Szabad Ifjuság, 1954. október-december (5. évfolyam, 232-309. szám)
1954-10-02 / 233. szám
2 r DISZ-szervezet a pusztában ESTE VAN. Nagy sötétség borítja be a világot, a pusztába csupán a kultúrház ablakából szűrődik ki fény, ahol termelési értekezletre jöttek össze a nagyigmánd-szőkepusztai állami gazdaság dolgozói. Keménykezű, nagy, erős emberek, többségükben a régi cselédek nyomorult sorsával a hátuk mögött és nevetőszemlű fiatalok, akik már a munka ízét is másképpen kóstolták meg. Az ötezerholdas gazdaság rettenes nagy gondjával viaskodnak, vitatkoznak, tervezgetnek. Kevés a munkáskéz, ezen akarnak segíteni valahogy, mert a százhúsz hold krumpli és százhatvan hold cukorrépa nem maradhat a földben. Szőkepusztán már tavaly sem ástak a hó aló semmit, az idén pedig még kevésbbé akarnak. Az emberek nem zavartatják magukat, sokan felszólalnak, sűrűn felhangzik hol a nevetés, hol a taps, aszerint, ki mit mond. Még azt is megemlítik félig tréfásan, hogy jó lenne, ha ide racionalizálnának a hivatalokból vagy százhúsz embert hirtelen. A felszólalók közt azonban fiatal alig akad, a nagy vitában a DISZ-szervezetről nem esik szó, pedig vannak itt fiúk is, lányok is. Az „öregek” tanácskozásának meg is van az eredménye, a vezetőség példája alapján a munkások többségükben vállalják, hogy családonként 400 öl cukorrépát szednek fel — az egyedülállók 200-at — munkaidőn kívül lés versenyre hívják Komárom megye összes állami gazdaságát. Csak éppen DISZ-szervezet nélkül. Hogyan lehetséges ez? Hová tett a DISZ-szervezet? Csak papíron létezik? — A PUSZTÁN csaknem száz patai van, ennek fele állandó munkás — mondja HuttingerFerenc, s DISZ-titkár. — Tehát slán lehetőség ifjúsági szervezet működésére. Emlékszem rá, 1949- től 1951-ig volt is itt olyan DISZ, hogy párját ritkította. A legjobb munkások DISZ-tagok voltak, híres kultúrcsoportjuk működött, szerepeltek, táncoltak, szórakoztak, futballcsapatuk a járás legjobbjai közt volt. Hét fiord földön maguk gazdálkodtak, abból pénzeitek, abból vettek maguknak sportfelszerelést és amire éppen szükségük volt. — Aztán egyszeresük abbamaradt minden. Hogy csönd tett. Olyan nagy, amilyen csak a pusztán tud lenni, amikor az emberek nyugovóra térnek. Mindezt úgy mondja a titkár, mintha ez lenne a világ rendje. Volt, nincs. — Majdnem három évig tartott ez a nagy zsibbadtság, ernyedtség, amikor néhány fiatallal kézbevettük a DISZ ügyét és életrehívtuk a megszűnt szervezetet, 1954 januárjában. — Először nagyon nehezen ment a munka. A régi, tapasztalt fiatalok szétszóródtak, kiöregedtek, a közben felcseperedetteknek pedig szokatlan, idegen volt a rendszeres szervezeti élet. Ő ők a felszabadulás utáni első évek nagy politizáló világábamég nem kóstoltak bele, az iskolát pedig a maga fegyelmével és közösségi életével már régen a hátuk mögött tudták, így hát elölről kellett kezdeni mindent. — Fél év alatt alig jutottunk valamire. Éppencsak tagsági könyvünk volt és néha egy-egy unalmas értekezlet. Végre aztán augusztus 16-án ifjúsági napot rendeztünk. Sikeresen. Ekkor már húszan voltunk és elhatároztuk: most már rendszeres DISZ-életet teremtünk. És ezekben a napokban állunk a nagy próba előtt. A próba első része a krumpli, cukorrépaásás. A DISZ-tagság a termelési értekezleten elhatározott 400, illetve 200 ölön kívül két és fél hold cukorrépa, és két és fél hold krumpli felásását vállalta el, csak ezt éppen nem jelentettük be a termelési értekezleten, mivel úgyis mindenki tud róla. — Vasárnap megyünk ki először a krumplföldre — folytatja. — Ha ezzel készen leszünk, nekilátunk a répának. Az itt