Szabad Szó, 1944. december (1. évfolyam, 23-40. szám)

1944-12-27 / 37. szám

1944. december 27. PETŐFI-ŐSERE Írta: MÓRICZ ZSIGMOND Pest már akkor hatalmas nagyváros ▼olt, különösen Szalk Szent Mártonhoz képest, ahol ilyeneket gondolt. Mi a dicsőség, tündöklő szivárvány, a napnak könnyekben megtört sógóra. ▼agy Mit éttét föld, hogy egyre szomjazol? hogy annyi könnyet s annyi vért iszol? Petőfi Pestre érkezett, ahol száznégy­ezer lélek lakott. Óriási város, ahol már eltéved az ifjú a fény és pompa özönében és a tömeg­ben. Ki látná be annak a határát, med­dig tart az úri élet s hol kezdődik a nyomor ? Petőfi Pestre ér s azt írja, hogy: « Haza csak ott van, hol jog is van . S a népnek nincs joga. Petőfi ebben az időben huszonhárom éves. Az ember milliószor megáll. Ki volt? Csak ő nem áll meg, ő komor­ vígan megy Pest közepén, Pálffy Albertnél megy a belvárosnak egyik tündöklően fényes utcáján — ahogy Pestet egy ilyen ifjúnak akkor látnia kellett Szalk Szent Márton után. Egy bolt előtt ott ▼an egy üres targonca. Azt mondja Pe­tőfi a földbirtokos fiúnak, aki ki van va­salva, elkényeztetett úrifiú: — No Berci, mennyiért tolnád végig ezt a taligát ezen az utcán? Mondja rá szellemesen Pálffy Albert: — Ha te beleülsz, ingyen. Petőfi abban a pillanatban belevágta magát a talicskába s Pálffy Albert ész nélkül menekült. Ezt az utcát ma úgy hívják, Petőfi Sándor­ utca. Pálffy Albertet ma már, gondolom, senkinek se hívják. Nem a verseknél állattam meg leg­először: ki volt? A költőnek nincs kora, nincs neme, nincs emberi vetülete. Az ember azt mondja, divinatio s akkor csak ki kell várni a pillanatot, hogy a legfelső hatalmak rajta keresztül kiejt­senek valamit, ami századokon, ezrede­­ken keresztül igéje lesz az emberiség­nek. De ki az, aki belevetette magát a talicskába? Ebben a gondolkodás nélkül, rögtönös, végzetes mozdulatban van benne az ember. Egésze­n biztos, hogy Petőfi gátlásta­lanabb volt, mint az úrifiúk. Nem za­varta őt a gyerekszoba, a francia neve­lés, aki már hároméves korában illikre tanítja, nem zavarta a társadalmi ambí­ció. Petőfi ősember volt, aki tisztán és megalkuvás nélkül lobbant költővé. Három fiatalember élt akkor egymás mellett, együtt, egymásra találva s az­zal a rendeltetéssel, hogy a kor szellemi életét ők irányítsák. Arany, Petőfi és Jókai. Arany beleült volna a talicskába? És Jókai? Egyik se. Arany pedig még mélyebb­ről jött, mint Petőfi s Jókai sem sokkal magasabbról. Arany az igazi „népi sar- Jadék”, agg parasztok késői gyermeke, aki hamuban tanul írni és tízéves korá­ban pénzt keres. Benne az ős életet egész csomó jel zavarja. Nemességi álmok: a felsőbb világokhoz való kapcsolódás öreg szülők ijedtsége és remegése az élettől és saját megijesztett ifjúsága az élet gondjai közt. Jókai az elkényeztetett Intelligencia szerény fia, akit csak a ragyogó tehet­ség szöktet ki a sorból, de nem annyira, hogy önállóan merészeljen a maga lábán állni. A komáromi fiskális jogvégző fia, akit azonban magával egyenrangúnak fogadott el a nála egy egész évvel öre­gebb Petőfi... Dehogy fekszik ez bele a tragacsba a pesti nyílt utcán. Még olyan menekülést nem látott az iroda­lom, ahogy ő repült volna a társasági illembe, ahogy rögtön meg is tagadta Petőfit, mikor ez azt írta Vörös Mihály­nak (Vörösmartynak), hogy „Nem én téptem le homlokodról, Magad tépted le a babért!” Nem háromszor, tizenkét­szer tagadta meg, tizenkét pontban, mint szerkesztőtárs. Hogy a szent öreggel ekkora hálátlanságot követett el. Egy negyvennyolc éves ággal