Szabad Szó, 1945. július-szeptember (2. évfolyam, 144-216. szám)

1945-07-30 / 168. (Petőfi emlékének szentelt) szám

Szabad Szó heti melléklete 2 e Petőfi-rajongás Szatmáron. A Fehér Házban hagytuk a kocsit, édesapám i­nnen fogott és elvitt beíratni az első gimná­ziumba. Aiben Mátyás igazgató úr már be is irt az első a-ba, mikor egy kövér és pap-tanár — Sarmaságh tanár úr — barackot nyomott a fejemre : — Na, még egy kis felvételit. Tudsz-e Petőfi­­verset ? — Tudok. „János gazda derék gazda . . .“ — Jól van, fiam. Ne mondd tovább, mert ez csintalan vers. De tanulj sok más Petőfi-verset, mert Szatmár Petőfi városa. Ezt tudd meg , . . .... Nyolc év alatt igazán megtudtam, hogy Szatmár nagyon magáénak vallotta, tartotta Petőfi Sándort. Rajongtak Petőfiért és teli volt a város Petőfi-emlékekkel. Nem is csoda, hiszen 1846 szeptemberének vége óta, hogy beleszeretett az erdődi Juliskába, mindig Szatmár volt a fő­hadiszállása. Innen szállott Juliskához Erdődre. Innen indult vidéki barangolásaira: Nagybányára, Kár­olyba, Berencére­. Kovácsékhoz, Koltóra, Teleki Sándorhoz, Gyekére, meg még Berketzre is . . . Van Szatmárnak Petőfi-utcája, de emléktáblája egy kis Eötvös-utcai ház falán díszlik . Pap Endrééknél lakott itt a költő. Ezt hirdeti a tábla. A szabadsajtó apostolának egykori kvár­télyán, a a Szabadsajtó nyomda­­ gazdája, Mor­vai mester lakozott itt diákkoromban, ő vette meg Papáktól a házat. Szerdán, szatmári hetivásárra, bejöttek csé­­tájukon a Lubyak, az Urayak, a berencei Ková­csok, azoknak fiai, unokái, akik így, vagy amúgy találkoztak Petőfivel. Akár szatmári mutatásakor, ahogy a régiek az időtöltést, meg pihenést ne­vezték, akár a károlyi megyegyűlésen, ahova Riskó Nácival, Pap Endrével meg Telegdy Sán­dorral ment volt Petőfi. A diákkorombeli Urayak meg éppen annak a báró Uray Endrének lehet­tek a fiai, aki annyira szerette, volna Juliska kezét elnyerni (Ami már éppenséggel nem ellen­zett volna Sze­ndrey tiszttartó úr sem . . .) De Juliska a költőt szerette . , , Mindent tudtunk Petőfiről. „Eltűnése“ óta még ötven év sem telt el és Szatmár még tele volt egykori nagy vendége lépteinek emlékével. És úgy rajongtunk érte, mint Sas Károly erdődi uradalmi ispán úr, aki elsőnek adta Ju­liska kezébe Petőfi Sándor költeményeit.. . Kirándultunk Szatmárról Erdődre és meg­­állottunk a tó partján, a szent helyen, hol Petőfi merengett Juliskával és jártunk a nagyrészt már rom erdődi vár útjait és kerestük a nyomokat, melyeket rég elfújt a szél. Kerestük mégis — várjon erre jött- e a tiszttartói lakosztályba Petőfi Sándor, a költő, erre-e Lauka, Klauzál Imre, vagy Tóth Lőrinc, az uradalmi emberek ? Nagy­károlyban a régi „Szarvas“ szálló udvarán ke­­rengtünk és ábrándoztunk „tanulmányi" kirán­dulásunkon és tanárunk mutatta a kocsiszint, ahol Szendrey tiszttartó úr batárja is állott, mikor Juliska kilépett belőle és felment a megye­bálra. ... itt volt a Riskó Náci szobája, ahol leírta Petőfi : „Szabadságért küzdött az ifjú, s börtönbe dobták, ottan ül . . .