Szabad Művészet, 1952 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
KERÉNYI JENŐ OSZTAPENKO SZOBRÁRÓL Ilja Afanaszjeván Osztapenko szovjet kapitányt 1944. december 29-én a német fasiszták orvul meggyilkolták. Osztapenko a szovjet hadsereg parlamentere kezében jól láthatták a fehér zászlót — magasan tartotta — mégis megölték . .. Mindenki ismeri a történetet .. . Osztapenko kapitány emléke erősíti, szorosabbra fonja azt a hálás szeretetet, amit a hős szovjet harcosok iránt érzünk, akik közül annyian drága életüket áldozták a mi szabadságunkért is. Osztapenko emlékében összekapcsolódik szabadságunk, új életünk szeretete, a béke aljas ellenségeinek gyűlöletével. Emlékművének megalkotásával szép és nehéz feladatot vállalt Kerényi Jenő. Mindjárt a legelején el is mondhatjuk, hogy ezt a komoly feladatot kitűnően, a témához méltóan meg is oldotta. Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a felszabadulás óta, Mikus Sándor Sztálinszobra mellett a legszebb, legtartalmasabb, legmaradandóbb alkotás, újjászülető szobrászművészetünk erőteljes fejlődésének szemléletes példája s talán egyik állomása is Kerényi Jenőnek ez a műve. Az első körülmény, ami annyi más szobortól megkülönbözteti, a tartalmi gazdagság, gondolati mélység. Kerényi mindig erősen intellektuális karakterű művész volt. Talán már túlérzékeny, túltudatos intellektualizmusa sodorhatta őt annak idején az archaizáló formalizmus felé. Most — bármily paradoxnak tűnik ez az állítás ■—■ Kerényi épp erős tudatossága segítségével lép hatalmasat az egészséges realizmus felé. Tudatossága minőségi változáson ment át, most már nem csak „szellemes okosság’, idő hanem lelkes és szenvedélyes eszmei magatartás. Kerényi fejlődése azt példázza, hogy a magas eszmei színvonal, az őszintén átélt tartalmi mondanivaló súlya szinte önmagában képes defenzívába szorítani a formalizmust — bármily erős legyen — és a sematizmusnak (ami: kísérlet, élmény, átélés nélkül kifejezni eszmét) még az árnyéka sem kísért. Kitűnik, hogy a mondanivaló őszintesége, az eszmei céltudatosság a legbiztosabb vezető a magas művészi színvonal s ami vele egyértelmű, a szocialista realizmus felé. A szobor Osztapenko kapitányt a halálos lövés pillanatában ábrázolja, s mégsem a tragédia az alaphangja a műnek. A halált Osztapenko zászlót tartó kezében, szinte görcsbe merevült, összeszorított öklében fejezi ki. Másik kezével egy rendkívül szabad, kötetlen mozdulattal visszafelé int, segítséget kérve, de egyben lelkesítve, harcra buzdítva. Nem tragédia, hanem szenvedélyes, lelkes pátosz a mű tartalma ... * Osztapenko a fehér zászlóval a kezében fegyvertelenül és gyanútlan léptekkel közeledik a német állások felé. (A láb magabiztos lépő mozdulata megmutatja ezt, világosan erre utal.) A következő pillanatban rálőnek. A felsőtest szenvedélyes feszültsége, a két kéz kifejezésének ellentéte, Osztapenko arca elmondja a többit. A segítségért lendülő és lelkesítő kar mozdulata nyomán még az aljas gyilkosság megbosszulására felemelkedő szovjet katonákat is látni véljük, amint elsöprő támadásra indul- mennyi mindent, mennyi hosszabb lejátszódó eseményt tud a