szembeni Jó­, kainak igenis megvolt a maga­biztos érzéke a kötelező modor felé. De nem is irt olyan sorokat: „­­ Ha férfi vagy, légy férfi s ne hitvány gyönge báb ... Arany sem írt efféléket. Petőfi ezt az évet azzal nyitja meg, hogy: Mit háborgattok, takarodjalak innen ... s azzal végzi, hogy: Egy gondolat bánt engemet... Ezzel lesz huszonnégy éves. Petőfinek az apja mészárosmester volt. Az, hogy paraszt mészáros, a paraszt szó értelme szerint csak azt je­lenti, hogy alacsonyrangú, durva, senki. Azt nem jelenti, hogy földműves. Ha minden kötél szakadt, akkor sem föld­­túrónak ment el, hanem jó öreg kocs­­márosiak. Petőfi egy fokig már felszabadul a népiség súlya aló. A falu iparosa egy fokkal föltétlenül magasabb szellemi arculatot mutat. Még nem idegen neki a targonca. A falusi mészárosnak már fegyvere a kézi szállítóeszköz. Mit tu­dom én, a gyermek hányszor tolta öcs­­csét rajta, s az őt, pedig a mészáros talicskája véres, nedves, amit csak a gyermeki élet mindent beragyogó fénye tesz kedvessé. De a Petőfi­ lángelmének hihetetlenül előnyös az, hogy szellemének működé­sében, mikor a társadalom mélységéből fölemelkedik, semmi gátlás nem nyű­gözi. Hogy magát akadálytalanul hoz­hatja a világból, amelyből kiszakad. Az első gyermekszoba-hatást házas korában kapja, a nászúton a feleség úri lényétől. Kénytelen egyszer, Jókai me­séli, jó messze elmenni a kocsitól, hogy kikáromkodja magát. S megtisztulva s lecsillapodva jön vissza. De ekkorára már megírhatta, hogy mi az emberiség története. Vérfolyam,­­ amely ködbe vesző szikláiból a hajdaniak , ered ki és egy hosszában szakadatlan foly le korunkig... Arany soha életében nem káromko­dott. Benne a legyötört jobbágyi gyer­mek körült aranysziklává. „Mit csinál, ha haragszik?” — kérdezte tőle az ismeretlen, paraszt. „Hallgatok" — mondta Arany. „De ha még jobban ha­ragszik?” „Akkor még jobban hallga­tok.” Jókai sem káromkodott életében soha. Minek káromkodjon, akinek jól megy? Ha zökkenő áll be? Arra való a humor, hogy átsegítse minden bajon. A forra­dalom viharát Petőfi káromkodva, Arany hallgatva, Jókai humorizálva élte át. A Petőfi káromkodása azonban csak azt jelenti, hogy állandó izzásban volt és a legnagyobb szélsőségek közt hány­­kódott. A Jókai humorizálása pedig azt, hogy életének legbátrabb korszakát mu­tatta fel ebben az időben, mikor humor szikráiban az uralkodótól s a legmaga­sabb rangúaktól a legfőbb felségig, a népig mindenkit kigu­nyolt ás kinevet­­hetet. Arany hallgatott. Az ő kora rész­ben elmúlt, az Elveszett Alkotmány ko­mor bátorsága, részben később jött el az életbölcsességek zengő danája. Szóval honnan volt Petőfiben azt a minden pillanatban tettre kész síkra­­szállás, mihelyt a nép érdekéről van szó? Mért van ennyire felgyújtva és ér­zékennyé téve, mint a fajé seb a leg­kisebb sértésre, ami a nép szegénységét, vagy a nép fenségét érinti. Petőfinek az apja lehetett nagyon ki­váló egyéniség, a mester, aki „csak hús­vágáshoz ért s nem sok hajszála hullt ki a tudományokért”, ez az ember megmagyarázhatatlan módom erején fe­lül mindent elkövet, hogy a fiát tudo­mányokra nevelje. Ebben az emberben, lelke mélyén, lehetett ott az a férfiúi és em­beri nagyság, mely a legkisebb életformák közt is tud uralkodni s a gyermekre tud hatással lenni. Ebben a férfiban, ebben az apában, aki iránt a fia mindig a legnagyobb tiszteletet és gyön­gédséget tanúsítja s humora is a meleg­ség hangja: ebben ott kellett lenni an­nak a szeretetnek és sajnálkozásnak a mély néptömeg felé, amely