Szabad Művészet, 1949 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1949-01-01 / 1. szám

az egész új építészetet hallatlanul megkönnyítő, mozgalmassá és izgalmassá lendítő kielégítésének igényét. Az anyagi és szellemi funkciók teljes értékű kielégítése min­denki számára azonban természetesen csak olyan társadalomban lesz lehetséges, amely­ben az épület, a lakás áru­ jellege elsorvad, s a gazdálkodás társadalmasítása következ­tében emelkedő nemzeti jövedelem az általános életszínvonal emelését szinte korlát­lanul lehetővé teszi. A szellemi, az esztétikai igények teljességének kielégítésére­ törekvés már kétség­telenül felveti a társművészetek problémáját is s különösen követelően exponálja a témát új társadalmunk kialakulása, fejlődése, útja, a szocializmus felé. A képzőművészetnek ugyanis — a festészetnek és szobrászatnak — most már a közösség lesz a „fogyasztója“ s a képeknek és a szobroknak már nem egy-egy kiváltságos és kivételes értő ínyencségét, hanem a tömegek kultúra-szomját, szükségletét, igényét kell kielégíteni. A közösség­hez, a tömeghez azonban méretek kellenek. Egyszeri alkotások nehezen és ritkán lehet­nek már az egyes ember tulajdonai (a sokszorosítás lehetőségeiről és szükségleteiről most nem beszélek), a közösség képeinek, szobrainak kell tehát, hogy magasan a tömegek fölé emelkedjenek, messze látszanak, értelmes megfogalmazásban, érzékelhető formák­ban messze hassanak. A közösség képzőművészete monumentális művészet. A valóság állandó, folyamatos mozgás. Lenin írja: „A mozgást nem képzelhet­jük el, nem fejezhetjük ki, nem mérhetjük meg, nem tükröztethetjük vissza elménkben anélkül, hogy a folytonosságot meg ne szakítsuk, le ne egyszerűsítsük, el ne durvítsuk...“ Úgy érzem, talán a művészet az egyedüli eszköz, az egyedüli lehetőség, hogy egy adott pillanatnak lerögzítése, a valóság változásának, mozgásának a legkevésbbé durva meg­­állítója, nyugalmi állapotba kényszerítője legyen. Az igazi művészet megfogalmazhatat­­lan kifejezési erejével lehet legjobban megközelíteni a perc valóságát, s ezért igen érzé­keny és igen jelentős eszköz a társadalom kezében a közösség megmozgatására, szellemi színvonalának emelésére. Ez a közösségi, monumentális művészet keres most ismét megvalósulási lehető­séget és méltó helyet magának, hangosan kívánkozik a befogadó, az alátámasztó, a kiegé­szítő, a keret­befoglaló építészet után. S ez a tény, a művészetek egymást­ keresésének ténye, egy új, egységes, szintetikus művészet elképzelését is felvázolja. Engelst kell idéznem, aki a reneszánszról ezt írja : „Ez volt a legnagyobb haladó szellemi forradalom, amelyet az emberiség eddig megért, olyan kor, amely óriásokat kívánt és óriásokat szült, a gondolkodás, szenvedély és jellem, a sokoldalúság és tudás óriásait.“ „E kornak hőseit. . . nem nyűgözte a munkamegosztás igája . . . szinte vala­mennyien benne élnek és lélegzenek a kor mozgalmában, a gyakorlati harcban, állást foglalnak és valamelyik oldalon küzdenek, ez szóval és tollal, amaz karddal, többen mind a kettővel. Innen van a jellemnek az a gazdagsága és ereje, amely egész emberré teszi őket.“ És hozzátehetjük : innen vannak a reneszánsz remekművei, a szobrászat, a festészet és építészet szintetikus alkotásai. Mivel az analógiák hamisak, nem állítom, hogy a ma művészének is úgy kell egyesítenie magában a művészeteket és tudományokat, mint ahogyan például Leonardo da Vinci volt a maga korában emberfeletti ember, de határozottan állíthatom, hogy az építészet és képzőművészetek szintézise nem lehet olyan, amilyen a reneszánszban volt. A történeti korok építészeti alkotásai úgy át- meg átitatottak, elválaszthatatlanul egybe­forrtak a szobrászattal és festészettel, hogy egyik a másik nélkül nem létezhetik. A mai, a lényege szerint új építészet csupán helyet, tereket adhat, erre a célra rendelt felületeket szolgáltathat a freskóknak és szobroknak, hogy önállóságukat, lényegüket, — mond­hatni — egyéniségüket megtartva, egymást kiegészítsék, alátámasszák, hangsúlyozzák és a kompozíció egységében, új harmóniában találkozzanak. Ehhez egymás területeit, alkotó- és hatóeszközeit jól ismerő építészekre, képzőművészekre és valóban jó épüle­tekre, freskókra és szobrokra van szüksége társadalmunknak. Égető szükség, hogy az országépítő dolgozók életét végre emberhez méltó természeti és művi tájba helyezve, soha-nem­ volt­ széppé varázsolja.

Next