keresett pénzt összerakjuk és a DISZ régi hagyományai szerint abból fedezzük majd a kiadásokat. — A próbatétel másik része a színdarab. Azt határoztuk, hogy még az ősszel előadjuk Mikszáth: „A Noszty-fiú esete Tóth Marival’' című színdarabját. Még nyolc szereplő hiányzik, de már a szerepeket gépelik. A kultúrműsorral egyidőben saját zenekart is szervezünk. — Ez a két dolog az, amit egyelőre meg akarunk valósítani. NEHÉZ FELADATRA vállalkoztak? Igen! Tízórás munkaidő mellett még külön dolgozni a földeken és szerepet is tanulni nem könnyű dolog. De miért fiatal a fiatalság? Azért, hogy ha kell, a szőkepusztai homokos földet is elmozdítsa a helyéből. (S- 1 ) falura. (16) Medvedjev főhadnagy arra vállalkozik, hogy a németek hátában az északnorvégiai hegyvidéken felfedi a náci hadsereg titokzatos földalatti hadianyaggyárát, ahová állítólag a főhadnagy feleségét is munkára hurcolták, gyermekével együtt Egy szovjet tengeralattjáró a főhadnagyot és társait partra teszi, hogy megkezdjék vállalkozásukat. A négy tengerész izzadtan és zihálva tört előre. Súlyos csomagokat, fegyvereket cipeltek, mindegyiknek nyakában rövid, fekete géppisztoly volt, hátán dagadtra tömött hátizsák, övén gránátok és muníció. Kulbin hátán a rádiókészülék, kezében a tartalék akkumulátorok. Az ő hátizsákját és fegyverét Agajev cipelte. Agajev ment elől, könnyű, ruganyos léptekkel, felvetett fejjel. „Mint a tigris, amikor nyomon van” — gondolta magárban irigységgel teli tisztelettel Frolov. Frolov nehezen bírta az utat. Vállai nem szoktak hozzá a tehercipeléshez. Két lépéssel előtte hallgatagon roskadozott a rádiókészülék alatt Vaszja Kulbin. — Nehéz, Vaszja? — Kulbin nem válaszolt. — Emlékszel, hogy vágyakoztunk a szárazföldre? Most megkaptuk, amit kívántunk. — Szóra sem érdemes! — válaszolta Kulbin. — Ez a háború! — nehezen lélegzett, arcán folyt a veríték. A központtál is azt tartja: a férfinak vennie kell ereje fogytáiig, azután még kétszer annyit. — Bután végződött ez a gyufaügy, Vaszja. Jól megmosta érte a fejemet a törzsőrmester. — Igaza volt. Elvégre az ellenség háta mögött vagyunk, az pediig nem tréfa. — Furcsa itt a front mögött. Azt gondoltam, hogy, állandó veszélyben leszünk és csak hason csúszva közlekedhetünk. És most úgy sétálunk éppen, mint odahaza a főutcán?... — Frolov csendesen megfogta Kulbin csomagjának fogantyúját. Szeretett volna segíteni. Kulbin magához húzta a bőröndöt. — Még mit nem! Neked magadnak is elég nehéz és hosszú lesz az út. — Az enyém? Sokkal könynyebb — szorította össze a fogát Frolov, miközben vastag cseppekben folyt homlokáról a veríték. — Én még jól bírom, Vaszja! — nyögte, de érezte, hogy ha még tíz lépést kell tennie ezen a lehetetlen, meredlek úton, menthetetlenül legurul a lejtőn. De azért kitartott a többiek mögött. Agajev hirtelen megállt, hátravetette csuklyáját és homlokát törölgetve, lekapta fejéről a sapkát, Medvedjev követte. Az alig látható ösvény mellett, a bokrok alatt fakult, alakját vesztett tengerészsapka feküdt „Északi flotta” felírással. Nem messze tőle rozsdás esővízzel telt német acélsisak. Egy másik, golyótól átütött sisaknak csak olajzöld, taraja látszott ki az avarból. Micsoda dráma játszódott le ezeken a kietlen észak-norvégiai táljaikon? Hogy került ide ennek a tengerésznek viseltes sapkája? Hol rothadnak a csontjai a titokzatos dráma szereplőinek? Találós kérdés? Lehet, hogy egy felderítő, aki behatolt az ellenséges területre, ütközött meg az útjaiba kerülő hegyivadászokkal, aztán eltűnt az ismeretlenségi homályában. De nem adta olcsón az életét. Megvédte a flotta