minden ipa­rosban benne van mint némi bűntudat, hogy elhagyta valamiképpen ezt a szen­vedő tömeget. Elég a zseninek egy elejtett szó, egy jobbkor jött sugalmazás, hogy apja el­lenére is tovább folytassa az apja által megadott irányt. S a kor szabadságeszméi fokozták fel benne a többit „Csaknem kirekesztő­leges olvasmányom, reggeli és esti imádságom, mindennapi kenyerem a vi­lágnak ez az új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a Szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem és ott bent a holt betűk megelevenedtek és az élethez jutottaknak szűk lett a hely és tomboltak és őrjöngtek benne.” Korlátlan benne az egyéni szabadság­­vágy s ezt a korlátlanságot követeli a szimbólum, a Nép számára. Petőfi a kor legnagyobb költője, de a kornak egy más jele is. Petőfi az egyetlen, aki soha egy pillanatra sem feledte el s nem mulasztotta el, hogy azonnal és végzetesen fel ne emelje sza­vát a nép mellett Egész élete egyetlen harc volt egyet­len nagy eszme érdekében: megszün­tetni a jogtalan és oktalan rabságot amiben emberek milliói feküdtek." Petőfi nem volt politikus. Nem is ismerte a politikusokat, mert politiká­nak azt kell mondani, ha azokkal az egyénekkel valaki együtt tud dolgozni, akik valamely eszmének az érdekében hajlandók szervezkedni. Petőfi nem szervezkedett. Soha semmiféle politikai pártnak tagja nem volt. Soha semmiféle politikai cselekményben részt nem vett , maga volt politikai jel. Több, volt idő, mikor lángjel volt s mikor irányí­­totta a tömeg érzését és,volt, mikor fé­lelmes vészjel lett, mely a legfontosabb tettnél, a jobbágyfelszabadításnál dön­tően hatott a kedélyekre. Jókai meséli el, hogy azon a reggelen, mikor a jobbágyság felszabadításának törvényjavaslatán kellett szavazni, min rémhír terjedt el Pozsonyban az ország­gyűlés főúri tagjai közt, hogy Petőfi negyvenezer felfegyverzett paraszttal áll a Rákoson.­­Hogy Széchenyi azzal köszöntött be a mágnások kaszinójába ezen a reggelen, hogy Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok? Mindenki tudta a verset, amelynek második sora így szólt: Viszket-e úgy egy kicsit a nyakaiéi­? Jókai azt mondja: „Hogy a törvény létrejött, az a Kossuth érdeme, de hogy egyetlen ellenmondó szó nélkül szavaik­­atott meg, az a Petőfié.” Petőfi nem volt politikus. Nem állott negyvenezer paraszttal a Rákoson s eat a politikusok hamar észre is vették Nem itt van Petőfi nagysága. S mond­ott, hogy oly hamar elveszett a fél­ele­messége s már a választáson majdnem agyonverte a felizgatott negyven pa­raszt, akit ráuszítottak. S nem érinti az ő fényét, hogy Kossuth hagyta meg­bukni a költőt, aki az­­ő nevét mint költő, soha ki nem mondta s akit ő ászra sem vett. Petőfi az egész korszakban az egyete­rten, aki nem alkuszik, ahogy Ady mondta. Petőfi a­ távoli vihar biztos és megs­értő jelzőkészüléke lett. Olyan viharok, amelyek nem következtek be, de ame­lyek az idők végtelenjében készülnek rá, hogy megrázkódtassák mindaddig a társadalmakat, míg csak fennállanak a tömeg bilincsei. „Vártam a jövendőt — írja naplójá­ban —, vártam azt a pillanatot, mely­ben szabadságeszméim és érzelmeim el­hagyhatják a börtönt Vártam a pillana­­tot Nemcsak reméltem, de bizton hit­tem, hogy el fog jönni Tanúbizonysá­gaim erre költeményeim. Világosan lát­tam, hogy Európa naponként közeledik egy erőszakos megrázkódtatáshoz.” Közben legszebb sorai képei, kiáradt érzései olyan mázon csapkodtak, ami előtte soha költészetnek tárgya sem volt „Nem ül kevélyebben a huszár­s ’lovon, mint a kisbér