“ De Károlyból, Erdődről, Bányáról, Csekéről, Berencéről, Berkeséről, Költőről, Nagypeleskéről mindig visszajött Szatmárra, Pap Endréikhez. Az ő szerelmének Napkisasszonya Erdődön vagy Nagykárolyban volt, vele nem lehetett az atyai tilalom miatt találkozni, hát legalább ott volt a közelben. „Álmodtam szépet, gyönyörűt . . írta Szat­­máron és valóban itt álmodta Hetének legszebb, leggyönyörűbb és megvalósult ábrándját. Itt ál­modta éjjel és nappal: Juliskát. „Véres napokról . . .* Berkeszen álmodott, „Költői ábránd volt mit eddig érezék“ ez is szatmári vers. „Száll a felhő magasan, maga­san“, ez Berencén született, a „Borús, ködös őszi idő“ Csekén, „Barangol és zúg, zúg az őszi szél“ csodaszép sorai Költőn. Egy év múlva, augusztusban, az esküvő előtti hónapban megint Szatmáron van. „Kard és lánc“, „Megjött, megjött az óhajtott levél“ Szatmáron születtek, de az óhajtott levél tényleg megjött Erdődről — Szatmárra . , , Augusztus ötödik­én (1847) már énekelheti, hogy: ,,Itt a gyűrű, it a gyűrű, k­i van végre ujjamon !" Levél megy Arany Jánoshoz — Szatmárról. P­ETŐFI JÓSLATA Ha maja minden rabszolga nép Jármát megunva síkra lép, Piron­ó arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „ Világszabadság /“ , ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyugatig, S a zsarnokság velük megütközik . . . Hatalmas fáklyaként lángol Petőfi pró­fétai meglátása az eljövendő idők homá­lyában. A csaknem száz évvel ezelőtt írt jövendölés napjainkban időszerű és iga­zolt lett, sőt: beteljesedik. A szabadságáért egységesen felkelő ma­gyar nép talajából sarjadt ki a költő­óriás, aki lángeszének minden villanásá­val, hazafiasságának minden rezzenésével népe szabadságának és e szabadságért ví­vott harcának élt. A múlt század közepén A jók s a gonoszok harca a világszabad­ságért ... A géniusz látnoki erejével érez­te Petőfi azt is, hogyan és honnan indul majd ez az óriási harc. A szent igét, a pi­ros zászlókra írt legmagasztosabb harci kiáltást kelettől nyugatig fogják elharsogni. Kelettől nyugatig fog felkelni a nép, hogy szétzúzza zsarnokait. Petőfi nem tévedett, nem tévedhetett. Ke­leten harsogták el a szent jelszót: „Világ­szabadság!”, keleten léptek síkra a sza­badságért, piros arccal és piros zászlók­­kal a népek és elhangzott az ige nyugatig. És minden nép, mind a szabadságukat mindenféle kirobbanó forradalmak nyújt­ják az európai keretet a magyar nép és Petőfi hősies küzdelméhez. Petőfi tudta, mert hazafi és forradal­már volt, hogy el kell jönnie a napnak, amikor a népek kiharcolják szabadságu­kat, amikor minden rabszolganép „jár­mát megúnva, síkra lép”. Tudta, hogy csak az összes elnyomott és megalázott népek egységes összefogása döntheti meg a zsar­nokságot, az elnyomók hatalmát. De tudta azt is, hogy a szabadságot nem adják in­gyen; hogy ezért a szabadságért meg kell küzdeni, hogy érte élni és halni kell tudni , mert a zsarnokság velük megütközik ... Látta, hogy kemény, nehéz, áldozatokkal teli harc útján lehet csak kivívni a diadalt felette, hogy rettenetes világégésnek kell jönnie, hogy vér, sok-sok vér kell el­folyjon ebben a küzdelemben: védő, mind a szabadságukat kereső nem­zetek megértették és visszahangozták a jelszót, csatasorba léptek a zsarnokság ellen. A diadal nem maradhatott és nem maradt el. Az acéls­zörejt, a trombita hangját és az ágyúdörejt felváltotta a fel­szabadult népek örömujjongása. Csak azt az egyet nem tudhatta a köl­tő, hogy