Szabad Művészet, 1949 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1949-01-01 / 1. szám
az egész új építészetet hallatlanul megkönnyítő, mozgalmassá és izgalmassá lendítő kielégítésének igényét. Az anyagi és szellemi funkciók teljes értékű kielégítése mindenki számára azonban természetesen csak olyan társadalomban lesz lehetséges, amelyben az épület, a lakás áru jellege elsorvad, s a gazdálkodás társadalmasítása következtében emelkedő nemzeti jövedelem az általános életszínvonal emelését szinte korlátlanul lehetővé teszi. A szellemi, az esztétikai igények teljességének kielégítésére törekvés már kétségtelenül felveti a társművészetek problémáját is s különösen követelően exponálja a témát új társadalmunk kialakulása, fejlődése, útja, a szocializmus felé. A képzőművészetnek ugyanis — a festészetnek és szobrászatnak — most már a közösség lesz a „fogyasztója“ s a képeknek és a szobroknak már nem egy-egy kiváltságos és kivételes értő ínyencségét, hanem a tömegek kultúra-szomját, szükségletét, igényét kell kielégíteni. A közösséghez, a tömeghez azonban méretek kellenek. Egyszeri alkotások nehezen és ritkán lehetnek már az egyes ember tulajdonai (a sokszorosítás lehetőségeiről és szükségleteiről most nem beszélek), a közösség képeinek, szobrainak kell tehát, hogy magasan a tömegek fölé emelkedjenek, messze látszanak, értelmes megfogalmazásban, érzékelhető formákban messze hassanak. A közösség képzőművészete monumentális művészet. A valóság állandó, folyamatos mozgás. Lenin írja: „A mozgást nem képzelhetjük el, nem fejezhetjük ki, nem mérhetjük meg, nem tükröztethetjük vissza elménkben anélkül, hogy a folytonosságot meg ne szakítsuk, le ne egyszerűsítsük, el ne durvítsuk...“ Úgy érzem, talán a művészet az egyedüli eszköz, az egyedüli lehetőség, hogy egy adott pillanatnak lerögzítése, a valóság változásának, mozgásának a legkevésbbé durva megállítója, nyugalmi állapotba kényszerítője legyen. Az igazi művészet megfogalmazhatatlan kifejezési erejével lehet legjobban megközelíteni a perc valóságát, s ezért igen érzékeny és igen jelentős eszköz a társadalom kezében a közösség megmozgatására, szellemi színvonalának emelésére. Ez a közösségi, monumentális művészet keres most ismét megvalósulási lehetőséget és méltó helyet magának, hangosan kívánkozik a befogadó, az alátámasztó, a kiegészítő, a keretbefoglaló építészet után. S ez a tény, a művészetek egymást keresésének ténye, egy új, egységes, szintetikus művészet elképzelését is felvázolja. Engelst kell idéznem, aki a reneszánszról ezt írja : „Ez volt a legnagyobb haladó szellemi forradalom, amelyet az emberiség eddig megért, olyan kor, amely óriásokat kívánt és óriásokat szült, a gondolkodás, szenvedély és jellem, a sokoldalúság és tudás óriásait.“ „E kornak hőseit. . . nem nyűgözte a munkamegosztás igája . . . szinte valamennyien benne élnek és lélegzenek a kor mozgalmában, a gyakorlati harcban, állást foglalnak és valamelyik oldalon küzdenek, ez szóval és tollal, amaz karddal, többen mind a kettővel. Innen van a jellemnek az a gazdagsága és ereje, amely egész emberré teszi őket.“ És hozzátehetjük : innen vannak a reneszánsz remekművei, a szobrászat, a festészet és építészet szintetikus alkotásai. Mivel az analógiák hamisak, nem állítom, hogy a ma művészének is úgy kell egyesítenie magában a művészeteket és tudományokat, mint ahogyan például Leonardo da Vinci volt a maga korában emberfeletti ember, de határozottan állíthatom, hogy az építészet és képzőművészetek szintézise nem lehet olyan, amilyen a reneszánszban volt. A történeti korok építészeti alkotásai úgy át- meg átitatottak, elválaszthatatlanul egybeforrtak a szobrászattal és festészettel, hogy egyik a másik nélkül nem létezhetik. A mai, a lényege szerint új építészet csupán helyet, tereket adhat, erre a célra rendelt felületeket szolgáltathat a freskóknak és szobroknak, hogy önállóságukat, lényegüket, — mondhatni — egyéniségüket megtartva, egymást kiegészítsék, alátámasszák, hangsúlyozzák és a kompozíció egységében, új harmóniában találkozzanak. Ehhez egymás területeit, alkotó- és hatóeszközeit jól ismerő építészekre, képzőművészekre és valóban jó épületekre, freskókra és szobrokra van szüksége társadalmunknak. Égető szükség, hogy az országépítő dolgozók életét végre emberhez méltó természeti és művi tájba helyezve, soha-nem volt széppé varázsolja.