becsületét. — Majd ha szétvertük az ellenséget, ezen a helyen emlékművet állíttatunk az ismeretlen tengerésznek! — jelentette ki ünnepélyesen Medvedjev. Újra nekivágtak a meredeknek. Egyre nehezebbé vált az út és a mohává benőtt gránnitszirtek úgy szöktek az égnek, mint valami óriások számára vágott lépcsősor. Egy meredek szikla mellett megálltak. — Itt megpihenünk — szólt Agajev. — Nappal veszélyes továbbmenni. A forduló után az ösvény nyílt terepre ér és a német megfigyelők könnyen megláthatnak. Ott kezdődik a tundra. — Éppen itt az ideje — szólt Medvedjev, kimerülten. Ő is alaposan elfáradt, csak úgy folyt róla az izzadság. Vállát nyomta a fegyver és a hátizsák. Most boldogan tette le őket a kövekre. Letelepedett és gondosan megnézte Agajevet, az északi front híres felderítőjét. Agajev ledobta a sátorlapot és elhegyezte a köveken csomagjait. Ő maga állva maradt. Magas, szélesvállú harcos volt, egészséges, kerek arccal, értelmes szemekkel. Amikor mosolygott, látszott, hogy oldalt hiányzik két foga. Ez kicsit rideggé, gúnyossá tette mosolyát. Tengerészövén nagy csat ,KK” betűkkel, oldalán fémje és lógott rézveretes bőrtokban. (Folytatjuk.) Megnyílt a kínai iparművészeti kiállítás A Kínai Népköztársaság megalakulásának ötödik évfordulója alkalmából a Keletázsiai Múzeum, a Néprajzi Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a Műcsarnok kiállítást rendezett a népi Kína iparművészetének és népművészetének legszebb alkotásaiból. A kiállítást pénteken délben ünnepélyesen nyitották meg a Műcsarnokban. A megnyitó ünnepségen megjelent a Magyar Dolgozók Pártja vezetőségének, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának, a minisztertanácsnak több tagja, a politikai, gazdasági és kulturális élet számos vezető személyisége, köztük több Kossuth-díjas művész. Jelen volt az ünnepségen a budapesti diplomáciai képviseletek számos vezetője és tagja. Résztvettek a megnyitáson a kiállítás megrendezésére hazánkba érkezett kínai képzőművészek. Kerek Gábor, a Kultúrkapcsolatok Intézetének főtitkára üdvözölte a megjelenteket, majd Darvas József népművelési miniszter mondott ünnepi megnyitó beszédet. Ezután Csan Si-ce, a Kínai Népköztársaság magyarországi nagykövetségének ideiglenes ügyvivője mondott beszédet. A többi között elmondotta, hogy a kiállításon 1300 tárgyat mutatnak be, amelyeket 24 nemzetiség népművészeti alkotásaiból választottak ki. A bemutatott anyag túlnyomó része új alkotás, amelyeket nagyrészt művészeti társaságok és népi művészek közösen terveztek és készítettek. Befejezésül arról beszélt, hogy a mostani kiállítás — miként a közelmúltban Pekingben megrendezett magyar népművészeti kiállítás — hozzájárul a kínai és a magyar nép barátságának elmélyítéséhez, erősíti a két nép kulturális kapcsolatait. Pályaválasztási tanácsadó nyílt szerkesztőségünkben az ez évben érettségizett fiatalok számára. Az érdeklődők felvilágosítást kapnak arról, milyen szakmában mely üzemekben helyezkedhetnek el. A pályaválasztási tanácsadó fogadóórái minden hétfő, szerda, péntek délelőtt 9—12 óráig vannak szerkesztőségünkben (Budapest, VIII., Rökk Szilárd utca 6. II. emelet). 