ezt a diadalt megélni éppen ne­künk jut osztályrészül. Nem tudhatta azt, hogy közel száz év után fog lángoló jós­lata a beteljesedés felé közeledni. A világ összes szabadságszerető népeinek legjobb fiai most száguldottak a kivívott diadal­ra a legsötétebb, legféktelenebb, leggo­noszabb zsarnokság, a Petőfi által is annyiszor megbélyegzett német zsarnok­ság felett. Sok-sok évtizedes kín- és szén­vedés után, háborúkon és forradalmakor át, millió és millió hős holttestén át szü­letett meg ez a győzelem, ez a diadal, amit a költő­ hős egy évszázaddal ezelőtt meg­érzett és megénekelt. Petőfi azonban sokkal többet adott a szabadságáért küzdő emberiségnek, min a zsarnokság feletti győzelem kihirdeté­sét. Egész életének és hősi halálának fel­emelő példáját nyújtotta mindazoknak akik szívükben hordják népük boldogabb jövőjét. Megmutatta, hogy nemcsak hir­detni, de vállalni kell a harcot az elnyo­matás ellen, tudni kell minden áldozata meghozni — életünk áldozatát is — a nép szabadságáért. Megmutatta, hogy ez­­ feladata minden becsületes hazafinak,­­ nép minden igaz fiának. De mindenekelőt ezt tette hitvallásává és magatartásává : költőnek, a nép fiának és élharcosának: Előre hát, mind, aki költő, A néppel, tűzön-vizén át! Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! A költő végig következetes maradt ön­magához és eszményéhez. Tollal, de kard­dal is, szavával, de vérével is harcolt nép szabadságáért. Ott esett el a harc meze­jén, a zsarnokság elleni nagy, nehéz küz­delemben. A nemzetek mostani döntő összecsapásá­ban Petőfi szelleme itt is igazolást nyert A létükért és szabadságukért síkraszáll népek első soraiban harcoltak a költők, a írók, a nemzet szellemi és erkölcsi útmu­tatói. Ott harcoltak a hős szovjet népei dicsőséges Vörös Hadseregében, a „ma­quis” bozótjaiban és erdőségeiben, a bal­káni hegyekben, a repülőgépek és páncé­losok kormánykerekénél, a harctereken , a rémuralom vérpadjainak halálos árnyé­kában. Buzdították és bátorították test­véreiket a zsarnokok, az elnyomók ellen szavukkal és tettükkel küzdöttek soraik­ban legdrágább kincsükért : a szabadság­ért. Mint költő és mint látnok, mint hazai és mint szabadsághős egyaránt, Petői ma, száz év távlatában, igazi és igazos képviselője a mindenkori szabadsághar ki nem hunyó szellemének. Most, már egy évszázad fordulóján jóslata törté­nelmi esemény és igazság lesz és kivéte­les jelképpé emelkedett sorsa élő nag valósággá erősödik. A rabszolga-népek, jármukat megun V£ síkra szálltak. A zsarnokság, a legvére­sebb zsarnokság megütközött velük — e ledőlt, mert ledöntötte azt a leghatalma­sabb erő: a népek szabadságszeretete , szabadságharca. A diadal ünnepe egyúttal nagy költőnl Petőfi emlékének ünnepe is. Most, hog nekifogunk a szabadabb, szebb, becsüle­tesebb jövő építésének, itt él közöttün Petőfi szelleme, egész lángoló világossá­gában, igazolja tetteinket és mutatj utunkat. Itt él köztünk ő, akit a szabad­ságharc annyi más hősével együtt a keze sírnak adtak,­­ hogy költeményei izzásé­val és harcának nagyszerűségével erőt , kitartást öntsön belénk. Itt él és int ben­­nünket, nehogy egy pillanatra is feledjük nincs pihenés, nincs megnyugvás, ami ki nem harcoltuk az eszményt, amelyért is, Petőfi, élt és meghalt , a maradék­talan szabadságot, népünk és mind a nép egyenlő, testvéri és megdönthetetle szabadságát. Kún János vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója. Rettenetes napokat látok közeledni, minőket Eddig nem látott a világ, s a mostani béke. Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána A földrendítő mennydörgést szokta előzni. A háború istene újra Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván Lóra ül és végig száguld a messze világon, És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja. Két nemzet lesz a föld ekkor s ez szembe fog állni: A jók s a gonoszok. Mely eddig veszte örökké, Győzni fog itt a jó. De legelső nagy’ diadalma Vértengerbe kerül. Bánnunk és láttatnunk kell végre Petőfi igazi arcét Írta : SZEMLÉR FERENC Petőfi Sándor életművének időszerűsége abban a legyőzhetetlenül lobogó forradalmi lendületben rejlik, amelyet még legszelídebb, legbékésebbnek látszó verseiben is megtalá­lunk. Petőfi arra figyelmeztet bennünket, hogy a tömegek felszabadulásáért vívott harcban egy pillanatra sem lankadhatunk Minden hódításunk, minden elért eredményünk csak egy-egy újabb lépcsőzet, ahonnét ismét újabb citokat és feladatokat pillantunk meg. Petőfi egy évszázad folyamán semmit sem veszített időszerűségéből. De míg az elmúlt pár évtized során csupán úgy hathatott, mint a lelkiismeret visszafojtott szava, most tisztán és sza­badon figyelmeztet min­danny­iunkat a követendő útra. Költőnek és írónak pedig példát ad arra, hogy a nagy költészet és a társadalom nagy kérdéseiért folytatott harc nem kibé­kíthetetlen egymással. Az itt élő magyarság első és legfontosabb feladata, hogy tudatosítsa magában Petőfi igazi arcát. A múlt iskolás beidegzése mindent megtett arra, hogy egy természetért, csa­ládért, szülőkért, szerelemért rajongó szelíd és ártalmatlan költőhöz szoktasson meg bennünket. Végre az itt élő magyarságnak is rá kell döbbennie arra, hogy Petőfi a népért, a tömegekért harcoló rettenthetetlen forradalmár. Ennek a valódi képnek közkinccsé téte­léhez hozzá kell járulnia a sajtónak, iskolának, az íróknak, egyszóval mindenkinek, aki a szellem munkálásával foglalkozik. Petőfi-hagyomány­okat ápoló minden tevékenységünket ebbe az irányba kell terelnünk. Erre kell szolgálniuk az évenként megismétlődő Petőfi-ünnep­­ség­­nek, a szervezeteink közművelődési csoportjaiban tartott rendszeres előadásoknak, tanáraink és tanítóink lecke-feladásainak. Csak így lehetünk hűek Petőfi szelleméhez és a szabadságért, saját szabadságunkért és minden nép szabadságáért folytatott harcunkhoz. „A vándorlegény“ énekeit itt születik és dalra ihleti a Szamos . Falu végén kurta kocsma. Oda rúg ki a Szamosra . . . Petőfi igazán szerelmes korszaka, legtermé­kenyebb életszaka — 1846/1847 — melegen, da­losan, boldogan fűződik Szatmár köveihez, lomb­jaihoz, levegőjéhez, egéhez, embereihez . . . ... ne vegyétek tehát zokon, ha különösen dagad a szatmári ember kebele, olvastán a ver­sek alá írott ismerős helyeknek . . . Szatmáron soha nem volt Petőfi-múzeum, még Petőfi-társulat sem, mert Petőfi ott élő volt még a századfordulón is. Élő volt , lépteinek még el nem feledett nyomában. Ma pedig élő ott is és mindenhol . . .­­.

Next