött a kutatás és ha igaz, akkor Jókai írásainak ki­apadhatatlan bányájából rövide­sen újabb kincset hozunk fel­színre. lányok” ..Miről ábrándoznak szoba APRÓSÁGOK A NAGY ÍRÓRÓL A nagy író rendkívül kiterjedt levelezést folyta­tott. A többi között levelezett Petőfi Sándorral, Arany Jánossal s kora majd minden magyar író­jával. Alkalmanként levelet váltott például Georg Brandes-szel, a kiváló dán esztétával, Johann Strauss-szal, a nagy zeneszerzővel, Verescsagin híres orosz csataképfestővel, a Párizsban élő Munkácsy Mihállyal, Edouard Sayous francia történettudóssal s még sok világhírességgel. •­ Sok idővel rendelkező emberek kiszámították, hogy Jókai életében több mint százmillió betűt írt le s­ejkik a százkötetes jubileumi kiadásban hetvenmillió betű van. Ezt Jókai korában, amikor még kézi szedéssel szedték a könyveket, egy nyomdász negyven év alatt tudta volna kiszedni és ma is meghaladja egy szakember ötévi nor­máját A teleírt lapok egyetlen példánya olyan hatalmas mennyiséget tesz ki, hogy azzal a Sztálin-utat be lehetne fedni.

Next