5 Az írók és a közönség találkozója Az Ifjúsági Könyvkiadó könyvsátra, amelyet a Kálvin-tér és a Kecskeméti utca sarkán állítanak fel, vasárnap, hétfőn, kedden várja az olvasókat. A Gátor hátfalát a legnépszerűbb gyermek- és ifjúsági regényhősöket ábrázoló jelenetek díszítik. Délelőtt és délutáni íróink és költőink aláírják a könyvsátorban könyveiket. Hétfőn délután 5 órakor rendezik meg itt az írók és közönség találkozóját, amelyen az írók részéről Hegedűs Géza, a DISZ KV úttörőosztálya részéről pedig Surányi László szólal majd fel. ★ IRODALMI ESTET RENDEZ a Magyar Írók Szövetsége az ünnepi könyvhét alkalmából ma este 7 órakor a Bartók-teremben (V. Váci u. 9.) Bevezetőt mond Veres Péter kétszeres Kossuth-díjas, a Magyar Írók Szövetsége elnöke. Felszabadulási ünnepségek Csongrád megyében Vasárnap ismét több csongrádmegyei helységben rendeznek felszabadulási ünnepségeket, Szentesen felszabadulási hét kezdődik október 3-án. Az ünnepségeket vasárnap reggel a Hazafias Népfront előkészítő bizottságának nagygyűlése vezeti be, majd délben a járási tanácsháza épületében „1944-től napjainkig" címmel kiállítás nyílik, amely a város 10 éves fejlődését szemlélteti. A felszabadulási hét során ünnepi esteken emlékeznek meg a hős Szovjet Hadseregnek a város felszabadításakor hősi halált halt katonáiról és az elmúlt 10 év alatt elért eredményekről. Jövőre ismét megrendezik az Országos Mezőgazdasági Kiálítást Az Országos Mezőgazdasági Kiállításra felhozott értékes tenyészállatok elszállítása befejeződött. A MÁV a zavartalan elszállítás biztosítására 600 tehervagont bocsátott rendelkezésre. Megkezdték a nagy fúrótorony leszerelését is. A kiálllítás területén jelenleg a gépeket csomagolják s megkezdték az ideiglenes épületek lebontását. A főépületeket nem bontják le. Jövőre ugyanitt, az ideinél is gazdagabbanyaggal, újból megrendezik a kiállítást. ! A cinemascope — és ami mögötte van Háború dúl fmíliája. Késhegyig menő csata tombol. A tét nem kicsi. A tét — fontokban mérhető. Hajbakaptak a film-üzletemberek a szigetországban. Napról napra újabb érvek robbannak, újabb — korántsem szívbajos — eszközöket, csodafegyvert vetnek a frontra. Aki győz, aki felemelt fővel tekint majd szét a lövészárkok felett, az söpri ölébe a csengő és zizzenő pénzt. Hol húzódik az arcvonal? Milyen erők állnak szemben egymással. Adják meg a feleletet az illetékesek. Lapozzuk fel a British Film Producer’s Association — az angol filmek gyártói — által kiadott brosúra lapjait. Elgondolkoztató számokat, beszédes tényeket találunk benne. Anglia lakosságának 25,5 százaléka tavaly egyetlen egyszer sem ment moziba s ugyanennyien vannak azok, akik — régi szokás szerint — lefelé fordított hüvelykujjal fejezték ki rosszulásukat sok sok film miatt. Most pedig fussuk át a Hollywood Film Union elnökéhez küldött kábel szövegét. Feladó: A dr. Tom O’Brien, a színhlázi és mozi alkalmazottak országos szövetsége (NATKE) titkára, London. „Ha önök folytatják a kampányt, az angol mozik nem lesznek hajlandók amerikai filmeket játszani és én kénytelen leszek követelni kormányomtól, hogy korlátozza az amerikai filmek behozatalát Angliába.” Röviden: áll a bál, dúl a háború. Ennyiből azonban még mindig nem lehet megérteni, mi is okozta tulajdonképpen ezt a nem mindennapi felhördülést. Az angol sajtó — a Daily Workertől a The Timesig — pontos választ ad. Úgyszólván, nincs egyetlen hét sem az utóbbi időkben, hogy hasábjain ne fedezhetnénk fel egyegy hírt, kommentárt, hoszszabb vagy rövidebb cikket a film és a televízó párbajáról, versenyéről. Az angol televíziós adás azért jelent konkurenciát a filmszínházaknak, mert aki a televíziós készülék mellett ül esténkint, az aligha kívánkozik moziba, ahová valóságos inváziós áradatként betört az amerikai film. Elözönlötte az angliai filmszínházakat s ezek a rosszabbnál rosszabb hollywoodi filmek már megcsinálták a maguk „reklámját” a közönség körében. S már csak azért is billen a mérleg a televízió javaira, mert elég gyakran sugároz angol filmeket. Ezek szigorú lények, nem