és a vendégek Lakó". A négyökrös szekér, a faluvégi kurta kocsma, az Alföld, s annak minden égi tövisrózsája, a népélet millió színe, s mega. Ezek az ő csillagai. Egymaga egy olyan mély pontikát jelent, amely mai napig tökéletesen uralkodik az irodalomban. Adynak kel­lett jönni, hogy új, kulturált és maibb magyar európaiságot tanuljon az­zo­dalom. Ez a fiatal ember, akit míg ért, jobb­ról, balról, alulról, felülről vágtak, mar­tak, támadtak, s akit csak a tömeg im­ádott és istenített: ez egymaga is a serpenyők egyikén, míg a másikán ott állt vele szemben a múlt egész konzer­vativizmusa, az egész társadalom min­den zsibvásk­ával, a kultúrzűrzavar. És ő a győztes, ő a maradéktalan, aki meg­nőtt a távolsággal Akinek minden párt és minden irány és minden haszonkereed egyformán nekimehet, hogy önmaga igazolását lelje benne. Petőfire nyugodtan kimondhatjuk hogy a hajnali fény első sugara. Új világ maradt utána. Új lett az egész magyarság, átéta, formája, értéke és jövője Petőfi által. Petőfi, az iparosfiú, arról a középréteg­­zedési helyről, ahonnan jött, kiterjesz­tette ke­zét, s lefelé és fölfelé egyformán megmutatta a valóságot Elő se kell venni a könyvet, a Bib­liát, amit itthagy­­tt, az Élet maga iga­zolt mindent eleitől végig, ami benme kigyulladott. Az az igazság. Az mind igazság, s ág az övé. Petőfi őserő. De a sors segített, hogy tisztán ék to­­vá­b lehessen. ... . . ­ Pünkösd m­ásodnapja volt, verőfényes má­jus. Szerelvényünk Désen vesztegelt, mikor a szemközti sínpárra befutott a marosvásár­­helyi zsidókat fogva tartó második vonat. Mi, tizennégy marosvásárhelyi munkaszol­­gálatos, szerettünk volna hovánktarto­­zóinkkal találkozni. Hasoncsúszva próbáltunk élelmet is vizet csempészni a lelakatolt, va­gonokba zárt szerencsétleneknek. A csendőrök észrevették is puskatussal kergettek széjjel bennünket. Egyik bajtársa­mat a századparancsnok szolgálati szíjával verte agyba-főbe. A lezárt vagonból család­tagjaink kétségbeesett ordításai hallatszottak: ,J­e bántsa az uramat!", „apuka drága, ne hagyj el bennünket!" Némán álltunk, kezeinket törtük és ajkun­kat harapdáltuk tehetetlenül. Dermedten néztük a lelakatos, zsúfolt vagonokat, ahon­nét időnként egy-egy ismerős fej kikönyör­­gött vízért, élelemért. Megkerestük a vonat­­parancsnokot, egy jóindulatú törzsőrmestert. Könyörgésünkre megengedte, hogy hozzá­tartozóinkkal elbeszélgethessünk és vizet vigyünk a szomjúságtól meggyötört embe­' reknek. Kyo csójikstü­ csaikdd/ig keresem.,, és kazánokban hordtuk a vizet. Volt olyan bajtársunk, aki utoljára, még egyszer talál­kozhatott szeretteivel, a leólmozott vagon egy résén utoljára megcsókolhatta, meg simo­gathatta édesanyját, feleségét, gyermekeit. Keserves, reménytelen búcsúcsókok. Megtudtam, hogy szüleimet és testvérei­met az előző szerelvénnyel már elhurcolták, de menyasszonyom, jövendőbeli élettársam, a vonaton van. Fejvesztetten járok vagonról vagonra, kétségbeesetten ordítok: Fekete Rózát keresem! Fekete Rózát keresem!­­ Választ nem kaptam, csak hangos sírást hallok. Piros, egészséges arra halálsápadt, ajkai kisebezve a szomjizzagoA, szemében keserves könyörgés. Ék nélkül rohanok éte­lem és víz után. Felkapaszkodom a vagonra, hogy utoljára simogassam, de a vonat elindul és én sírva roskadtem a földie. Azóta az utcákon bolyongok és keresem Fekete Pózát. Hogy valaha megtalálom-e, nem tudon­, de keresem és nem lesz nyugtom addig, míg rá nem találok. Árva vagyok is árvák vagyunk, szívünkön vénó sebekkel... ffrcdk IrrX Szabad Szó

Next