hunyhattak szemet felette túl a tengeren sem, így indult a háborúskodás. A konkurenciaharcnak pedig elég agyafúrt módszerei vannak. Az egyik például az, hogy a Hollywood Film Union — Mr. Tom O'Brienék nagyobb felháborodására — zsaroló módon igyekszik lehetetlenné tenni a televízió számára Angliában készítendő filmek gyártását, fenyegetődzik, minden követ megmozgat Erre volt válasz O’Brien idézett levele is. Csupán ennyi mégsem elegendő az üdvösségre. S Hollywoodi gondolkodóba esett. Úgymond, a televíziós készülék képkockája nagyon kicsiny, még felnagyítás mellett is az; egy 2800 méteres film végignézése pedig bizonyára kifárasztja a szemeket. Hollywood ekkor a homlokára csapott: el kell indulni az ellenkező úton! Ha a televízióban kicsiny alakokat láthat a néző, tessék, lásson a filmszínházakban — óriásokat ... Hamarosan új neonbetűket szereltek fel egyes londoni filmszínházak reklámtranszparenseire, hírül adva a filmtörténelem új fejezete kezdetének pillanatát. Megszületett, ami még nem volt, a cinemascope! Hatalmas arányokkal megnövelték a mozivászon nemzetközileg elfogadott, mindnyájunknak megszokott méreteit. A filmet különleges felvevőeljárással készítik s nagylátszögű lencsékkel vetítik. A vászon méreteinek növelése kikerülhetetlenné tette, hogy ugyanakkor a hangot is plasztikussá alakítsák. Ha a film egyik szereplője a képkocka bal sarkából tesz fel kérdést a jobb szélen álló partnerének, a közönség a kérdést tényleg balról, a választ viszont jobboldalról hallja. Ezekben a filmekben — ahogy a nyugati lapok hol akarva, hol akaratlanul elárulják — egyáltalán nem a tartalmon és rendezésen, a színészi játlékon és operatőri munkán a hangsúly, hanem a meghökkentő, a televíziót „lepipáló” méreteken. A trükkön. Ha Hollywood az igazi művészet bölcsője lenne, akkor nyilván nem effajta technikai bravúroskodással, hanem a művészi tökéletesítéssel léphetett volna a porondra, mint a televízió jelentős vetélytársa. Így azonban inkább a ripacs-színészre emlékeztet, aki fel akarja hívni magára a figyelmet mindenáron, de másra nem futja erejéből, minthogy a könnyek letörlése helyett őrült üvöltésbe csap. A cinemascope ilyen formájában nem lett a filmtörténet új fejezetének kezdete. Afféle „csodafegyver" csupán. S a sorsa? A „csodafegyvereké ...” Nyugat-Németországban — ahol úgyszintén tapasztalható torzsalkodás a televízió és az amerikai film között — a közönség első kíváncsisága, felajzott érdeklődése alaposan lecsillapodott a cinemascope iránt. A hírügynökségi jelentések arról számolnak be, hogy ott tiszavirágéletnél alig tartotta magát hosszabb ideig a cinemascope. Eltel rövidke hónapot. A Volksstimme című osztrák lap szeptember 21 -i száma interjút közöl egy mozitulajdonossal, aki szó szerint a következőket mondotta: „Egy időre valószínűleg nagyobb látogatottságot is elérnek. De hosszabb távra az új eljárások egyike sem köti majd le a nézőközönséget. Az egész egy reklám, amelyet az amerikai cégek találtak ki és semmi esetre sem a mozi reformja.’’ Angliában sem lesz más a helyzet. Szemfényvesztésnél korán kiderül a turpisság. S ez alól miért éppen Hollywood angliai próbálkozása legyen kivétel? De ne vágjunk ennyire elébe a dolgoknak. A tény — az tény. Angliában pedig még javában dúl ez a háború. Simon Gy. Ferenc 6. számú kapu A tiencsini kikötő rakodómunkásai nemrég színdarabot írtak múltbeli rabszolgasorsukról és a felszabadulást követő megváltozott életükről. Ebből a színdarabból készült a „6. számú kapu” című kínai film, amelyet e héten mutattak be hazánkban , magyarra szinkronizálva. 1951 október .